A tanárok heti óraszámát felemelni nem csak igazságtalan, de egyenesen bűn a társadalom ellen!

1910-ben olyan egzotikus kérdésekről folyt az elkeseredett vita a tanártársadalom és a kormány között, mint hogy lehet-e munkának tekinteni az órákra való felkészülést, hogy mikor hajtják végre az évek óta csak ígérgetett illetményrendezést – no és hogy lehet-e Himnuszt éhes hassal énekelni. Az 1910-es eseményeket olvasva nem sok minden változott 113 év alatt.

A Bolond Istók című vicclap 1910. november 13-i számában az alábbiakat olvashatjuk:

„A tanárok mozgalma fáj a mungóknak. Ők a tanárokat nem szeretik, mert sokan és több izben buktak meg tanulmányaik közben.”

A „mungók” elnevezést a korabeli vicclapok gúnyosan a kormánypárti képviselőkkel kapcsolatban használták gyakran – de vajon mi is lehetett a tanárok azon mozgalma, mely kiváltotta 1910 novemberében a kormánypárti képviselők ellenszenvét?

Azóta, hogy a 20. század elején, Széll Kálmán miniszterelnöksége alatt a hazai tanári fizetések majdnem elérték az osztrák munkatársaik fizetését, ismét eltelt pár év, mire a magyarországi tanárok megfogalmazták fizetésük és státusuk rendezésének jámbor óhaját. Ennek az óhajnak az egyik eleme az volt, hogy a tanárok fizetését igazítsák a bírókéhoz, a másik pedig, hogy az ún. helyettes tanárok helyzetét is véglegesítsék. A tanárok viszont erősen nehezményezték, hogy a tanárok helyzetének legfőbb intézői – jogászok.

Wekerle Sándor második kormányának idején (1906–1910) legfeljebb csupán költségvetési ígéretek hangzottak el a tanárok helyzetének rendezésével kapcsolatban, igazi előrelépés nem történt. A Wekerle második kormányát követő ugyancsak második Khuen-Héderváry-kormány tehát rögtön megalakulása után szemben találja magát az egyre erősödő tanári mozgalommal.

„A Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni”

A tanárok mozgalmának egyik legismertebb élharcosává ekkor az a Szabó Dezső válik, aki 1909-ban foglalta el tanári állását a székelyudvarhelyi főreáliskolában és aki később – egyebek között – Az elsodort falu című regényt is írta. Szabó Dezső 1910. október 20-án a Pesti Napló című lapban megjelent írásában egyebek között arról írt, hogy november első napjaiban, a parlament tervezett ülése idején a kormányt egy tanári delegáció fogja felkeresni, a tanárok helyzetének rendezésével kapcsolatban. Egyebek közt ezt olvashatjuk:

„A deputáció régi sérelmek orvoslását kéri s az előzményekből következtetve, hangja inkább keserű lesz, mint alázatosan kérő.”

A székelyudvarhelyi főreáliskolai tanári kar leplezetlen keserűséggel sorolja fel a tanárok panaszait (amelyek között érdekesen mutat a harminc éves szolgálati idő után járó nyugdíj – bár itt érdemes arra gondolni, hogy a tízes években a születéskor várható élettartam férfiaknál még a negyven évet sem érte el, és nőknél is alig volt magasabb ennél – a szerk.):

„A státusrendezés beváltatlan ígéretén kívül szerepel egy felsőbb helyről hangoztatott fenyegetés, ha nem viselik jól magukat a tanárok, felemelik a teljes nyugdíjjogosultsághoz szükséges szolgálati időt harmincról harmincöt évre s a kötelező heti óraszámot tizennyolcról húszra.”

További panasz a tanárok részéről a tanári életpályamodell rendezéséről intézkedő „szakértők” illetékessége, tapasztalatának hiánya: a panaszok között szerepel így a

A székelyudvarhelyi tanárok szerint szintúgy nem kielégítő a kormányzat viszonya a helyettesítést végző, úgynevezett. helyettes tanárokhoz:

„Havonta 133 korona 33 fillér a helyettes tanár fizetése. Lehetetlenül kicsi összeg, amely kibírható csak akkor volna, ha számba se vehető jelentéktelen ideig tartana a helyettes tanári állapot s elenyészően csekély volna a helyettes tanárok száma. A helyzet azonban az, hogy az összes állami középiskolában évről-évre szaporodnak a helyettes tanárok s egyre nő az az idő, amelyet ebben az átmenetinek mondott helyzetben kell eltöltenie a fiatal pedagógusnak.”

Érdekes megjegyzés a székelyudvarhelyi tanári kar részéről, hogy amennyiben

„magánvállalat űzné az olcsó munkaerőnek ilyen erkölcstelen kihasználását, talán maga az állam, a kormány – persze csak szociális követelmények iránt érzékkel bíró kormány tiltakoznak ellene”.

A Szabó Dezső és a székelyudvarhelyi tanárok által megfogalmazott felhívás talán legfontosabb része, mely aztán kiváltotta a „mungók” haragját, az alábbi üzenet volt:

„A Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. A végképpen elnyomorgatott ember vöröset lát és vörös nóták buggyannak az ajakára. Pedig ha egyszer a mi lelkünket tölti be a romboló elégedetlenség: ez Magyarország jövőjévé lesz. Nem szabad idáig hajszolni a tanárságot. Ezért kell egy minden tanárt magába foglaló, energikus, ígéretekkel ki nem fizethető, követelő szolidaritásba lépnünk.”

S hogy a helyzetért igazából ki is a felelős? Ezt a kérdést a székelyudvarhelyi tanárok is megfogalmazták:

„Ki az oka annak, hogy jogosan tör ki a keserűség? Ki az, aki ígéreteteket tesz, amelyek beváltásával senki sem gondol? Egyáltalában, ki felelős az ügyek intézői közül a felfordulással fenyegető helyzetért? Nyilván senki. Ez így szokás nálunk. A minisztériumok kitűnő modorú jogászai elintézik az aktákat. Maguk az ügyek azonban elintézetlenül maradnak.”

Úgy látszik azonban, a kormány és a tanári kar álláspontja nem közeledik eléggé.

„A kormány a tanárokért. Jobb lesz a helyzetük, mint volt”

1910. október 30-án számos napilap részletezi a kormány álláspontját a tanár helyzetének rendezése kapcsán. A Friss Újság aznap számában a „A kormány a tanárokért. Jobb lesz a helyzetük, mint volt” önmagáért beszélő címmel megjelent cikkben a korabeli újságolvasók rögtön megtudhatták, hogy minden, a tanárok státus- és fizetésrendezésével kapcsolatos negatív híresztelés csupán dezinformáció:

A kormány ígérete szerint az 1909-es költségvetésben az előző (a második Wekerle-kormány) által már megfogalmazott, de 8–10 év alatt végrehajtandó rendezést az új (a második Khuen-Héderváry-kormány) „jóval fokozottabb mérvben fog végrehajtani úgy, hogy ez a rendezés legkésőbb 3 év alatt teljes befejezést nyer”.

Úgy tűnik azonban, mindez nem nyugtatta meg a tanárokat: 1910. novemberének első napjaiban tartja kongresszusát Budapesten az Országos Középiskolai Tanáregyesület, Négyesy László elnöklete alatt.

„Csak laikusokra lehet hatást tenni az évi tanítási napok számának hánytorgatásával”

A Pesti Napló 1910. november 3-i számában idéz a kongresszus képviselőinek nyilatkozatából:

„Magyarországon akarja a kormány a tanárok óraszámát emelni, mikor iskoláinkban a tanulók létszáma másfélszer, kétszer akkora, mint a nyugati államokban? Amíg Magyarország tanárai zsúfolt osztályokban tanítanak, nem lehet szó óraszaporításról. És Magyarországon akarják a tanárság terhét emelni, ahol a tanárság önkéntes kultúrtevékenysége a tudományos életnek és a helyi kultúrgócpontoknak elsőrendű tényezője, ahol a tudós világ legjelentékenyebb faiskolája a középiskolai tanárság? Egyetemek szaporítását sürgetik, de hol veszik a bölcsészeti karok tanárait, ha a középiskolai tanár tudományos önképzést megbénítják? Jobb iskolákat akarunk és a gyári munka felé tereljük a tanárságot?”

A kongresszus nagyon határozott álláspontot képvisel a tanári óraszámok növelésének enyhén szólva is dilettáns álláspontjával kapcsolatban:

„Csak laikusokra lehet hatást tenni az évi tanítási napok számának hánytorgatásával és a kevés hivatali óraszámmal. Éppen, mint laikus beszéd volna azt mondani, hogy a táblai bírónak kevés dolga van, mert hetenként csak két vagy három tárgyalási napja van.

A kormány nyilatkozatában – így végződik a tanárok válasza – olyan kevés megértés mutatkozik a tanári psyche iránt, a tanári munka természete iránt, a magyar tanárság kultúrtevékenysége és az ország közművelődési szükségletei iránt s hangjában oly lekicsinylése jelentkezik az egész tanári hivatásnak, hogy magát a kultuszminisztert, aki egészen más érzületeknek és gondolkodásmódnak adta jelét, a tanárság e nyilatkozattal azonosítani nem tudja.”

A tanárok mozgalma széles társadalmi és sajtóvisszhangra lel.

„A jövő nemzedék lelki világa”

Az egyik nagy kérdés, hogy a tanároknak vajon jogos-e az a követelésük, hogy a bírói karral azonos fizetést kapjanak. A Vasárnapi Újság 1910. november 13-i számában „A tanárok mozgalma” című írásban ezt olvashatjuk:

„Mert ennél a kérdésnél nem az a fő, a mit sokan annak tartanak, hogy a bíró sokszor millióra rúgó összegekben ítél, a jognak büntető hatalmát kezeli, így tehát anyagi gondoktól mentnek kell lennie, hogy ki ne legyen téve a megvesztegetés csábításainak. Ennek az érvnek a helytállóságát s főjelentős voltát nem ismerhetjük el. Mert hiszen becsületesnek lenni minden viszonyok között egyforma kötelesség. A mellett pedig a tanárok kezére nem kisebb nemzeti kincs van bízva: a jövő nemzedék lelki világa, s tudományos fejlődésünk jövendője.”

A másik jelentős vita a tanárok óraszáma kapcsán alakul ki a társadalomban. A Vasárnapi Újság fentebb idézet cikkében azt olvashatjuk, hogy

Tény, írja a Vasárnap Újság idézett cikke, hogy a hivatalnokok több időt töltenek a hivatalban, ám a kérdést nem szabad ennyire leegyszerűsíteni:

„A középiskolai tanítás annyira fárasztó, intenzív, az ember összes erőit igénybe vevő foglalkozás, hogy arról helyes ítélete csak annak lehet, a ki megpróbálta. […] A ki nem próbálta, annak fogalma sincs róla, minő idegölő, az ember egész erejét igénybe vevő munka ez.”

A Vasárnapi Újság fenti cikke arra is felhívja a figyelmet, amiről a laikus – nem tanárként dolgozó – állampolgár, illetve a tanárok sorsáról döntő politikus, hivatalnok végképp el szokott feledkezni:

„Arról nem is szólunk, hogy a tanárnak el ő is kell a tanításra készülnie, s írásbeli dolgozatokat is kell javítania. Ez csendes munka, és nem fárasztó. De jó lelkiismerettel állítjuk – a kik magunk is tanítottunk valamikor –, hogy naponként három órai tanítás teljesen kimeríti az ember egész erejét. A ki többet követel a tanártól, ez nem csak őt csigázza el, hanem az ifjúság érdeke ellen cselekszik, mert a tanítás eredményét bénítja meg.”

A kedélyek egyáltalán nem jutnak nyugvópontra, de igazán új síkra akkor terelődik a vita, amikor Tisza István, a korábbi (és későbbi) miniszterelnök, országgyűlési képviselő, földbirtokos arisztokrata páros lábbal száll bele Szabó Dezső tanárba, aki természetesen nem marad adós a válasszal: a nemzeti gondolat és hanyatló Nyugat ideológiai összecsapásáról a folytatásban olvashatunk majd.