Klebelsberg és a „szellemi proletariátus” 1925-ben

Az 1920. évi XXV. törvénycikk – közismert nevén a numerus clausus – rendelkezett a tudományegyetemekre, a műegyetemekre, a budapesti egyetemi közgazdasági karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályáról. A törvényt Haller István akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter nyújtotta be a törvényhozás elé, nem sokkal a trianoni szerződés aláírását követően, 1920. június 22-én. Az 1922-től ugyanezt a miniszteri tárcát irányító Klebelsberg Kunó működéséről a korábbiakban már olvashattunk – az alábbiakban Klebelsbergnek az inkriminált törvényhez való viszonyáról olvashatunk a korabeli sajtó alapján.

Az 1920. évi XXV. törvény rendelkezései szerint a „tudományegyetemekre, a műegyetemekre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/20-ik tanév kezdetétől csak olyan egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak olyan számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható”.

A törvény további fontos kitétele, hogy az „engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.”

A numerus clausus

Az első világháborút követő forradalmak és a trianoni szerződés után a törvény indoklásában az alábbiakat is olvashatjuk:

„A változott viszonyokhoz alkalmazkodnunk kell, a hazánkat romlásba döntött eseményekből kínálkozó tanulságokat le kell vonnunk. […] Óvakodnunk kell, hogy a Magyarországon már most is nagyszámú szellemi proletariátust ezentúl is szaporítsuk. A társadalmi rend legveszedelmesebb ellensége az a szellemi proletariátus, amely nem tud megfelelően elhelyezkedni. A legutóbbi időben láttuk, hogy azok, akiket egyetemeink diplomás emberekké képeztek ki, de akik a társadalomban nem tudtak kellőképpen elhelyezkedni, alkották a legveszedelmesebb turbulens elemet. Ha így volt a múltban, annál inkább így lenne ez a megkisebbedett Magyarországon, ha minden korlátozás nélkül nyitva maradnának az egyetemek kapui.”

A törvény nem tartalmazza a zsidó szót – csupán általánosságban beszél „népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó” ifjakról és azok arányszámának az országos arányának megfelelően. A törvény 1920 szeptemberében zajlott parlamenti vitájából azonban nagyon is látszik, hogy a képviselők tudták: elsősorban az 1867 óta jogilag nem nemzetiségnek, pláne nem népfajnak, hanem vallási felekezetnek, egyenrangú magyar állampolgárnak számító zsidók ellen irányult az intézkedés.

Ahogy látható, a törvény arról rendelkezik, hogy az egyes „népfajok és nemzetiségek” fiatal képviselői országos arányszámuknak megfelelő, de legalábbis ahhoz nagyon hasonló arányban juthassanak be az egyetemekre.

1920-ban kb. 6% volt a magyarországi zsidóság aránya, így a törvény szerint az ország összes többi nemzetiségének a lakosság 94%-át kitevő arányban (de legalább annak kilenctized részében, azaz mintegy 84,6%-ban) kell helyet biztosítani az egyetemi felvételiknél – azaz a zsidóság egyetemi részvételi aránya 15,4%-os lehet. Látható, hogy a törvény elvben a zsidóság 6%-os arányához képest potenciálisan nagyobb kereteket is jelenthetett volna az egyetemi felvételiknél, ám a gyakorlatban a zsidó hallgatók aránya pontosan a törvényben megnevezett egyetemeken volt messze az országos arányuk felett.

Az 1922-ben a Népszövetségbe felvételt nyert Magyarországot hamarosan nemzetközi fórumokon, így történetesen éppen a Népszövetség előtt érték komoly kritikák a törvénnyel kapcsolatban – immár Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter ténykedése alatt. 1925 decemberében a miniszter a Népszövetségnek Genfben ad választ a kritikai észrevételekre, majd azt követően a magyar országgyűlésben kell megvédenie álláspontját.

„Átmeneti rendszabály” – Klebelsberg Genfben, 1925

1925. december 1-jén Bethlen István miniszterelnök és Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter Genfbe utazik, hogy a Népszövetség előtt adjon számot a magyar kormány álláspontjáról a numerus clausus kapcsán. A Bethlen-kormány (és így Klebelsberg) álláspontja a törvénnyel kapcsolatban a Pesti Napló 1925. december 11-i számának tudósítása alapján a következő:

„A magyar kormány nézete szerint a numerus clausus nem állandó jogi intézkedés, hanem átmeneti rendszabály, amely a trianoni békeszerződésből folyó helyzetünkből következik s amely megváltoztatható, mihelyt társadalmi és gazdasági életünk régi stabilitását visszakapja.”

A lap szerint a miniszter a zsidóság országos és egyetemi aránya közötti diszkrepanciáról az alábbiakban értekezik:

„Bár a zsidók országos arányszáma 6%, a magyar egyetemeken, százalékszámuk mégis 12 és 13 között mozog, sőt az egyik egyetemen 45%, egyik fakultáson pedig 62%.”

A miniszter nyilatkozatából az is kiderül, minek alapján történik annak eldöntése, ki a zsidó:

„Nem alkalmaznak antropológiai szempontokat, hanem a mai vallást nézik, feltéve, hogy nem a felvétel céljára szolgáló áttérésről van szó.”

A Népszövetség részéről az 1920. évi XXV. törvénnyel kapcsolatos legnagyobb aggály – a Pesti Napló 1925. december 13-i híradása szerint – az alábbiakban foglalható össze: erősen kérdéses, hogy a trianoni szerződés 58. cikke összeegyeztethető-e a numerus claususról szóló törvénnyel.

A trianoni békeszerződés 58. cikkelye egyebek között az alábbiakat mondja ki: „Minden magyar állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi.”

Végül Genfben Afrânio de Mello Franco, Brazília delegátusa jelentést terjeszt a Népszövetség elé. melyben – a Pesti Napló tudósítása szerint – az alábbiakat olvashatjuk:

„Tekintettel arra a körülményre, hogy a magyar kormány képviselője kijelenti, hogy a numerus clausust kormánya kivételes és átmeneti rendszabálynak tekinti, amelyet a rendkívüli szociális helyzet tett szükségessé, továbbá, hogy arra az esetre, ha a szociális helyzet megváltozik, kormányának szándékában áll a numerus claususról szóló törvényt módosítani, hajlandó vagyok tanácstársaimnak azt ajánlani, hogy a jogi kérdést ne vessük fel és ez idő szerint tartózkodjunk a kérdésben minden akciótól, arra szorítkozva, hogy a magyar kormány nyilatkozatait tudomásul vesszük abban a várakozásban, hogy a törvényt a közel jövőben módosítani fogja.”

Hazatérve Klebelsbergnek a magyar országgyűlésben is ki kell állnia véleménye mellett.

Klebelsberg a Parlamentben, 1925

Bethlen és Klebelsberg Genfből való hazaérkezése után előbb az Egységes Párt képviselői előtt, zárt körben foglalja össze a svájci tapasztalatokat: a kiszivárgott hírek szerint itt Klebelsberg a párttársak előtt a numerus clausus fenntartásáról beszél. A Pesti Napló 1925. december 17-i számában így fogalmaz:

„Megvalljuk őszintén, a magyar közvélemény inkább azokra az érvekre lett volna kíváncsi, amelyek a kormányt a numerus clausus mielőbbi megváltoztatására, illetve megszüntetésére bírhatnák, s azokra az előkészületekre volna kíváncsi mindenki, amelyeket a kormány tenni akar, hogy ezt a szerencsétlen törvényt a magyar törvénytárból kiküszöbölje. Sajnálni való, hogy mindebből Klebelsberg beszéde nem adott semmit, ahelyett felvonultatott levitézlett értékű számadatokat felekezeti szempontokról, hangoztatott Haller István óta untig lejáratott argumentálásokat a numerus clausus szükségességéről és felvetített rémképeket a keresztény társadalom kitörő elkeseredéséről és haragjáról, emlegetett holmi újonnan feláramló antiszemita hullámokat is sőt forradalmi veszedelmeket is falra festett, mindezt arra az esetre, ha a numerus clausust a magyar kormány most törölné el.”

1925. december 16-án este Peyer Károly interpellálja a vallás- és közoktatásügyi minisztert a numerus clausus eltörlése vagy módosítása ügyében. A Pesti Napló másnap így tudósít a parlamenti eseményekről:

„Megszoktuk már, hogy a miniszter urak külföldön mindig liberálisak, csakhogy itthon, ha a határt átlépik, más ruhát vesznek fel. Úgy látszik, a miniszter úr ezt a régi szokást vette föl.”

Peyer Klebelsberg szemére veti, hogy Genfben egészen másként beszélt a numerus clausus eltörléséről vagy módosításáról, mint saját párttársai előtt Budapesten. Felszólalása végén Peyer így szól a miniszterhez:

„Alkalmat kívántam adni, hogy a kormány álláspontját itt precizírozza, egyetért-e a kormány a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnak azzal a nyilatkozatával: ’Szó sem lehet arról, hogy a numerus clausust megváltoztassák!’, vagy fenntartja-e azt az álláspontot, hogy ezt a rendelkezést átmenetinek tekinti és hajlandó-e a közeljövőben megváltoztatni.”

A lap tudósítása szerint a szólásra emelkedett Klebelsberg beszédét az ellenzék állandó bekiabálása kíséri. Klebelsberg – a sajtótudósítások szerint – egyebek közt megismétli a Genfben is felhozott érveket, mely szerint a numerus clausus csupán átmeneti rendelkezés a magyar kormány részéről egy átmeneti szociális helyzetben. Klebelsberg arról is beszél, hogyan került az ország ebbe a helyzetbe:

„Két oknál fogva kerültünk. Először: a trianoni béke elszakította Magyarország területének kétharmad részét. Az ország kétharmad részéből a szabad pályán foglalkozó entellektüelek visszaözönlöttek a maradék Magyarországra. A visszavándorlók száma elérte az 530 ezret, amelyből 89 százalék entellektüel. A következő momentum, amely bennünket rendkívüli helyzetbe hozott, az, hogy a központi hatóságok, amelyek húszmilliós ország részére állíttattak fel, itt maradtak a nyolcmilliós országban. Ezért kénytelenek voltunk az állami alkalmazottak tízezreit elbocsátani, akik között sok a diplomás egyén. […] Az értelmiség ilyen túltengése mellett kérdem,

lelkiismeretes dolog lett volna-e, ha mi korlátlan számban bocsátjuk főiskolára az ifjakat,

akikről eleve tudjuk, hogy az a diploma, amelyet nekik kiszolgáltatunk, kenyeret nekik adni nem fog. Ez kézenfekvő igazság. Ez az elszegényedett társadalom ennyi ügyvédet, orvost eltartani nem tud. (Zaj a baloldalon).”

A folytatásban a korabeli sajtó tudósítása szerint Klebelsberg az alábbiakat tartja fontosnak még elmondani:

„Ez egy szociálpolitika, amely meg akarja akadályozni azt, hogy ebben az országban az értelmi proletariátus túltengjen. Az 1925/26. tanévben elutasítottak 87 keresztényt és 96 zsidót. (Zaj a baloldalon.)

Én se keresztény, se zsidópárti nem vagyok, én magyarpárti vagyok.

A zsidóság 5.9 százalékát alkotja az országnak. Ha tehát azt óhajtja, hogy nagyobb számmal legyen képviselve, ez csak úgy érhető el, hogy a többi csoportok kisebb számmal vannak képviselve. Ez már privilégium, a magyar nemzet mai helyzetében pedig senki nem igényelhet privilégiumot.”

A miniszter válasza közben kialakult vita a későbbiekben sem csitul; Klebelsberg a numerus clausus egyik ultima ratióját a proletárdiktatúrában véli felfedezni:

„A numerus clausust úgy igyekeznek beállítani, mint merényletet és elhallgatnak egy nagy tényt: a proletárdiktatúrát. (Éljenzés és taps a jobboldalon, zaj balról.)
[…]
Megnyugtatok mindenkit ebben az országban, hogy nem fogunk még egyszer tököt és gerstlit enni! (Nagy zaj a baloldalon.)
[…]
Azt nem lehet mint tényt tagadni, hogy a proletárdiktatúrának majdnem összes vezetői… (Zaj a baloldalon.)
[…]
… a végrehajtó közegek túlnyomó része a bevándorolt galíciai zsidók sorából került ki! […] Ha választani kell a bevándorolt galíciai zsidóság első és második generációja között és azon zsidók között, akik becsületes magyaroknak vallják magukat,

hibát követnénk el, ha ezt a distinkciót nem tennénk meg a fölvételnél és nem honorálnánk azokat a régi zsidó családokat, akik érdemeket szereztek arra, hogy megbecsüljék őket.

Az a tisztelet és megbecsülés, amelyet a régi, hazai zsidóság iránt érzünk, nem tarthat vissza annak a ténynek a konstatálásától, hogy ez a bevándorolt galíciai zsidóság első és második generációja hozta nyakunkra a proletárdiktatúrát.”

Klebelsberg válaszában hangsúlyozza, hogy a magyar középosztály helyzetének megszilárdítása elengedhetetlen feltétele a numerus clausus módosításának, eltörlésének.

„Hogyan lehessen egy országban a zsidóság elnyomásáról beszélni, amikor az ügyvédeknek maradék Magyarországon ma is 60 százaléka, az orvosoknak 48, a gyógyszerészek 47, a mérnököknek 40 százaléka zsidó. Ha ezt a kérdést agresszíven napirenden tartják, a kiengesztelődés kérdését csak akadályozzák és

újabb antiszemita hullámokat korbácsolnak föl,

amelyeket senki sem sajnál jobban, mint a kormány. Éppen úgy, mint Genfben zárómegjegyzésemben mondottam, a magyar kormány meg fogja ragadni az intézmény módosításának a kérdését abban az időpontban, mihelyt társadalmi viszonyaink úgy módosulnak, amikor azt a konszolidáció folyamatának zavarása és komoly megrázkódtatások nélkül meg lehet tenni.”

Klebelsberg válaszának végén az őt interpelláló Peyer a sajtó szerint azzal zárja felszólalását:

„Az életben egy numerus clausus van: a tehetség. A választ nem veszem tudomásul.”

A parlamenti többség azonban elfogadja a miniszteri választ – a törvény módosítására egészen az 1928. évi XIV. törvény megjelenéséig várni kell.

Klebelsberg Kunóról szóló sorozatunk előző két részében az újítóról beszéltünk:

Te még nem iratkoztál fel?! Lehetetlen elérni téged a közösségi médiában. Ha nem iratkozol fel a hírlevelünkre, lemaradsz: