„Nyomorúság pályánk kezdete, nyomorúság folytatása”: 1910, 1989, 2023

Borzasztó klisé, hogy a történelem ismétli önmagát. Az oktatás ügyében azonban a történelem maga a jelen. Ebben a történetben összefonódik Szabó Dezső 1910-es székelyudvarhelyi valósága Petrik Béla 1989-es dombóvári valóságával… no és a mi valóságunkkal, most, 2023-ban. Horváth Krisztián oktatástörténeti sorozata egy időutazással folytatódik.

A Hitel c. folyóirat 1989. első (január-júniusi) számában olvasható Petrik Béla Kérjük, követeljük! c. írása, melynek elején találhatjuk a dombóvári Molnár György Általános Iskola nevelőtestületének és dolgozóinak felhívását: ebben a dombóváriak azzal fordulnak az ország pedagógusaihoz, hogy fejezzék ki egyetértésüket, és csatlakozzanak a pedagógusok szakszervezetének 1988. szeptember 8-i elnökségi ülésén elfogadott nyilatkozathoz.

Dombóvár, 1989

A dombóváriak 1988-ban egyebek között ezt írják:

„Egyetértünk abban, hogy az alacsony nettó óradíjak veszélyeztetik az iskola alapfunkcióinak ellátását. A pedagógustársadalom életszínvonalának jelentős mértékű romlása lehetetlenné teszi a hatékony nevelő-oktatómunka végzését.”

A felhívás így folytatódik:

„A helytelen szabályozás megakadályozza a pedagógustársadalmat abban, hogy a ma már megszokott és megértéssel fogadott túlmunkát hivatástudatának és elkötelezettségének megfelelően lássa el. A túlmunka kötelezősége és a rendkívül alacsony óradíjak szembeállítják az iskolát az irányítókkal, a pedagógusokat a vezetőkkel, a pedagógustársadalom korosztályait egymással, valamint az utóbbi időben más társadalmi rétegekkel.

E tarthatatlan helyzet feloldását halaszthatatlannak tartjuk, a gyökeres változás elodázhatatlan. Rétegünk kiszolgáltatottá és képtelenné válik az új nemzedék eredményes felkészítésére.

Tekintettel arra, hogy nem a közoktatás belső ügyéről, hanem alapvető társadalmi érdekekről van szó, ezért egységre hívunk mindenkit, aki felelősséget érez a jövő nemzedéke iránt.”

Petrik Béla írásából ezt követően kiderül, hogy országszerte 71 631 pedagógus csatlakozott a dombóvári felhíváshoz – a folytatásban a cikk odalakon keresztül idéz a Dombóvárra érkezett levelekből Balipap Ferenc és Csáky László válogatásában. E szemelvények után pedig Petrik Béla párhuzamként felidézi Szabó Dezső és a székelyudvarhelyi tanárok 1910. október 16-án kelt felhívását. Petrik 1989-ben így fogalmaz a székelyudvarhelyi tanárok akkori – 1989-es! – aktualitásával kapcsolatban:

„Szabó Dezső írásainak megdöbbentő az időszerűsége. A magyarság ugyanazon sorsproblémák előtt áll, mint állt 50–60 esztendővel ezelőtt, akkor, amikor Szabó Dezső adta meg e kérdésekre legnagyobb hatással és összefogottsággal a válaszokat: egy új magyar demokrácia tervét.

Új magyar demokrácia, 1910

Petrik így ír előszavában:

„Megdöbbenünk, ha kézbe vesszük a székelyudvarhelyi tanárok felhívását, melyben lehetetlen állapotaikról, a szellemi munkát végző emberek méltatlan körülményeiről tudósítanak. E nagy hatású körlevelet Szabó Dezső fogalmazta meg 1910-ben. A felhívás alapjául az a hír szolgált, hogy szoláglati idejük 35 évre, heti kötelező óraszámuk 20-ra való emelésével a kormány tovább akar rontani áldatlan helyzetükön.”

Ez ellen szólalt fel kollégáival együtt Szabó Dezső – a kormány részéről pedig hamarosan megérkezik az ellencsapás: a „szókimondó tanárocskát állásából felfüggesztették, izgatás címén fegyelmit indítottak ellene, majd maga Tisza István gróf cikkben foglalkozott ’szereplésével’. Szabó Dezső nem ijedt meg, s nem késlekedett a válasszal, melyben hazaellenesnek titulálta vitapartnere nézeteit, s mindazokét, akik ezer holdnyi vagyonnal a birtokukban buzdítják az éhezésre a tömeget a hazáért” – írja Petrik.

Tisza kirohanásával és Szabó válaszával, mely a Nyugat hasábjain látott napvilágot, a későbbiekben még foglalkozunk; itt csupán Petrik zárszavát idézzük:

„A felhívást akár ma is nyugodtan megfogalmazhatná Szabó Dezső. Nemcsak azért, mert a tanárság ma is ugyanolyan kiszolgáltatott, kisemmizett, hanem mert ma is szükségünk volna tekintélyt, kiváltságot, érzékenységet nem tisztelő kíméletlen igazmondásra, a hatalommal szembeni félelmet nem ismerő kiállásra”

Petrik előszava után pedig 1989-ben a Hitel olvasói, ahogy 1910-ben a korabeli újságolvasók is, megismerkedhettek a székelyudvarhelyi tanárok felhívásával.

„Mert itt küzdelemről van szó”

1910-ben a székelyudvarhelyi tanárok – Szabó Dezső megfogalmazása szerint – két okból teszik közzé felhívásukat kollégáikhoz szerte az országban:

„Az első ok az, hogy évek tapasztalat mutatja, hogy a Tanáregyesület útján semmi eredményt el nem érhetünk. Az egyesület vezetősége, már csak azért is, hogy igen közel van a törekvéseinket akadályozó faktorokhoz, nem fejthet ki teljes energiát. Pedig általános tapasztalat mutatja, hogy a gazdasági érdekekért küzdő közösségeket csakis a legelszántabb küzdelem viheti győzelemre.”

A fentebb említett Tanáregyesület az 1867-ben alapított Országos Középiskolai Egyesület, melynek elnöke ekkor (1907-től 1917-ig) Négyesy László. A szervezet feladatai közé tartozott az ország középiskolai tanárainak összefogása és érdekeinek védelme.

A második ok, melyet a székelyudvarhelyi tanári kar megjelöl kiáltványában, a következő: a tanárok közös harcában mindenkinek össze kell fognia a közös célokért.

„Az egész erőnek nem szabad egy kisebb erőre bízni a küzdelmet. Mert itt küzdelemről van szó. Nem akarunk itt semmiféle jóakarat boncolgatásába belemenni. De annyit bátran merünk állítani, hogy aki a mostani nehéz gazdasági helyzetben vergődő tanárokat ezután is platonikus szimpátia kijelentésekkel s holnap-holnap ígéretekkel eteti, annak vagy fogalma sincs a tanárság mostani helyzetéről és kulturális értékéről, vagy szándékos rosszakaratra hallgat.”

A két általános ok megfogalmazása utána a felhívás a sérelmek felsorolásával folytatódik.

„[…] a középiskolai ügyeket nem szakemberek irányítják”

Az első pont, melyet a felhívás megemlít, a középiskolai oktatás szakmai irányításának teljes hiánya.

„Az első baj s talán minden más bajnak gyökere, hogy a középiskolai ügyeket nem szakemberek irányítják.

Nevetséges dolog volna magyarázgatni, hogy lehet valaki kitűnő sportember, nagyon jó családból való jogász vagy tökéletes gentleman, de veszélyes és káros lesz működése, ha olyan helyet tölt be, hol a tanárság életét, viszonyait, a középiskolai élet minden ügyét-baját a legmélyebben kellene ismernie. Nem személyek ellen beszélünk, de

hihetetlennek tartjuk, hogy Magyarországon még vitatni kellene, hogy szakállás betöltéséhez szaktudás kell.

Hihetetlennek tartjuk, hogy mikor egy kezdő gyakorló tanártól teljes szakismeretet kívánunk, kinek tudatlansága legfeljebb egy-két tárgyból nyomorít meg 60–80 tanulót: szaktudás tekintetében előkelő idegenek töltsenek be olyan állásokat, melynek viselőitől talán az egész Magyarország középiskoláinak sorsa függ. Követeljük tehát, hogy a középiskolai ügyeket vezető állások szakemberek (tanárok) kezébe kerüljenek.”

A felhívás második pontja a tanárok fizetésrendezésének szükségét emeli ki.

„Bátrak vagyunk kérdezni, nem kompromittálja azt a kultúr-Magyarországot, aki azt a testületet, mely a legfontosabb kultúrmunkát végzi, s mely künn a társadalomban is ingyen a legbuzgóbb s talán egyedüli támogatója a kulturális törekvéseknek, ezt a testületet nem akarja beengedni azon megélhetési feltételek közé, melyek más branche érettségit tett hivatalnokai előtt nyitva állnak. Ezt a kérdést többé ígéretekkel lefülelni nem lehet. A tanár a reá nehezedő anyagi gondok alatt csak két eljárást követhet. Vagy mellékkeresetekkel emészti meg energiája legjavát s ezt hivatásától veszi el: vagy olyan életet kell élni, mely kultúrembernek gyalázatos szenvedés s egyszersmind tanári presztízsének is a legnagyobb mértékben árt. […] A tanárok fizetési előléptetése a kellő szolgálati évek betöltésével automatikusan következzék be s ne függjön sem a vezetőelemek kénye-kedvétől, sem a változó financiális viszonyoktól.”

A felhívás harmadik pontját a székelyudvarhelyi tanári kar a szolgálati idő és a kötelező óraszám emelése ellen fogalmazza meg.

„Legerélyesebben kell tiltakoznunk a 35 évi szolgálati idő s a heti 20 óraszám ellen.

Nem akarjuk elhinni és nem is szabad hinnünk, hogy ez csak erkölcstelen játék volna bizonyos közegek részéről: mumus, mivel a fizetés rendezését követelő tanárokat ijesztgetik. Bizonyára jóakaró, de a dologhoz abszolúte nem értő közegek akarják a kultúrmunkától elvonni az az egyetlen testületet, mely Magyarországon a kultúrát hivatásszerűen terjeszti. Vajon azok, kik a 30 évi szolgálati időt és a 18 óraszámot behozták, oktalanul tették? Vagy azóta sokkal kevesebb a tanulók száma s kevésbé idegörlő a tanítás? Vagy annyira féltik Magyarországot a haladástól, hogy a tanárságot, mely csaknem kizárólagos terjesztője nálunk minden hasznos szellemáramlatnak (s ezt statisztikával lehetne bizonyítani), el akarják riasztani az önképzéstől és a tudományos munkától? Míg az egész világon minden osztály az anyagi és szellemi feltételek javítását éri el, Magyarországon új terhekkel akarják lehetetlenné tenni azt a testületet, mely a szellemi világosságot hivatásszerűen terjeszti.”

„Nyomorúság pályánk kezdete, nyomorúság folytatása”

A felhívás negyedik pontja az ún. helyettes tanárok helyzetének rendezéséről szól: ők, a fővárosiak kivételével, a korban mindössze havonta 133 koronát és 33 fillért kaptak. Ebből a legszerényebb számítással is lakásra elment havonta 30 korona, kosztra további 60, ruhára 20, „mosásra, világításra, télen fűtésre, adólevonásra, nyugtabélyegre” havi 23 korona 33 fillér, azaz összesen 133 korona 33 fillér.

„Tehát, ha az a fiatal ember, aki egyetemet végzett és kultúréletre nevelődött, egy újságot, egy levélbélyeget, egy könyvet akar venni, vagy egyszer színházba óhajt menni, adósságot kell csinálnia. S mivel nem rendes állami hivatalnok, nem tett esküt, csakis hazárd, nem becsületes, uzsorakölcsönhöz juthat. Pedig talán már egyetemi éveit is csak adóssággal tudta áttengeni!  És aztán apácaéletet kell élnie. Mert meg nem házasodhatik. Egészséges s erkölcsös politika, s tegyük hozzá, ha tetszik: vallásos politika-e fiatal erőknek lehetetlenné tenni a házasságot? Lakbére, vasúti kedvezménye nincs. Pedig diplomás ember s éppen olyan munkát végez, mint a többi tanár. Vagy talán az az érv, hogy akinek nincsen pénze, az ne jöjjön erre a pályára? De itt újból kérdezzük: egészséges, erkölcsös politika valamelyik pályán a pénzt állítani fel az odavalóság kritériumául?

Követeljük tehát a helyettes tanárok ügyének haladéktalan rendezését. Esküdjön fel az okleveles helyettes tanár, legyen lakbére, vasúti kedvezménye. Megszabott idő elteltével lépjen elő automatikusan elodázhatatlan rendes tanárrá. Szóval érje el mindazt, mit más pályán egy 21–22 éves érettségizett ifjú elér.”

És ennél a pontnál kezdődik az a rész, mely a későbbiek folyamán kiváltja majd Tisza István oly mérvű felháborodását, hogy az egykori (és későbbi) miniszterelnök egy egész cikket szentel majd a Magyar Figyelő c. lapban a kérdésnek:

„Nyomorúság pályánk kezdete, nyomorúság folytatása. Bűnhődünk, hogy nem szabad pályára mentünk, ahol kivetkőztethetnők az embereket fillérjeikből, hanem nemes idealizmussal építgetjük a magyar kultúra épületét. De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. A végképpen elnyomorgatott ember vöröset lát és vörös nóták buggyannak az ajkára. Pedig ha egyszer a mi lelkünket tölti be a romboló elégületlenség: ez Magyarország jövőjévé lesz. Nem szabad idáig hajszolni a tanárságot. Ezért kell egy minden tanárt magába foglaló, energikus, ígéretekkel ki nem fizethető, követelő szolidaritásba lépnünk.”

A Szabó Dezső és Tisza István közötti cikkpárbajról még lesz szó a későbbiekben.

Végezetül a székelyudvarhelyi tanárok négy pontot fogalmaznak meg indítványukban:

„1. Küldjön minden középiskolai tantestület legalább egy, de lehetőleg két tagot Budapestre november első napjaiban, ahogy a képviselőház összeül. Ezek ott monstreküldöttséggé alakulva, mint a tanárság egyetemének képviselői, keressék fel a miniszterelnököt, a közoktatásügyi és pénzügyminisztereket s a parlamenti pártok elnökeit, tárják fel a tanárság helyzetét s követeljék fennebbi kívánságaik haladéktalan teljesítését. Egyetemes kongresszus összehívása csak időpazarlást és véleményszéthúzást jelentene.

2. Minden tantestület rögtön intézkedjék, hogy kerülete képviselőjelöltjétől kötelező ígéretet kapjon törekvéseinek támogatására.

3. Minden testület bízza meg a sajtóval összeköttetésben álló tagjait, hogy hétről-hétre élesszék a közvéleményt érdekeink mellett.

4. Ha pozitív eredményeket a küldöttség el nem ér, ha megint csak ígéreteket és úgynevezett jóakaratot hullatnak a markunkba, lépjen ki a tanárság mindenféle egyesületből, tagadjon meg egyszerre minden társadalmi munkát s ezen ténykedését őszintén megokolva, tudassa az ország közönségével. És látva, hogy szerénység, munka és mérsékelt meghallgatásra nem talál, gyűljön össze az egész középiskolai tanárság valamelyik vidéki városban, hogy határozzon a radikálisabb eszközök alkalmazásáról.„

Hogy Tisza István ezek után hogyan reagál Szabó Dezső 1910-es felhívására, ill. Szabó Dezső milyen választ ad Tisza Istvánnak, a későbbiekben fogunk olvasni.

De… miért?! Miért nem iratkoztál fel a hírlevélre? Egyre nehezebb eljuttatni hozzád a cikkeinket… Itt tedd meg: