Középiskolai felvételik: A szabad(nak gondolt) iskolaválasztásról
Úgy tűnik, Magyarországon makacsul tartja magát a hit, hogy a szabad iskolaválasztás és a magasabb színvonalú oktatás kéz a kézben járnak. Pedig a szabad iskolaválasztás jelenlegi formájában sokkal inkább szolgálja az egyenlőtlenség bebetonozását, mint annak a megvalósulását, hogy minden gyerek a neki megfelelő oktatást kapja. Ráadásul a családok többsége számára valójában még csak nem is szabad.
A most szombaton esedékes központi középiskolai írásbeli felvételit sok magyar család éli meg sorsfordító eseményként. Több tízezer negyedikes, hatodikos és nyolcadikos gyerek szülei áldoztak rengeteg időt, energiát és pénzt akár erőn felül is arra, hogy a lehető legjobb eredmény szülessen, hiszen ez az első, és talán legfontosabb lépcsőfok a vágyott iskola felé. Ismerik már jól az iskolakereséssel járó stresszt, hiszen pár évvel korábban ugyanígy végigélték, mikor az óvodából kikerülő gyermekük számára igyekeztek megtalálni az eszményi iskolát.
Viszonylag kevesen érik be ugyanis a legközelebbi, körzetes iskolával, a többség hosszasan mérlegel és konzultál. A nyílt napokon szerzett tapasztalatok, a játszótéri eszmecserék és városi legendák egyaránt közrejátszanak a végső döntésben. Utána már csak reménykedni kell, és esetleg lelkészi ajánlásért kilincselni, hogy meglegyen a vágyott hely. Ez az időszak még elsősorban a szülők számára stresszes, de abban a tudatban csinálják végig a procedúrát, hogy a gyermekeik javát az szolgálja, ha tudatosan, számos szempontot figyelembe véve ők maguk választanak általános iskolát.
Hogy aztán négy, hat, vagy nyolc év múlva kezdődjön az egész elölről. Csak ekkor már jóval nagyobb a tét, és ezúttal már a gyerekek életét is felforgatja a felvételi őrület.
A mindennapos iskolai tanulás után heti több órányi extra felkészülés vár rájuk, hiszen egy jól sikerült (értsd az átlagos eredménynél akár 50%-kal jobb) felvételi nélkül kevés esélyük lesz bejutni az általuk (vagy a szüleik által) vágyott intézménybe.
Egy korábbi cikkünkben már kitértünk arra, miért látjuk igazságtalannak a jelenlegi felvételi rendszert, ahogyan arra is, hogyan hozza ez a szisztéma helyzetbe a magasabb státuszú családok gyermekeit, és hogyan csökkenti le közel nullára a kevésbé szerencsések kitörési esélyeit.
Ugyanakkor azon is érdemes elgondolkodni, hogy mekkora autonómiát ad a szülőknek valójában ez a szabadnak mondott iskolaválasztás, és tényleg annyira elengedhetetlen feltétele-e a minődégi oktatásnak, mint amennyire a közvélemény annak tartja.
Elveszett illúziók
Berényi Eszter oktatáskutató Autonómiától a szelekcióig címmel 2016-ban megjelent, remek tanulmányában egy szélesebb perspektívából vizsgálja a kérdést, és számos olyan összefüggésre rávilágít, ami a mindennapokban nincs szem előtt, de a szakértők már évtizedekkel ezelőtt felhívták rá a figyelmet nemcsak külföldön, hanem itthon is.
Az első dolog, amit érdemes tudatosítani, hogy Magyarországon kívül csak egy-két olyan ország van a világon, ahol ennyire korán (az iskolába lépéstől kezdve) és ennyire univerzálisan van jelen a szabad iskolaválasztás. Alapvetően a 70-es/80-as években jelent meg a jogalkotói gyakorlatban, de akkor sem azért, mert a kormányoknak annyira fontos lett volna az állampolgári autonómia, hanem a közoktatást övező legitimációs válságra adott reakcióként, illetve az oktatás hatékonyabbá válása felé tett lépésként.
Pedig a szabad iskolaválasztással az állam valójában nem tesz mást, mint hogy a minőségi oktatás biztosításának felelősségét hárítja át a szülőkre, illetve az iskolákra.
Ha nem tetszik a közeli iskola, nem kötelező oda járatni a gyerekedet, keress neki jobbat. Ha nincs elég diákod és/vagy romlik a színvonal, csinálj olyan iskolát, ahova sokan akarnak menni, és akkor majd válogathatsz.
Ahelyett, hogy az állam azon lenne, hogy az adófizetők pénzéből egy egyenletesen magas színvonalú közoktatást biztosítson az adófizetők gyerekeinek, hagyja, hogy kvázi piaci viszonyok alakuljanak ki. Ennek pedig szükségszerű következménye egyfajta spontán szociokulturális szegregáció, a magasabban iskolázott, magasabb jövedelmű, így erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező szülők igyekeznek a jobbnak gondolt iskolákba bejuttatni a gyerekeiket. Ennek következtében ezekben az intézményekben egyre nagyobb túljelentkezés alakul ki, ezért egyre erősebben szelektáltak, minek következtében valóban sokkal több átlag feletti képességű gyerek jár ezekbe az iskolába, rendszerint átlag feletti státuszú szülői háttérrel.
Nem kellett túl sok évnek eltelnie ahhoz, hogy a szakértők számára világos legyen: a szabad iskolaválasztás önmagában nem oldja meg a magasabb színvonalú oktatás kérdését, viszont kiválóan alkalmas a társadalmi egyenlőtlenségek bebetonozására. Mindezt ráadásul úgy, hogy a szülői autonómia illúzióját kelti. Nem véletlen hát, hogy a legtöbb országban finomítottak a rendszereken, a (még mindig) példaértékűnek tekintett skandináv országokban pedig lényegében körzetes iskolarendszer működik, és elvétve találni magániskolákat. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ott nincsenek problémák (bizonyos helyeken például komoly gondot jelent a gettósodás), de az mindenesetre egyértelműen látszik, hogy a szabad iskolaválasztás közel sem a bölcsek köve.
Hazai viszonyok
Magyarországon a nyolcvanas évek közepén bevezetett szabad iskolaválasztásban máig sokan látják a szabadság és demokrácia szelének egyik első fuvallatát. A pár évvel később bekövetkező rendszerváltás előszobájaként is üdvözölt rendelkezés, melyet az 1993-as Közoktatási Törvény kodifikált, első ránézésre valóban a szülői autonómia megvalósulásának tűnik, ami az iskolák között kialakuló verseny révén a közoktatás általános minőségi javulásának is egyik záloga.
A 2000-től bevezetett PISA-mérések eredményeiből azonban egyértelműen kiderült, hogy rendszerváltás ide, szülői és (akkor még) iskolai autonómia oda, a diákok teljesítménye nemhogy javulna, de folyamatosan romlik. Mindemellett érezhetően egyre szélesebbre nyílik a szociokulturális olló, csökken a társadalmi mobilitás, és miközben a magyar családok többsége lehetőségeihez mérten egyre több energiát és pénzt fordít a gyerekei taníttatására, az ötven legjobb magyarországi gimnáziumba szinte kizárólag gazdag szülők gyerekei járnak.
Mivel nem valószínű, hogy az átlagosnál jobb képességekkel megáldott gyerekek valamilyen misztikus törvényszerűség folytán előszeretettel születnek az átlagosnál gazdagabb családokba, megintcsak nem marad más konklúzió, mint hogy
a nagy magyar felvételi kártyapartiban nem a képességek, hanem a szülők pénztárcája dönti el, ki milyen lapokat kap.
És ez nem is fog változni mindaddig, míg a szülők és az iskolák csak önmagukat képviselik, amíg nem lesz általánosan elfogadott alapérték az esélyegyenlőség, és amíg a magyar állampolgárok nem kérik számon az államon azt a mindenki számára hozzáférhető, egyenletesen magas színvonalú közoktatást, aminek megteremtése alapvető feladat lenne.
Szinte lehetetlen elérni téged a közösségi médiában. Ha nem iratkozol fel a hírlevelünkre, lemaradsz: