Mire jó az elitiskola?

Könnyen úgy tűnhet, hogy a magyar közoktatás reformjáért és a tarthatatlan állapotok megszüntetésért folytatott harc motorjai eddig az elitgimnáziumok tanárai és diákjai voltak. Az egyéni kiállások és áldozathozatalok ellenére azonban a legnívósabbnak tartott magyar közoktatási intézmények jelenleg sokkal inkább érdekeltek a status quo fenntartásában, mint egy modern, gyermekközpontú és egyenlő hozzáférést biztosító közoktatás létrehozásában. Ez pedig hosszú távon kizárólag a regnáló hatalomnak jó.

Kijött a legújabb középiskolai rangsor, és már az is sokat elárul a jelenlegi közállapotokról, hogy ha valaki naprakész és professzionálisan megalkotott képet szeretne kapni a magyar középiskolákban folyó munkáról, akkor minimum 2560 forintot kell fizetnie egy piaci alapokon működő médiacég nyomtatott kiadványáért. Természetesen a gyerekek taníttatásának összköltségét tekintve ez az összeg nem tűnik jelentősnek (vannak tantárgyak, amiből ez még egy fél magánórát sem tesz ki). Ugyanakkor jól jelzi, hogy

a minőségi oktatáshoz való hozzáférés ma Magyarországon mindenekelőtt pénzkérdés.

Jogosnak tűnhet a felvetés, hogy mi ezzel a probléma, hiszen mindig is voltak szegényebb és gazdagabb, jobb és rosszabb képességű gyerekek.

A probléma az, hogy míg az oktatás milyenségét tekintve a képességnek és az érdeklődésnek kellene az elsődlegesnek lennie, ma Magyarországon leginkább a szülők társadalmi státusza és anyagi helyzete dönt azzal kapcsolatban, hogy ki hol végzi a tanulmányait.

A legújabb PISA felmérések is azt mutatják, hogy jóllehet a diákok általában véve valamivel jobb körülmények között élnek, mint az előző mérés idején, a magyar közoktatás kompenzációs képessége viszont tovább romlott (érdemes meghallgatni a témában a Nahalka Istvánnal készült interjúnkat, vagy a 444 Radó Péterrel készített beszélgetését).

Vagyis a kompetenciamérésen

a gazdagabb családok gyerekei jobb eredményeket érnek el, mint a szegényebb családokéi,

mert az oktatási rendszerünk nem képes enyhíteni a társadalmi státusz különbségeiből adódó egyenlőtlenségeken. Hiába születik valaki jó kognitív képességekkel vagy akár különleges tehetséggel, ha rossz helyre dobja le a gólya, nagyon kevés esélye lesz arra, hogy a képességeinek megfelelő oktatáshoz jusson.

A ma Karikó Katalinjainak gyakorlatilag esélyük sincs a folyóvíz és hűtőszekrény nélküli kiskunsági szülői házból eljutni a Nobel-díjig.

A továbbiakban azt igyekszem megmutatni, hogyan válnak az élvonalbeli iskolák (akár minden jobb szándékuk ellenére) ennek az igazságtalan és idejétmúlt oktatási rendszernek a tartópilléreivé, és miért rossz ez hosszú távon a társadalom egészének. Többek közt annak az úgynevezett elitnek is, amely energiát, pénzt és kapcsolati tőkét nem sajnálva épp ezekben a hónapokban igyekszik bejuttatni a gyerekét egy olyan iskolába, ami fent említett rangsor legfelső szegmensében helyezkedik el.

Mi fán terem az elitiskola?

Először is érdemes tisztázni, milyen szempontok alapján tekint a közbeszéd egy intézményt elitnek. Gyakran hangoztatott elvárás ezzel kapcsolatban a „versenyképes tudás”, de az esetek túlnyomó többségében ez valójában annyit jelent, hogy a gyerek jusson be egy jó egyetemre (mostanában lehetőleg külföldön), és szerezzen egy olyan diplomát, amivel jó állása (értsd: magas fizetése lesz). És mivel az egyetemi helyekhez a jó érettségi eredményeken és a nyelvtudáson keresztül vezet az út, a továbbtanulás bibliájának tekintett rangsor összeállításakor is nagy hangsúlyt kapnak ezek a mutatók, illetve az, hogy a végzős diákok milyen arányban folytatják tanulmányaikat a felsőoktatásban. Szintén az elitség fokmérőjének számítanak még a tanulmányi versenyeken elért eredmények, hiszen ezek amellett, hogy presztízst biztosítanak az iskolának és a felkészítő tanárnak, szintén plusz pontot jelenthetnek az egyetemi felvételi során (bár ez az adat a fent említett rangsorban éppen nem szerepel).

Van azonban valami, ami csak ritkán kerül szóba, mégpedig a hozzáadott érték.

A közvélekedés számára egy iskola nívóját az adja, hogy hány egyetemistát, tudóst, művészt, nagy hatalmú üzletembert ad az országnak. És nyilván hatalmas tudás és munkabírás kell ahhoz, hogy egy pedagógus megfeleljen ezeknek az elvárásoknak, az elitiskolák tanárai nem egyszer maguk is jegyzett tudományos szakemberek.

De érdemes elgondolkodni azon,

mi a nehezebb: egy válogatott, motivált és minden anyagi és egyéb támogatást megkapó középosztálybeli diákot felkészíteni egy tanulmányi versenyre vagy egy tanulási problémákkal küzdő, esetleg kihívásos szociokulturális helyzetben élő vagy egyszerűen „csak” teljesen átlagos diákot eljuttatni a sikeres érettségiig, a felsőoktatási tanulmányokig.

Aki gyakorló tanár, az pontosan tudja, hogy mindkettő máshogy nehéz, másféle nyomást jelent, és mindkettőt jóval a valós értéke alatt fizetik meg.

Talán itt lenne az ideje a közbeszéd szintjén is másként gondolkodni a színvonalas oktatásról, és ha már mindenáron számokat és rangsorokat akarunk látni, akkor a teljes képet figyelembe venni ezek összeállításakor. Például hogy mekkora a sajátos nevelési igényű vagy tanulási nehézséggel küzdő diákok aránya egy adott intézményben.

Mert amíg szülő, tanár és diák kritikátlanul játssza tovább ezt a nagy, össznépi felvételi játékot, addig esély sincs arra, hogy a közoktatás egy jobb irányba mozduljon.

Kapuőrök és révészek

Érdemes röviden áttekinteni azt is, milyen út vezet a vágyott elitiskolákba. Az egységes központi írásbeli felvételi célja elvileg az, hogy az országban mindenütt egy objektív, sztenderdizált mutató figyelembe vételével (vagy mellőzésével) dönthessenek az iskolák a hozzájuk jelentkező diákokról. A gond csak az, hogy

ez az igazságosnak szánt belépési küszöb az első és egyik legmasszívabb barrikád az egyenlő esélyek előtt.

Az írásbeli feladatlapok ugyanis sok szempontból köszönő viszonyban sincsenek az átlagos általános iskolai tanulmányokkal, nagyrészt olyan típusfeladatokat tartalmaznak, amelyekre a gyerekek többsége csak célirányos és roppant időigényes plusz tanulással tud felkészülni.

Ahhoz, hogy egy diáknak komoly esélye legyen bejutni valamelyik top középiskolába, legalább 85-90%-os eredményt kell produkálnia, ami különösen matematikából meglehetősen nehezen elérhető egy átlagos magyar hatodikos vagy nyolcadikos számára.

A felvételi folyamatában pedig többnyire a szülők pénztárcájának vastagsága sokkal többet nyom a latban, mint a diák kognitív képességei vagy szorgalma.

Külön üzletág épül arra, hogy az élvonalbeli gimnáziumok borsos áron kínálnak felvételi előkészítő tanfolyamokat, de aki megteheti, külön magántanárral idomíttatja be a gyerekét a felvételi feladataira. Nem nagyon lehet máshogy nevezni azt, amikor

hónapokon át drilleznek kiskamaszokat arra, hogy időre képesek legyenek lehetőleg hibátlanul megoldani meghatározott feladattípusokat.

Mindez semmibe veszi a gyerekek életkori sajátosságait és egyéniségét, ráadásul az eredménynek végül alig lesz köze az intellektuális képességekhez vagy a műveltséghez – amit elvileg a központi írásbeli mérni hivatott.

Másfelől komoly etikai aggályokat vet fel, hogy vannak pedagógusok, akik magántanítványként nagy summákat zsebre téve készítenek fel olyan gyerekeket, akiket aztán majd alkalmasint felvételiztetni is fognak, akár az is megtörténhet, hogy az írásbelijük „véletlenül” hozzájuk kerül.

És akkor még nem is beszéltünk arról a nyílt titokként kezelt gyakorlatról, hogy alig van olyan élvonalbeli iskola, amelyiknél egy komolyabb adomány az intézmény alapítványa számára ne könnyítené meg a bejutást. Különösen, ha az írásbeli minden erőfeszítés ellenére sem sikerült úgy, ahogy kellett volna.

Ne legyenek illúzióink: az élgimnáziumokban tanuló ún. „kiemelkedő képességű” diákok többsége valójában magas társadalmi státuszú családok átlagos képességű gyereke.

Természetesen vannak zsenik, vannak egyedülálló tehetségek, és ők nagyobb arányban fordulnak elő egy top iskolában, mint egy átlagos intézményben, hiszen minél előrébb van egy intézmény a rangsorban, annál több jelentkezőből válogathat. Viszont minden elitiskolába járó zsenire jut rengeteg olyan zseni, akinek esélye sincs hozzáférni a számára megfelelő oktatáshoz, hogy kibontakoztassa a tehetségét, mert nem jó helyre született. Vagy egy országnyi átlagos képességű tanuló, akik viszont nagyságrendekkel rosszabb oktatásban részesülnek, mint amit megérdemelnek, ezzel rengeteg esélyt elvéve tőlük.

Elit státusz (quo)

Sajnos az a szerencsétlen helyzet áll fenn, hogy azoknak tanároknak, nevelőtestületeknek, akiknél a szakmai tudás és presztízs jelentős része összpontosul, és akiknek módjukban állna érdemben tenni egy modern, 21. századi oktatásért, rövid távon az a jobb, ha minden marad, ahogy van. Jelenleg önmaga ellen dolgozik az az elittanár, aki a módszertani megújulás, az egyenlő hozzáférés, az emberhez méltó tanári életpálya megvalósításáért küzd.

Az elitgimnáziumok továbbra is jól megvannak az idejétmúlt és diákot nyomorító poroszos modellel, hiszen ahol ekkora a verseny a helyekért, ott a diák akkor is teljesíteni fog, ha százötven éves normák mentén zajlik az oktatás, és extrém nagy a nyomás.

Ugyanígy nem érdekük a top iskoláknak egy egyenletesen magas színvonalú közoktatás sem, hiszen ha minden körzetes iskolában jó az oktatás, az veszélyezteti az elit státuszukat és azzal járó erőteljes szelekciós potenciáljukat.

Szerencsére vannak, akik képesek túllátni ezeken a rövidtávú érdekeken, és akár a saját elit státuszukat, sőt egzisztenciális biztonságukat is kockáztatva harcolnak egy jobb magyar közoktatásért. Vannak, akik a magas presztízs és a válogatott „gyerekanyag” mellől is pontosan látják, hogy ha ilyen ütemben zajlik tovább az oktatás lezüllesztése, az egyenes út az ország versenyképességének és általános gazdasági helyzetének romlásához. Sajnos nincsenek elegen. Egyelőre.

Ha nem érünk el, nem kapod meg a híreinket. Ezért iratkozz fel a hírlevelünkre, itt: