A toplistás gimnáziumokba szinte kizárólag toplistás családi hátterű diákok járnak

Mindenki tudta. Mégis izgalmat okozott. Talán azért, mert így, egyben, ennyire töményen nem szokták ábrázolni. Berényi Eszter oktatásszociológus egy olyan grafikont adott közre Kende Ágnes cikkében a Qubiton, amiből kiderül: szinte csak a legmódosabb szülők gyerekei járnak azokba a gimnáziumokba, amelyek a HVG által összeállított toplista első ötven helyén osztoznak.

Berényi Eszterrel, az ELTE Társadalomtudományi Tanszékének oktatójával készült interjúnkban arról beszélgetünk, hogy miért súlyos probléma ez a jelenség:

Miért fontos ez?

Ahogy arról korábban is írtunk, a szabad iskolaválasztás illúziója ürügyén áll fenn egy olyan, súlyosan aránytalan rendszer, ami jelenlegi formájában sokkal inkább szolgálja az egyenlőtlenség bebetonozását, mint annak a felszámolását.

Berényi Eszter oktatásszociológus minden évben látja a HVG toplistáját, és „minden évben bosszankodik” rajta.

Ez a lista Berényi Eszter – és sokan mások szerint is – „kevés, reflexió nélküli”. Ezért arra gondolt, hogy olyan listát állít inkább össze, ami az úgynevezett családháttér-indexet is számításba veszi.

A két lista együttes vizsgálatából látványosan derül ki, hogy óriási az átfedés: Berényi Eszter mindössze négy vidéki intézményt talált, ami bejutott ugyan a HVG első ötvenje közé, de családiháttér-index szempontjából nincsenek a felső száz intézmény között. Ezzel szemben a HVG toplistájának első ötven intézménye közül 35 szerepel az első ötven legjobb családiháttér-indexszel rendelkező intézmény között.

A tény, hogy a „legjobban jegyzett” intézményekbe járnak a legjobb családi háttérrel rendelkező tanulók, természetesen sokak előtt ismert volt – azonban a közbeszédben mégsem volt jelen.

„Ettől még nyilván azok az eredmények jók, amiket ezekben az iskolákban elérnek, azonban ez nem mond semmit az ott zajló pedagógiai munkáról – ami természetesen lehet nagyon nagyszerű” – mondja Berényi Eszter. A gond csak az, hogy a jó toplistás helyezés igazából nem az átütő pedagógiai munkáról árulkodik, hanem arról, hogy az alapján, hogy kik kerülnek ezekbe az iskolákba, hogy milyen háttérből jönnek, elég jól meg lehet jósolni, hogy milyen eredményeket fognak elérni.

A jelenlegi középiskolai felvételi vizsgarendszer, a négy-hat-nyolcosztályos központi középiskolai felvételik rendszere nem arányos, ennek köszönhetően pedig

A rosszabb családiháttér-index viszont nem jelenti azt, hogy valaki kevésbé tehetséges, vagy hogy rosszabbak a képességei. Az aránytalanságot az okozza, hogy az ilyen környezetben élő gyermekeknek nem jut olyan típusú figyelem, nem jut annyi és olyan minőségű lehetőség, mint ami a jobb családiháttér-indexű családoknál. A hátrányosabb környezetben élő, tehetséges, jó képességű gyermek esetében akár fel sem merül lehetőségként, hogy egy ilyen, nagyobb presztízsű, tehetséggondozásáról híres intézménybe felvételizzen.

„Nem kell mindenkinek egyetemre járnia” – ezzel a gyakran hallható kijelentéssel komoly problémák vannak. Az a világszerte tapasztalható tendencia, amit oktatási expanziónak hívnak, arról szól, hogy egyre többen járnak felsőoktatásba – akár a lakosság harminc százalékánál többen is, ami az oktatás egyfajta tömegesedését jelenti. Azaz a felsőoktatás nem egy elitista privilégium, és ráadásul komoly haszna van: az ott végzők készségei, kompetenciái jobbak, de a várható élettartam is kedvezőbb.

A tehetséggondozásról

A toplistás középiskolák létét általában azzal szokták alátámasztani, hogy a tehetséggondozás szempontjai megkívánják, hogy létezzenek ilyen intézmények is.

Ezekbe az élvonalba sorolt iskolákba azonban nagyon ritkán jutnak be olyan gyerekek, akik nem az ezekben az intézményekben megszokott családi – szociális-gazdasági – háttérrel rendelkeznek. Persze, Berényi Eszter is ismer olyanokat, akik bekerültek – az ő esetükben azonban szinte minden esetben volt olyan személy, pedagógus, tanoda, civil szervezet, akik felkészítették őket a felvételire. Azaz elvégezték azt a munkát, amit az ilyen intézményekbe általában bejutó diákok esetében a család végez, végeztet el.

A rosszabb gazdasági-szociális helyzetben lévő családban élő diák ugyanakkor gyakran már csak az információhiány miatt is elesik a tehetséggondozónak mondott intézményektől, nem is értesül arról, hogy egy ilyen intézményben jobb, hatékonyabb, a későbbi felsőoktatási tanulmányok szempontjából előnyösebb oktatásban részesülhet – így nem is jelentkezik ezekbe az intézményekbe. Nem kerül sem az ő, sem a család látókörébe, hogy egyáltalán van ilyen lehetőség.

Ha mégis jelentkezne, úgy ott van a feladat, hogy gyakoroljon olyan típusfeladatokat, amelyek a középiskolai felvételiben előfordulnak. A nehezebb helyzetben lévő családoknak nem lesz pénzük előkészítőre, vagy akár nem is motiváltak arra, hogy ilyenre pénzt kiadjanak – de nem is feltétlen tudnak arról, hogy extra gyakorlással növelhetik az esélyeiket. Könnyen belátható, hogy egy 10–12–14 éves gyerektől nem elvárható, hogy maga kutassa meg és végezze el azokat a feladatokat, amelyek egy ilyen felvételihez szükségesek.

A szelekció diszkriminatív módját paradox módon erősíti a központi felvételi innovatív módszertana is: nem kimondottan az iskolai tananyag gépies visszaadására koncentrál. Az ilyen típusú kérdésekre külön felkészített diákok jobban teljesítenek, mint azok, akiknek nem volt módjuk felkészítésre járni. Emellett a tesztek tartalma, a kérdések témája sem mindig segíti az eltérő gazdasági-szociális hátterű diákokat, hiszen sokszor olyan társadalmi helyzetekre utal akár egy matematikai kérdés is, amelyben a felvételiző diáknak része sem lehetett (pl. síelés, sífelvonó, stb.).

Tehetséggondozás vagy szelekció?

A rangsorok előkelő helyén álló intézményeknél nagyon ritka, hogy igazán hátrányos helyzetű diákokkal foglalkozzanak. Az intézmények a felmerülő problémák kis részét tudják csak kezelni, a leghátrányosabb helyzetű diákok jellemzően a pedagógusgyerekek. Az igazán hátrányos helyzetű családoknál felmerülő problémákat ezek az intézmények nem is lennének képesek kezelni – és itt nem anyagi kérdésekről van szó elsősorban, hanem arról, hogy vannak-e olyan nevelést-oktatást segítő személyek az intézményekben, akik ilyen feladatokkal képesek megbirkózni.

A toplistás intézmények félig-meddig jogosan gondolhatják, hogy a felvételi teremti meg ezt a helyzetet: nem ők alakítják ki a felvételi rendszerét. Hiszen ezekbe az intézményekbe nem az ott tanítók válogatnak diákokat, hanem a felvételi vizsgák.

Ha nagyon akarnánk persze, lenne megoldás, hiszen rengeteg külföldi rendszer messze nem ennyire szelektív. Az egyik megoldás, hogy a felvételi, a szelekció időpontját kitolják: a tízéves korban történő „szétválogatás” ugyanis nagyon korai, ekkor még nagyon kicsi az oktatás kiegyenlítő hatása. Az életkorral ez a szelekciós olló egyre jobban összezár – hiszen az oktatás képes ez alatt az idő alatt valamennyit simítani az egyenlőtlenségeken. Vannak külföldi példák arra is, hogy 16 éves korig tanulják ugyanazt a diákok, és csak ekkor következik be a szelekció. Persze, ennek is vannak hátulütői, és felmerülhetnek egyenlőtlenségek az intézményeken belül is – amikor a a) osztály sokkal jobban el van eresztve, mint az e) –, de ez már egy teljesen másfajta probléma.