Csekélyebb magyar intelligencia – Klebelsberg harca az oktatásért

Klebelsberg Kunóra előszeretettel hivatkozik a politika. A Fidesz-kormány a meglehetősen tragikus eredményeket felmutató intézményfenntartó központját is róla nevezete el – az örökösök elkeseredett tiltakozása ellenére is. A húszas évek nagy reformere olyan célokkal vágott neki a munkának, hogy majd a „húsz év múlva” végző tömegek megállják a versenyt más nemzetekkel, ne maradjunk le a szomszédaink mögött. Visszanézve Klebelsberg munkájára egy olyan oktatáspolitikus képe rajzolódik ki, akire ma is nagy szükség lenne.

A Trianon utáni Magyarországnak komoly társadalmi (és gazdasági) válsággal kellett szembenéznie. A szerény gazdasági lehetőségekkel bíró új rendszer egyik oszlopos kultúrpolitikusa, Klebelsberg Kunó (1875–1932) vallás- és közoktatásügyi miniszterként 1922–1931 között a Horthy-korszak új kultúrpolitikájának megalkotója. Klebelsberg koncepciója az volt, hogy – más lehetőségek híján – a válságba jutott és meglehetősen elmaradt ország felemelkedését elsősorban a kultúra szintjének általános emelésével lehet elérni.

„Kiművelt emberfők sokasága”

Egyes számítások szerint Magyarországon

Az ország lehetőségeihez magasabb arányszámot, a kultúrába való befektetés szükségét Klebelsberg számos beszédében és írásában indokolta. 1927-ben a miniszter például így ír:

„Kultúrpolitikám két alapgondolaton épül fel. Emelni igyekszem a magyar nemzet széles néprétegeinek értelmi szintjét… Gondoskodni kell azonban arról is, hogy kellő számban álljanak rendelkezésre oly férfiak, különösen szakemberek, akik teljesen európai színvonalon vannak, hogy így minden működési téren… elsőrangú erőkre támaszkodhassunk.”

E két alapgondolatnak megfelelően Klebelsberg egyrészt nekilátott a népoktatás ügyének átszervezéséhez, másrészt megkezdte a felsőoktatási és tudományos műhelyek segítségével egy széles látókörű, európai szintű értelmiségi szakembergárda kineveléséhez.

Ami a széles néptömegeket érintő népoktatás ügyét illeti, az korábban a négyosztályos elemi iskolákra épült. Elvben ezeket minden 6–10 éves korú kisgyermeknek el kellett végeznie, a valóság azonban elmaradt az elvi igényektől. Egyes adatok szerint pl. Kecskemét környékén a tanyavilágban a Klebelsberg előtti korban a tanulók 47%-a nem végezte el a négy elemit sem.

Az 1926-os népiskolai törvény egyik fő célkitűzése így az elemi oktatás hatékonyabbá tétele volt, különösen a tanyavilágban. Ennek megfelelően – anyagiakat nem sajnálva – 1916–1930 között mintegy ötezer népiskola és ehhez tartozó tanítói lakás épült fel az alföldi tanyavilág diákjai és tanárai számára. Míg az első világháború előtt 80 tanulóra jutott egy tanító, Klebelsberg akcióját követően már „csak” 50–60 gyerekre. Javult az írástudás helyzete is: 1930 sikerült elérni, hogy a 6 év feletti népesség 90 százaléka tudjon írni-olvasni: ez a korábbi 15%-os, a hasonló korosztályra jellemző analfabetizmushoz képest szintén nagy eredmény volt, még akkor is, ha Magyarország továbbra is elmaradt a nyugat-európai eredményektől, de jóval megelőzte pl. a szomszédos Jugoszláviát, ahol 45% volt az írástudatlanság aránya akkoriban. Klebelsberg ehhez kapcsolódóan átformálta a középiskolákat is, megteremtve a nyolcosztályos középiskolák rendszerét, de nagy hangsúlyt fektetett az egyetemi képzésre is.

„A kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó”

Klebelsberg az oktatás (és a tudományos élet) teljes spektrumában a hosszú távú elgondolások hívének mutatkozott. 1926-ban, az Országos Gyermekvédő Liga április 25-i közgyűlésén egyebek között ezeket mondta:

„A kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó. A kultúrpolitika terén sokáig lehet hibákat elkövetni, mert hogy mi történik azokban a tantermekben, azt a nagyközönség ritkán tudja. Legfeljebb a szülők tudják. Ha az adópolitika vagy a közgazdasági politika rossz, a bajok rögtön jelentkeznek és megmozdul a nemzeti társadalom és javítani kell a hibás politikán.

[…] Nekünk olyan nemzedéket kell ma felnevelnünk, amely húsz év múlva meg fogja állani a versenyt az akkor más nemzetek generációival. És én kérdezem, hogyha a német, az osztrák, vagy a körülöttünk levő államok népiskolái majd ontják a nyolc osztályon át tanult intelligensebb tömegeket, vajon akkor meg fognak-e tudni állani a magyar dolgozó tömegek a maguk csekélyebb intelligenciájával a tanultabb külföldi nemzetek munkástömegeinek versenyében?”

Klebelsberg koncepciója szerint „mentül műveltebb, civilizáltabb és erkölcsösebb egy nemzet, annál jobb dolga van annál a nemzetnél egy gyermeknek.” Ezért kell már az oktatás és a gyermekvédelem kérdését a gyermek legkorábbi életéveiben elkezdeni.

„A gyermek közjószág is…”

Klebelsberg e beszédében a kisdedóvók – az óvódák – fejlesztésére is hangsúlyt fektet. Meglátása szerint az első világháborút követő általános elszegényedés, mely nem csupán a munkásságot, de a középosztályt is nagy mértékben érinti, lehetetlenné teszi, hogy a család hagyományos fenntartói, a férfiak egyedül lássák el családjukat –

A jövő zálogát jelenti kisgyermekekre pedig az államnak mindennél jobban oda kell figyelnie.

„Elszegényedő társadalmunkban a kisdedóvásnak sokkal nagyobb a jelentősége, mint bármikor.”

[Klebelsberg az 1900-as évek elején]

A gyermekvédelem kapcsán Klebelsberg fenti beszédében azt is kiemeli, hogy végül is nem az iskolának tanulunk, hanem sokkal inkább az életnek:

„Tarthatatlan pedagógiai doktrína az, hogy a gyermek kizáróan az iskolának éljen. Ebből sarjad ki azután sok rossz pedagógusnak az a felfogása, hogy a gyermek van az iskoláért és nem az iskola a gyermekért. Nem egyedüli kötelessége a gyermeknek az, hogy tanuljon. Én tanuló és szorgalmas, de amellett játékos magyar gyermeket akarok. Mert csak játékos, eleven magyar gyermekből lehet derűs, dolgos magyar férfi, aki vállalkozását s az élet nagy kötelességeit emelt fővel, mosolyogva és nem elkeseredéssel vállalja.”

Klebelsberg az ország versenyképességének megőrzésével kapcsolatban is rengeteget írt és beszélt a magyar oktatásról és a kultúrpolitika összefüggéseiről.

Munkaalapú vs tudásalapú társadalom

1926. június 24-én Klebelsberg cikket jelentetett meg a Nemzeti Újságban „A magyar polgári iskola” címmel. Ebben egyebek közt ezt fejtegeti:

„A világháborúból nagyon sok tekintetben megváltozott gondolkozással tértek haza a magyar nemzet tömegei és ma, szerencsére, nyoma sincs annak az ósdi gondolkodásnak, amely az elemi ismereteken túlmenő műveltség elsajátítását a tömegek részére felesleges luxusnak tekintette. Az az ember, aki a lövészárokban tapasztalta a mérges gázok romboló hatását, akire géppuskából, repülőgépről lövöldöztek, annak nem kell magyarázni a modern kémia és fizika jelentőségét. Ezek az emberek mindebből szemléltető oktatást kaptak.”

Klebelsberg ugyanebben az írásában így érvel a népoktatás szintjének emelését célzó szükséges intézkedések és a nyolcosztályos iskola mellett:

„Igaza van annak a pesti, jóravaló iparosembernek, aki négy polgári osztály nélkül nem vesz fel műhelyébe tanoncot, mert a modern, komplikált termelési módok, az új, kényes műszerek, gépek és szerszámok mellett az értelmetlen ember többet árt, mint használ. A mezőgazdaságban is rohamosan tért fog hódítani a motoreke, a traktor, a földek villamos besugárzása és hasonló, már az egyszerű munkásnál is magasabb műveltséget igénylő tevékenység; mindezt nem lesznek képesek értelmetlen tömegek elvégezni.”

Klebelsberg gondolatvilágában szerepet kap a praktikus tudás szerepének hangsúlyozása. Ebben a cikkében erről is ír:

„Gimnáziumot végzettekre nincs nagyszámmal szükségünk, hiszen honoráciorokban bővelkedünk, egyetemeinktől is csak azt várom, hogy csekély számú, de azután igazán elsőrangú szakembereket neveljenek nekünk. Szükségünk van a nemzet széles rétegei, nagy tömegei értelmi szintjének igen számottevő felemelésére. Ezt a célt szolgálja a polgári iskola, amely nem középiskola, hanem a kereső életbe készülő embernek nagyobb szellemi útravalót adó, egészen speciális oktatási intézmény.”

Klebelsberg középiskolai reformjainak egyik sarkalatos pontja ugyanakkor a modern nyelvek oktatásának kérdése.

„… a modern nyelvek tanítása parancsoló szükség”

Klebelsberg hatalmas lendülettel lát neki a középiskolai reformnak is. 1924. március 26-án a középiskolákról szóló törvényjavaslat beterjesztése során elhangzott beszédében egyebek közt ezt mondja:

„A jelenleg fennálló 120 magyar középiskolából meggyőződésem szerint 14-et el kell törölni, úgy, hogy 106 középiskolával kell majd számolnunk. Számításom szerint ebből a 106 középiskolából mintegy 20 meg fog maradni humanisztikus gimnáziumnak, 71 átalakul reálgimnáziummá és 15 lesz a reáliskolák száma.”

Klebelsberg eredeti koncepciójában szükségesnek látta a középiskolák szétválasztását – mely elgondolás azonban csak néhány évvel élte túl alkotóját. Így a humanisztikus gimnáziumokban az oktatás fő hangsúlya továbbra is a klasszikus stúdiumokon (görög és latin) van, míg a reáliskolában ezzel szemben a természettudományos tárgyakon. Az új elem Klebelsberg koncepciójában az ún. reálgimnázium (mely persze más nyugati országok iskolai tapasztalatain alapszik):

„Nálunk magyaroknál a fő érv a reálgimnázium mellett az, hogy új helyzetünkben a modern nyelvek tanítása parancsoló szükség. Nemcsak diplomatáinknak van szüksége a modern nyelvekre, hanem szüksége van azokra az üzleti életnek, különösen a kereskedelemnek és mindenkinek, hogy külpolitikai kérdésekben el tudjon igazodni. Hiszen napilapok, folyóiratok olvasása nélkül nem tudunk a külpolitikai helyzetről egészséges véleményt formálni […]. Szükségük van azokra tudósainak is, hogy be tudjanak kapcsolódni az európai szellemi tudományosság, amit a külföld csak azért nem méltányol jobban, mert nyelvünk rendkívül elszigetel bennünket. […] De általában benne kell maradnunk abban a kulturális közösségben a Nyugattal, amelybe Szent István bekapcsolt bennünket és amelyet a modern nyelvek ismerete nélkül semmi esetre sem érhetünk el.”

Klebelsberg e beszédében az iskolai nyelvoktatás részleteiről is kifejti elképzeléseit:

„Aki valamely nyelv grammatikáját jól megtanulta, az rövid külföldi tartózkodás után a beszédet már könnyűszerrel elsajátíthatja, aki azonban grammatika nélkül megy ki, hiába van külföldön, beszéde mindig gyarló és hibás lesz.”

Klebelsberg arról is szól, hogy az iskolai nyelvtanítás nem pusztán egy adott idegen nyelv tanítását jelenti, hanem a mögöttes kultúra egészének megismertetését is:

„Nemcsak grammatikát és nyelvkészséget tanulunk, hanem a nyelvoktatás révén behatolunk az illető nyelvek irodalmába is és ez az, amit a reálgimnáziumban elmeképző céllal a humanisztikus oktatás helyébe akarunk állítani, azt akarjuk, hogy a modern művelődés a modern nyelvek és irodalmak révén elsajátítható legyen.”

Klebelsberg azokat a nyelveket is megjelöli, melyek tanítása a közoktatás keretei között szóba jöhet:

„A németet természetesen meg kell tartanunk a kötelező tantárgyak között azután is, hogy a kapcsolat felbomlott, amelyben Ausztriával voltunk. Nem valami politikai előszeretetből, hanem a szomszédságnál, a geográfiai helyzetnél fogva kell megtartanunk, mert végre is a nagy német nép az a nemzet, amellyel közvetlen geográfiai szomszédságban vagyunk.

Ezenkívül azonban be kell hoznunk három más modern nyelvet és irodalmat is. Mind a hármat egyszerre nem hozhatjuk be, de mindenesetre módot kell nyújtanunk ennek a három nyelvnek tanulására, amelyek nemcsak világnyelvek – az angol, a francia és újabban az olasz is –, hanem amelyeknek olyan irodalmuk van, amely szintén alkalmas az elmének arra az élesítésére, amely tulajdonképpen a főiskolai oktatás előkészítése.”

Klebelsberg egyetemi oktatást, az iskolarendszeren kívüli népműveléssel kapcsolatos, a tudomány- és művészetpolitikára vonatkozó elképzeléseivel a későbbiekben foglalkozunk.