Párhuzamos valóságok: SNI-s gyerekkel a magyar közoktatásban
A sajátos nevelési igényű diákok oktatásával ma ugyanaz a helyzet, mint az oktatás egészével: papíron minden rendben. A valóságban viszont diákok ezrei nem jutnak hozzá a speciális ellátáshoz, amire szükségük volna ahhoz, hogy felnőve esélyük legyen dolgozó és adót fizető állampolgárként teljes életet élni.
A magyar közoktatás mélyülő válsága
különösen súlyosan érinti azokat a diákokat és családjaikat, akiknek az átlagosnál több segítségre és/vagy speciális pedagógiai módszerekre volna szükségük
ahhoz, hogy teljesíteni tudják az oktatás alapvető követelményeit. Vagy ahhoz, hogy ki tudják bontakoztatni átlag feletti, különleges tehetségüket.
MEGTETTED MÁR? Ha már erre jársz, arra kérünk, IRATKOZZ FEL EMAILLISTÁNKRA, kövess bennünket a Facebookon is, és a YouTube csatornánkon is, hogy könnyebben eljuthassunk hozzád. Mert most nem egyszerű: nagyon alacsony a társadalmi célú tartalmak elérése a közösségi médiában – akkor sem látsz bennünket feltétlen, ha már lájkoltál bennünket.
Nagyon szeretnénk még sok jó cikket írni itt, a szavon.hu oldalain – ehhez viszont magunknak kell előteremtenünk a feltételeket. Arra is kérünk itt, ha megteheted, támogasd a munkánkat az erre a linkre kattintva megnyíló támogatói oldalon!
Köszönjük!
Jóllehet, amikor eltérő fejlődésű diákokról beszélünk, az esetek nagy részében azokra gondolunk, akik valamiben alatta teljesítenek az átlagnak, fontos tisztázni, hogy a különleges képességekkel, tehetségekkel, például extrém magas IQ-val rendelkező diákoknak is speciális módszerekre van/volna szükségük ahhoz, hogy kihozzák magukból a maximumot, és ami még fontosabb: kiegyensúlyozottan éljék meg az iskolai hétköznapokat.
Egy korábbi cikkben már írtunk arról, hogyan élik meg a gyógypedagógusok a magyar közoktatás összeomlását.
Az alábbiakban röviden áttekintjük, mit jelent mindez a diákok és családjaik nézőpontjából szemlélve.
BTMN és SNI – mi a különbség
Az Oktatási Hivatal honlapján hozzáférhető SNI információs füzet meghatározása szerint
„beilleszkedési, tanulási magatartási nehézséggel (BTMN) küzdő gyermek, tanuló különleges bánásmódot igényel, mert az életkorához viszonyítottan alulteljesít, társas kapcsolati problémákkal, tanulási, viselkedési problémákkal küzd, közösségbe való beilleszkedése, további személyiségfejlődése nehezített vagy sajátos tendenciákat mutat.”
Sajátos nevelési igényű gyermeknek pedig azokat nevezzük, akik:
„mozgásszervi, érzékszervi, értelmi, beszéd problémái/fogyatékossága, halmozottan fogyatékossága, autizmusspektrum-zavara, súlyos tanulási, figyelmi, vagy magatartásszabályozási zavara” van.
Tehát – nagyon leegyszerűsítve a dolgot – a két állapot között fokozatbeli különbség van.
A BTMN minősítés hátterében nem feltétlenül áll valamilyen szervi eltérés. Egy krízis vagy trauma is visszavetheti a gyermek fejlődését, ami optimális esetben megfelelő terápiás segítséggel kezelhető. Ezzel szemben az SNI mögött egyes szervek vagy az idegrendszer fejlődésének olyan eltérése húzódik meg, ami egy életen át fennálló állapotot eredményez.
A hétköznapok szintjén a leglényegesebb különbség a két minősítés között az, hogy míg a BTMN-es diákok „normál” oktatásban tanulnak, addig az SNI minősítést kapott diákok oktatása a konkrét diagnózistól függően történhet együtt és különnevelő intézményekben is,
„ahol a tárgyi és a személyi feltételek ezt lehetővé teszik. A fejlesztésre a szükséges óraszámot a köznevelési törvény szabja meg”.
Igények vs. valóság
És már el is érkeztünk a legsúlyosabb problémához:
sok az SNI-s gyerek, és kevés a kapacitás.
Papíron úgy néz ki a dolog, hogy a pedagógiai szakszolgálat – a szülővel egyeztetve – a diagnózis alapján kijelöli azt a lakóhely szerint elérhető intézményt, ahol az érintett gyerek hozzájuthat a neki legmegfelelőbb ellátáshoz.
A valóság ezzel szemben az, hogy a szülő – többnyire egyre kétségbeesettebben – keres egy helyet (akár a város másik végén vagy egy másik településen), ahová hajlandóak felvenni a gyerekét, majd ha olyan mázlija vagy kapcsolatrendszere van, hogy sikerrel jár, elmegy, és lepapírozza a szakszolgálattal. Akik boldogan kijelölnek bármit, mert ez azt jelenti, hogy nekik egy gonddal kevesebb.
Félreértés ne essék, a szakszolgálatok nem azért működnek így, mert gonosz és/vagy lusta emberek ülnek ott, hanem azért, mert
a nem létező férőhelyeket nem lehet kijelölni, sem igazságosan, sem sehogy.
A láthatatlan SNI
A fentiekből aztán egyenesen következik, hogy az olyan gyerekek szülei, akiken „nem látszik”, hogy bármiben is eltérően fejlődnének,
sokszor egész egyszerűen eltitkolják a diagnózist.
Ez pedig a lehető legrosszabb opció, hiszen mindenki rosszul jár. A gyerek azért, mert nem kapja meg a szükséges ellátást, arról nem is beszélve, hogy milyen sokszor válnak bullying áldozatává az ilyen „fura” diákok.
Az eltitkolt diagnózis rossz a gyermeket fogadó oktatási intézménynek is, mert a pedagógusok és óvodapedagógusok többségének nincs gyógypedagógusi képesítése, de sokszor még elégséges laikus ismerete sem ahhoz, hogy megfelelően tanítsa ezeket a diákokat. Ráadásul ha az SNI-s diák nincs „lepapírozva”, a fogadó intézménynek nincs jogalapja sem, hogy a fenntartótól szakembert, pl. pedagógiai asszisztenst vagy fejlesztő eszközöket igényeljen.
Aki pedagógusként dolgozik, az a saját bőrén érzi nap mint nap, mennyire eszköztelen, amikor olyan autista, ADHD-s, részképességzavaros vagy egyéb nehézséggel küzdő diákkal kellene boldogulnia, akinek elvileg semmi baja nincs.
Az óvodák, iskolák többsége jobb híján saját erőből próbál javítani a helyzeten érzékenyítő foglalkozásokkal és továbbképzésekkel. Egy autista gyerek civil szférában is aktív anyjaként jómagam is rendszeresen tartok ilyen előadásokat, foglalkozásokat, a munkahelyemen pedig afféle nem hivatalos autizmusfelelősként tekintenek rám, sokszor fordulnak hozzám kérdésekkel. Tehát szó nincs arról, hogy az óvodák és az iskolák általában véve szabadulni akarnának az SNI-s diákoktól (bár nyilván van ilyen is), de
ha egy gyereknek gyógypedagógusra vagy pedagógiai asszisztensre lenne szüksége, a világ leglelkiismeretesebb és leglelkesebb tanárától sem fogja megkapni a neki megfelelő ellátást.
Egyre tragikusabb munkaerőhiány
Ha az ember belelolvas a fentebb hivatkozott SNI információs füzetbe vagy a sajátos nevelési igényű tanulók oktatásáról szóló irányelvekbe, mely az Oktatási Hivatal honlapjáról szintén letölthető, akkor azt látja, hogy
az oktatásirányítás látszólag magáévá teszi azokat az irányelveket, amelyek a modern demokráciák többségében, így az EU-ban is iránymutatásként szolgálnak.
Mindkét dokumentum explicite kimondja, hogy a sajátos nevelési igényű diákoknak is joguk van megkapni azt az oktatást, ami az igényeiknek megfelelő. Az is megfogalmazódik, hogy ideális út az inklúzió, vagyis az, amikor nemcsak megtűri a többségi intézmény a sajátos nevelési igényű tanulókat, elvárva tőlük, hogy ne lógjanak ki a sorból, hanem tudomásul veszi, sőt erősségnek tekinti, hogy mindenki más, és hogy a „normális” mint olyan nem létezik.
A gond csak az, hogy az oktatásirányítás a szép szavak dokumentumba foglalásával a maga részéről le is tudja a kérdést. Pénzt már nem rendel hozzá, márpedig a sajátos nevelési igényű diákok ellátása igen drága mulatság. Ezeknek a gyerekeknek a tanítása jóval több szakembert és eszközt igényel, mint az átlagos fejlődésű gyerekeké, ahol szintén példátlan munkaerőhiánnyal küzdenek az intézmények.
Amikor arról szólnak a hírek, hogy ezrek végzik el az általános iskolát anélkül, hogy láttak volna közelről fizikatanárt, luxushisztinek tűnhet azon siránkozni, hogy nincs elég pedagógiai asszisztens a „fogyik” mellé. Csakhogy míg az egyik gyerekből fizikatanár híján nem lesz Nobel-díjas fizikus, addig a másik megfelelő asszisztencia híján akár komolyan meg is sérülhet, vagy ha már elmúlt 16 éves, és eltanácsolják, mielőtt megsérülne, teljesen eleshet a tanulás lehetőségétől. Miközben megfelelő körülmények között mindkettejükből teljes értékű, elégedett állampolgár is lehetne.
Az SNI-s diákok megfelelő oktatása irgalmatlanul drága, mégsem luxus. Az SNI-s diákok megfelelő oktatása ugyanúgy nemzetgazdasági érdek, ahogyan a nem SNI-s diákoké.
Egy Nobel-díjas fizikus hosszú távon nemcsak presztízst jelent az országnak, hanem sok pénzt is. Ahogyan az is, ha egy eltérően fejlődő diákból nem segélyeken tengődő, az adófizetők pénzéből eltartott felnőtt, hanem a lehetőségeihez mérten dolgozó, adófizető állampolgár válik.
Jelenleg azonban a magyar oktatásirányítás közönye és inkompetenciája miatt sok ezer gyerek és kamasz számára válik egyre elérhetetlenebbé a második opció, ez pedig komoly terhet helyez a családjaikra és a társadalom egészére egyaránt.