Gyógypedagógusok: válság a válságban
A pedagógus szó hallatán sokan még mindig csak a tanárokra, tanítókra gondolnak, pedig a pedagógus fogalmába szervesen illeszkednek a gyógypedagógusok is, hiszen a munkájuk ugyanúgy a tanítás. Kevesen vannak tisztában azzal, mit jelentenek a közoktatásban zajló folyamatok számukra, akik többnyire még az áltagosnál is nehezebb körülmények között dolgoznak, miközben a munkájuk presztízse sokszor még az átlagosnál is alacsonyabb.
A sajátos nevelési igényű vagy valamilyen tartós betegséggel, fogyatékkal élő diákokhoz hasonlóan az őket tanító gyógypedagógusok és a munkájukat segítő gyógypedagógiai asszisztensek is hatványozottan szenvedik el a magyar közoktatás összeomlását. Az elviselhetetlenségig fokozott munkaterhelés és az egyre romló munkakörülmények különösen súlyosan érintik azokat, akiknek a munkája még akkor is tele lenne extra kihívásokkal, ha a magyar kormány tenyerén hordozná a közoktatást.
Az, hogy mennyire kulcsfontosságú munkát végeznek a gyógypedagógusok, sokszor sajnos még a saját kollégáik körében sem tudatosul.
Létező sztereotípia, hogy a gyógypedagógia valamiféle „tanítás light”,
és hogy az EGYMI-kben nemcsak a tanulók, hanem a tanárok is „hülyék”.
Egy autista fiú anyjaként én első kézből tapasztaltam meg, mennyire kulcsfontosságú a gyógypedagógusok munkája, hiszen a család mellett ők azok, akik a legtöbbet tehetik az érintett gyerekek (és ezáltal családjaik) életminőségének javulásáért. És az elmúlt évek során, azt is közvetlen közelről láttam, hogy bár nekem, a „normál” tanárnak sem könnyű, gyógypedagógus kollégáim még sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, miközben számukra még nagyobb a csábítás, hogy tőlünk nyugatabbra próbáljanak szerencsét, hiszen a szakértelmüket és a tapasztalatukat ott valós értékén fizetik meg. Nem csoda hát, hogy a gyógypedagógusok és gyógypedagógiai asszisztensek között még nagyobb a fluktuáció, mint a közoktatás egyéb területein. Mi is kénytelenek voltunk megszokni, hogy egy-két évente mindig eltűnt az életünkből egy-egy nagy tudású és általunk szeretett szakember.
Az alábbi cikket az a szándék szülte, hogy minél többek számára láthatóvá tegyem, mit jelent ma gyógypedagógusnak lenni Magyarországon.
Már az is sokat elárul a kialakult helyzetről, hogy egy interjúalanyom se vállalta, hogy névvel nyilatkozzon.
Ráadásul ez egy annyira szűk szakmai közösség, hogy interjúalanyaimnak nem csak a keresztnevét változtattam meg, de munkavégzésük helyét sem adom meg pontosan, mert akár az itt leírt információk alapján is beazonosíthatóak lehetnek, és valós a veszélye annak, hogy retorzió éri őket vagy a kollégáikat.
Éva és Zsuzsa nyugdíj előtt állnak, nagyjából négy évtizedet dolgoztak le gyógypedagógusként. Előbbi egy Pest megyei EGYMI-ben dolgozik, mellette megbízási szerződéssel utazó gyógypedagógusi feladatokat is ellát a környező iskolákban. Zsuzsa Kelet-Magyarországon foglalkozik korai fejlesztéssel. Közel húsz évig dolgozott óvodában, majd pedagógiai szakszolgálatok munkatársaként, jelenleg a magánszektorban, vállalkozóként nyújt fejlesztő terápiát, elsősorban autista gyerekeknek. Balázs harmincas éveiben jár, egy budapesti intézmény gyógypedagógusa.
Nem csak a pénz
Azt mindhárman elmondták, hogy az alacsony bér az egyik legsúlyosabb, de nem a legfájóbb probléma.
A diplomás átlagbérnél jóval alacsonyabb fizetés csak kifejeződése a megbecsülés teljes hiányának.
Annak, hogy nem kezelik őket értelmiségiként, sőt, sokan még igazi pedagógusoknak sem tartják őket, és nem ismerik el az általuk végzett munka fontosságát. Ráadásul Éva elbeszélése szerint a bértábla össze is van csúszva, egy érettségizett gyógypedagógiai asszisztens, sokszor ugyanannyit keres, mint a gyógypedagógus. Természetesen nem arról van szó, hogy bárki sajnálná egy fiataltól azt az egyébként még így is szánalmas fizetést, de
az mégis sokat elárul a szakma megbecsültségétől, hogy egy 25 év alatti, középiskolai végzettséggel rendelkező asszisztens az adómentességének köszönhetően hónap végén több pénzt visz haza, mint az, aki évekig tanult a felsőoktatásban, és több évtizednyi munkatapasztalat van a háta mögött.
Brutális tempó
A három gyógypedagógus a munkaterhelést illetően is hasonló tapasztalatokról számolt be: a súlyosbodó munkaerőhiány és az inkompetens oktatásirányítás a tűrőképességük határára juttatta őket. Az egy dolog, hogy a rengeteg a fizetetlen túlóra, de olyan mennyiségű feladattal kell megküzdeniük, hogy az már a fizikai és mentális egészségük rovására megy.
„A kötelező óraszámom hivatalosan 18 óra, erre jön 12 óra helyettesítés. A munkám legnagyobb részét azonban az adminisztráció teszi ki: órák naplózása, egyéni tanmenetek és fejlesztési tervek elkészítése diákonként, illetve mindezek kiértékelése. Ezeket a dokumentumokat munkaidőn túl készítem el a legtöbb kollégámhoz hasonlóan. Úgy érzem, hogy az utóbbi tanévekben elértem a terhelhetőségem határáig.”
(Balázs)
Balázs egyébként egy alapvetően jó állapotban lévő, és a hazai viszonyokhoz képest jól felszerelt iskolában dolgozik. Problémát jelent viszont, hogy mivel folyamatos munkaerőhiánnyal küzdenek, sokszor foglalkoztatnak olyan embereket pár hétig vagy hónapig, akik nem kellően kompetensek a feladataik ellátásához, és ez eléggé megnehezíti a mindennapokat.
Zsuzsa is arról panaszkodott, hogy
három felületen kell adminisztrálni, és annyi papír gyártódik, hogy nincs hely tárolni őket.
Az egyetlen, ami számít, hogy adminisztratíve legyen minden rendben, a sérült gyermekek érdekei és a valós gyakorlati munka egyre jobban háttérbe szorulnak emiatt. Mindemellett olyan érzékeny adatokat kell online megadni a gyerekekről, hogy szerinte az egész adminisztrációs folyamat adatvédelmileg aggályos.
Ráadásul a kisebb vidéki településeken a munkakörülmények is elégtelenek: sokszor napközben, az éppen üres osztálytermekben zajlik a fejlesztő foglalkozás, ami azzal jár, hogy például egy szenzorosan túlérzékeny, viselkedési problémákkal küzdő autista gyereknek egy nyüzsgő iskolán kell átverekednie magát, hogy eljusson a fejlesztő foglalkozásra, amit aztán félbeszakít a csengő, vagy a következő órára érkező pedagógus. A Pest megyében dolgozó Éva is kénytelen olykor egészen méltatlan körülmények között, málladozó, télen is fűtetlen helyiségekben dolgozni.
A kötelező óraszám alapesetben heti 20 óra, de akkora a szakemberhiány, hogy nem nagyon van olyan gyógypedagógus ma Magyarországon, akinek ne lenne évek óta legalább 5 órányi tartós helyettesítése. Ezt ki is fizetik, de az eseti helyettesítéseket csak a harmincadik óra felett, Éva esetében például egy gavalléros, 1528 forintnyi summával óránként.
„Aki ezt rendesen akarja csinálni, az beledöglik a hajnalig tartó adminisztrációba. Nem csoda, ha az a kevés fiatal szakember, aki van, inkább összefog, és átmennek magánba.”
(Zsuzsa)
Nem rutin
Fontos látni, hogy míg egy átlagos, nem gyógy- pedagógus napi rutinja a tanított tantárgy(ak) és az intézmény típusa mentén viszonylag nagy biztonsággal körülírható, addig a gyógypedagógusok esetében nagyon nagy a szórás azzal kapcsolatban, hogy mit is csinálnak nap mint nap. Éva például kizárólag egyéni fejlesztéseket végez, vagyis egyszerre egy diákkal foglalkozik, ebből a szempontból saját bevallása szerint könnyebb dolga van, mint azoknak a kollégáinak, akiknek egyszerre 20-30 gyerekkel kell dolgozniuk. Ezzel szemben Balázs középiskolás korú, középsúlyos autista fiatalokkal dolgozik kis csoportban, akik sokszor az önellátás területén (öltözés, étkezés, tisztálkodás, vécéhasználat) is segítségre szorulnak, és olykor komoly viselkedési problémákkal küzdenek, aminek következtében az egész iskolai élet is jóval kiszámíthatatlanabb, mint az osztályok többségében.
Éva beszámolója szerint egyébként a (helyettesítések nélkül) heti 25 óra egyéni foglalkozásból is megterhelő, tekintve, hogy minden gyerekre egyéni fejlesztési tervet kell kidolgozni, és a delikvensek köre az értelmileg ép, részképességzavaros diákoktól az autista és/vagy értelmi fogyatékkal élő tanulókig terjed, akiknek akár komoly viselkedési problémáik is lehetnek. Ehhez jönnek még a megbízási szerződéssel, utazó fejlesztőpedagógusként végzett foglalkozások. Ezeket (egy jóval a piaci ár alatti óradíjjal) kifizetik ugyan, de a folyamatos ingázással járó időt, energiát és benzinköltséget nem.
„Persze megtehetném, hogy autó helyett biciklivel járok, de egyrészt a nap során használt segédeszközök nemigen férnek el egy biciklin, másrészt olyan távolságra vannak egymástól az intézmények, hogy autó nélkül lehetetlen volna mindenhova időben odaérnem.”
(Éva)
Apropó segédeszközök. Ahogyan a „normál” pedagógusok többsége, úgy a gyógypedagógusok sem kapnak évek óta forrást arra, hogy a munkájukhoz szükséges eszközöket, szakkönyveket vagy akár sima írószereket beszerezzék. Ezekre a legtöbb helyen a szülőktől kérnek pénzt, vagy saját pénzükből szerzik be őket. A korai fejlesztéssel foglalkozó Zsuzsa saját bevallása szerint akkora pakkal indul neki mindennap, hogy alig fér be a csomagtartóba.
Bűnös káosz
Éva, Zsuzsa és Balázs azzal kapcsolatban is nagyon hasonlóan nyilatkozott, hogy az oktatás válságának egyik legfontosabb okozója az inkompetens és bürokratikus irányítás. Azok, akiknek az lenne a dolguk, hogy megszervezzék a gyógypedagógiai ellátást, nagyon sokszor minden szakmai elvet nélkülözve improvizálnak, a források elosztása pedig rendszerint az ismeretségi körök és az egyéni érdekek mentén történik.
Ez utóbbira ékes példa Zsuzsa története, aki az óvodában, ahol dolgozott, egy nagyon komoly, részleges integrációt végző, autizmus-specifikus szakmai teamet, fejlesztési programot és eszközparkot hozott össze, lényegében saját erőből. De az így működő csoportok helyzete sajnos a mai napig bizonytalan, mert nincs kellő törvényi háttere. Az önkormányzatoknak és a tankerületnek kellene egyezkednie, mert egyre több a rászoruló gyermek, akiknek a szülei nem tudják kifizetni az alapítványi vagy magán fejleszők árait.
Éva városában pedig az a sztenderd megoldás a szakemberhiányra, hogy az SNI-s gyerekekről leveszik a minősítést, és belökik őket egy többségi iskolába, ahol többnyire egyáltalán nem kapnak célirányos fejlesztést. Egyébként is jellemző, hogy az ellátórendszer csak papíron van rendben, csak a kiállított dokumentumokban igaz, hogy minden gyerek megkapja a neki megfelelő ellátást. A valóság ennél sokkal sanyarúbb képet mutat. Van olyan tanítványa, aki háromféle részképességzavarral küzd, de mindösszesen egy órányi fejlesztést kap hetente.
Mentálhigiénés mélypont
Éva egyébként azt is nagyon súlyos problémának tartja, hogy a szülők egész egyszerűen nem foglalkoznak eleget a gyerekükkel. Az egyik véglet az, hogy az állandó munka miatt nem marad elég minőségi idő a családra, a gyerekek nem kapnak elég figyelmet és érzelmi kötődést. A másik véglet pedig a munkanélküli, segélyekből tengődő, teljesen motiválatlan szülő, aki szintén nem képes olyan környezetet biztosítani, amire egy gyerek mentális és kognitív fejlődéséhez szükség van. Nem csoda, hogy a szegénység, a motiválatlanság és a tanulási zavarok gyakran újratermelődnek, és Éva jelenlegi tanítványainak egy részét immár egykori tanítványainak gyerekei adják.
Zsuzsa is úgy látja, hogy amióta ő a pályán van, a gyerekek még sosem voltak ennyire rossz mentális állapotban, mint most. Nincs, aki átbeszélje velük a világ dolgait, a tolerancia és az elfogadás pedig nem hogy erősödne, de egyre inkább csökken, meglátása szerint a környezetében élők egyre kirekesztőbbek és türelmetlenebbek. Mindeközben Zsuzsa véleménye szerint a romló munkafeltételek és az alacsony munkabérek „elszakmaitlanodáshoz” vezetnek. Az üres gyógypedagógus álláshelyeket pedig már meg sem hirdetik, mert nem is gyógypedagógussal, hanem asszisztensekkel kívánják pótolni. Autizmusspecifikus gyógypedagógus-képzés kizárólag Budapesten elérhető, ráadásul eleve nagyon kevesen jelentkeznek gyógypedagógusnak, és lassan már tanulni sincs kitől. Egyáltalán nincs hosszú távú, koncepciózus tervezés, minden minőségi szakmai program, képzés, a kiszámíthatatlanul hosszáférhető, és sokszor korrupt módon elosztott projektpénzeknek van kiszolgáltatva, miközben a civil szervezeteket egyre inkább ellehetetlenítik.
Ami a fenntartó hozzáállását illeti, Balázs is egyértelműen negatív tapasztalatokról számolt be:
„Szerintem az oktatás jelen állapota túl van a válságos helyzeten. A folyamatos emberhiány a különböző központi statisztikák kozmetikázását eredményezi, pozíciókat vonnak össze és szüntetnek meg a problémák elfedésére. A tankerület részéről folyamatos a kontroll és egyre gyakrabban fordul elő, hogy valamilyen fontos dolog csak szóban hangzik el részükről, nem foglalják írásba.”
(Balázs)
Rezignáltság, beletörődés, kitartás, felmondás
A fentiek fényében joggal feltételezhetnénk, hogy ezekben az intézményekben forrnak az indulatok, és a gyógypedagógusok tömegesen álltak be a tiltakozó akciók mellé, de ez sajnos nincs így. Éva és Zsuzsa egybehangzó véleménye szerint ennek egyik oka, hogy az érintett dolgozók jelentős része csak pár évnyire van a nyugdíjtól, és egyetlen célja, hogy kibekkelje addig valahogy. Az ő intézményeikben mindig volt pár lelkes ember, aki követte az aktuális történéseket, és Éváéknál az első, kétórás figyelmeztető sztrájkba még többen bele is álltak, de aztán hamar elhalt a dolog.
Zsuzsa szerint
az óvodákat fenntartó önkormányzat folyamatosan nyomást gyakorol az munkavállalókra.
Rendszeresen kaptak az intézményvezetők szóbeli eligazítást arról, mennyire nem lenne ildomos, ha az óvónők „ugrálnának”, illetve a nagy ritkán kiosztott jutalmak és kitüntetések esetében is előre borítékolható volt, ki lesz az a tiltakozásokban részt vevő, vagy egyszerűen csak a szavát felemelő munkatárs, aki soha nem fog kapni semmit, akárhányszor is terjesztik fel.
Ha mindez nem volna elég, a sztrájktörvény legutóbbi módosítása óta
a törvényes munkabeszüntetés teljesen ellehetetlenült a gyógypedagógusok és gyógypedagógiai asszisztensek számára,
hiszen a sajátos nevelési igényű diákok óráinak 100%-át kötelező megtartani. Balázsék ezért a tanítás megkezdése előttre szervezett élőláncokkal adtak hangot az elégedetlenségüknek, amihez jó pár szülő is csatlakozott. Balázs ugyanakkor nagyon kiábrándító tapasztalatokról is beszámolt:
„A tanári kar egy szűk részében nagyon rossz a hangulat, mindenkit elkeserített és kiábrándított az utóbbi egy év tapasztalata. A tanári kar nagyobbik része viszont mérhetetlenül tájékozatlan és közömbös a témát illetően, sőt vannak olyan kollégák, akik a törvényi változás és a beígért fizetésemelés tekintetében optimistán elismerőek.”
(Balázs)
Balázs iskolájában egyébként még a státusztörvény előtt felmondtak öten az elviselhetetlen munkaterhelés miatt. Éva és Zsuzsa konkrét felmondásokról egyelőre nem tudott beszámolni, de mivel pár éven belül a munkatársak nagy része nyugdíjba megy, a jövő enélkül is kellően kilátástalan. Éva, Zsuzsa és Balázs egyaránt nagyon pesszimista a jövőt illetően – ennek ellenére, egyelőre legalábbis, egyikük sem mond fel.
A Szabad Vonalzó egy független híroldal, ahol az oktatási mozgalom híreiről olvashatsz.
A portál fenntartásához, és további minőségi anyagok gyártásához azonban stabil pénzügyi háttérre van szükségünk. Köszönjük, ha Te is hozzájárulsz a munkánkhoz!
Az adományokat a Szabad Vonalzót facilitáló Humán Platform Egyesület gyűjti és kezeli.
Az oldal biztonságos tranzakciót tesz lehetővé.