Áttörni a rezignáció falát
Miközben egymást érik az utcai demonstrációk, és a státusztörvény-ellenes matricák ellepik a várost, a bíróságon zajlik a Karinthyból kirúgott tanárok által a tavalyi év legvégén indított per.
Az egész magyar pedagógustársadalmat arculcsapásként érte, amikor karácsony előtt pár héttel Rábai Jánost hatodmagával úgy távolították el munkahelyéről, hogy a végzős osztályokkal és az ellátatlanul maradt órákkal egyáltalán nem foglalkoztak. Jánossal arról beszélgettünk, hogyan élte meg az azóta eltelt hónapokat, és mi a véleménye a jelenlegi helyzetről.
Legelőször is adja magát a kérdés: Hogy vagy?
Összességében tulajdonképpen jól vagyok. Amikor meg kell jelenni a bíróságon, akkor persze mindig kicsit nehezebb, bár most éppen túljutottunk egy húzósabb szakaszon, amikor az ellenérdekelt fél ügyvédje tette fel a kérdéseit. Ettől eltekintve viszont elmondható, hogy körvonalazódott a közelebbi jövő, és beállt egy rend az életemben.
Hol dolgozol most? Teljesen otthagytad az oktatást?
Nem az oktatásban, de az oktatás közelében, egy tananyagfejlesztéssel foglalkozó cégnél dolgozom. Úgy voltam vele, hogy ha sikerült olyan munkát találnom, ami megfelel, akkor legalább egy évig mindenképp ott maradok. Egyrészt, hogy helyrerázódjanak a mindennapjaim, másrészt, hogy meglássam, merrefelé alakulnak a dolgok. Ez egy irodai munka, ami eléggé furcsa nekem, aki világéletemben tanítottam, de a környezet és a kollégáim nagyon jók, és mondanom sem kell, hogy a fizetés is magasabb, mint amit tanárként kaptam. Az egy kicsit hiányzik, hogy most nem tudok aktívabban, közvetlenül tenni a diákokért vagy ha úgy tetszik a társadalomért, de ez most egy ilyen fázis.
Jól értem, hogy egy kicsit távolabb léptél az oktatás ügyétől? Mennyire tartod a kapcsolatot az egykori kollégákkal? Jársz-e még tüntetésekre?
Azokkal, akiket hozzám hasonlóan kirúgtak, tartjuk a kapcsolatot. Amikor tudok, elmegyek tüntetni is, annyi a különbség, hogy most nem az első sorban, nem a színpadon vagyok. A Tanítanékot, illetve az oktatás jobbítását szolgáló kezdeményezéseket is segítem, amennyire tudom, szóval ez ugyanúgy része maradt az életemnek.
Az nem is én lennék, ha egyik napról a másikra kiszállnék ebből az egészből.
Távlati célként azért ott lebeg, hogy visszatérj a tanításhoz?
Egyrészt nem lehet, tudni, mikor fog lezárulni a per. Másrészt ez a státusztörvény nem igazán csinált kedvet ahhoz, hogy visszamenjek az iskolába. Persze semmire nem mondom azt, hogy soha, de egyelőre minden nagyon bizonytalan. Azt se gondoltam volna, hogy kirúgnak, aztán mégis. Ha azt mondanám, hogy soha nem fogok tanítani, az ugyanúgy nem lenne igaz, mintha azt mondanám, hogy egyszer mindenképp újra tanítani fogok.
Beszéljünk egy kicsit a perről. Arról lehetett olvasni, hogy az eredeti célkitűzés az volt, hogy visszavegyenek benneteket, plusz sérelemdíjra is igényt tartotok, de ha jól értem, ezek közül már csak az utóbbi áll fenn.
Így igaz. Jött ez a státusztörvény-tervezet, és innentől már nem tudjuk őszintén akarni, hogy visszavegyenek minket. A másik dolog, hogy minket november 30-án rúgtak ki, és december 31-éig be kellett nyújtanunk egy keresetet. Ennyi idő alatt az ember még nem is tudja alaposan átgondolni a dolgokat, nem is tudja még igazán biztosan, hogy mit szeretne. Ha valaki megkérdezte, hogy mennék-e vissza tanítani, egyből rávágtam, hogy persze. És ha valaki most kérdezné, most is ezt mondanám. De közben folyamatosan alakul a helyzet, változnak a körülmények, alakulnak az emberben az érzések, és muszáj racionális döntéseket hozni, amik nagyobb eséllyel bizonyulnak helyesnek hosszú távon is.
▶︎ Ahogy a jobb oktatásért folytatott küzdelem, úgy ezek az oldalak is pénzbe kerülnek. Támogasd ezen a linken a Tanítanék erőfeszítéseit, hogy még sok ilyen cikket írhassunk a jövőben.
Milyen esélyt láttok arra, hogy számotokra kedvező ítélet fog születni? Egyáltalán mennyi esélyt láttok egy korrekt bírósági eljárásra? Hiszen egyre több jele mutatkozik annak, hogy sérül a bíróságok függetlensége, és sokan gondolják azt, hogy ez egy előre lejátszott meccs.
Esélylatolgatásba nem bocsátkoznék, de ha nem hinnénk abban, hogy egy korrekt eljárás végén számunkra kedvező bírósági döntés születhet, akkor el se indítottunk volna az egészet.
Az elsődleges célunk nem a sérelemdíj, hanem az, hogy kimondassék: jogtalanul rúgtak ki minket.
Ha ez sikerül, akkor én elégedett leszek, ha meg nem, akkor pedig egyértelmű lesz számomra, hogy a magyar igazságszolgáltatás valójában nem szolgáltat igazságot.
Készek vagytok akár Strassbourgig is elmenni?
Igen, ez elejétől kezdve benne van a pakliban.
Az előbb említetted, hogy nehéz bírósági szakaszon vagytok túl. Hogyan éled meg ezt az egész eljárást? Milyen érzés újra átélni a történteket?
Érdekes módon számomra nem is az volt a nehéz, amikor engem kérdeztek, hanem amikor a kollégáimat. Azért, mert akkor egyfajta tehetetlenségérzés volt bennem. Ott van a másik oldalon egy személy, aki azt igyekszik bebizonyítani rólad és a kollégáidról, hogy naplopók vagytok, akik félretájékoztatták a munkáltatójukat. Amikor nekem kell ezekre a vádakra megfelelnem, az kevésbé rossz, mint amikor azt hallgatom, ahogy a kollégáimat kérdezik. Olyankor csak a tehetetlen dühöt érzem. Pedig egyébként ők is jól helytállnak, és képesek megvédeni magukat. Ráadásul ott van az is, hogy bíróságra eleve nem jókedvében szokott menni az ember, van egy ilyen belénk nevelt reflex, hogy ha bíróságra kell menned, akkor valami rosszat csináltál. Szóval van egy alap szorongás ettől az egésztől, pedig egyébként mi vagyunk a felperesek, vagyis mi vagyunk azok, akik számonkérnek bizonyos dolgokat.
Mi következik most?
A következő alkalom június 29-én lesz, amikor is a mi ügyvédünk kérdéseire fogunk válaszolni. Aztán egy ponton majd a tankerületi igazgatót is beidézik tanúként, de nem látom át a teljes folyamatot.
Ha visszamehetnél 2022. szeptemberébe, ugyanezt csinálnád?
Igen, ugyanezt tenném. Sőt, valójában nagyon örülök, hogy azt csináltam, amit.
Minden reggel azzal a tudattal kelek fel, hogy tettem valamit, nem is kis dolgot azért, hogy a magyar oktatás jobb legyen. Van egy olyan érzésem is, hogy emiatt most száműzött lettem, de nem fogok térden csúszva könyörögni, hogy visszavegyenek.
És az, hogy ilyen erősen odavágtak nekünk, azt is jelzi, hogy valamit nagyon jól csináltunk.
Általában véve mit gondolsz a kirúgásotok óta történtekről és az azóta kialakult helyzetről?
Egyfelől én azt érzékelem, hogy nagyon érdekli az embereket az oktatás ügye, sokan kérdezik tőlem, hogy mi lesz. Én erre azt szoktam mondani, hogy ha tudnám, akkor csinálnám. Én egy hullámszerű mozgást érzékelek az eseményekben és a hangulatban, most úgy tűnik, hogy ismét kicsit erőre kapott ez a dolog.
Szerintem azt kellene megérteni mindenkinek, hogy a tömegnek van igazán ereje. Lehet erőt demonstrálni erőszakkal, és lehet tömeggel – én az utóbbiban hiszek. Azt kellene minél több embernek elhinnie, hogy ha sokan vagyunk, akkor tényleg nincs mitől félni.
Értetlenül állok az előtt, hogy amikor bedobnak egy ilyen státusztörvényt, akkor a pedagógustársadalom miért nem áll fel egységesen. Mert eddig lehetett mondani, hogy a retorziókkal az engedetleneket vagy a hangosakat pécézték ki, de ez a törvény mindenkit érint. Azokat is, akik eddig csendben voltak. Nincs olyan pedagógus, akit ne érintene, dolgozzon bárhol. Ezért úgy gondolom, hogy egységes kiállásra lenne szükség. És azért is, mert nem hiszem, hogy a magyar oktatás rendbetételét tizenéves diákoknak kellene kiharcolni. Természetesen az ő jövőjükről van szó, és jó, hogy szót emelnek érte, de a könnygáz és neadjisten az egyéb rendőri kényszerítő eszközök elé nem biztos, hogy nekik kéne menni. És ha mégis úgy döntenek, hogy mennek, akkor nekünk, tanároknak ott kell lennünk velük.
Át kell törni a rezignáció falát, és akkor lehet valami.
▶︎ Ahogy a jobb oktatásért folytatott küzdelem, úgy ezek az oldalak is pénzbe kerülnek. Támogasd ezen a linken a Tanítanék erőfeszítéseit, hogy még sok ilyen cikket írhassunk a jövőben.