„Az örök szeretet nevében” – a közjószágok és az állami gyermekvédelem kezdetei Magyarországon

Az állami gyermekvédelem kezdeteit a praktikusság jellemezte. Ez a praktikum nem csak a gyermek, de az állam szempontjairól is szólt: „A nemzet jövendője. Bimbó a nemzet életfáján. ” – azaz a politikai gondolkodásban végre megjelenhet „közjószág” is – még ha a mai előfordulásánál némiképp cizelláltabban is.

„Az állami gyermekvédelem nem rombol, csak épít. Mindenét meghagyja a gyermeknek, a mi az övé; az anya szeretetét, az atya gondosságát, a rokon érdeklődését, a jótevő részvétét. Megszerzi neki azt, a mit azok nem adhatnak, a családi tűzhelyet, annak melegét, a test gondozását, a lélek nevelését. Az állami gyermekvédelem elhárítja a gyermektől azt, a mi ártalmára van, a ledér anyát, a züllött atyát, a mérget lehelő romlott környezetet” – 1908-ban olvashatták ezt a korabeli újságolvasók az első állami budapesti gyermekvédelmi menhely megnyitója kapcsán.

A Pesti Hírlap 1934. július 17-i számában „Hétezer elhagyott gyermek” c. cikkében foglalkozik az akkor már évtizedek óta működő budapesti gyermekmenhellyel. Egyebek közt ezt olvashatjuk:

„Hatalmas szürke palota áll az Üllői út külső részén, ablakain felirat: Az örök szeretet nevében… Ide költözött be huszonöt évvel ezelőtt a Budapesti Állami Gyermekmenhely, amely ma Magyarország legnagyobb gyermekotthona.”

De hogyan is született ez az intézmény, milyen is volt az épület átadásának idején, 1908-ban? Hosszú út vezetett el az első budapesti, állami fenntartású gyermekvédelmi intézmény felállításáig. A gyermekvédelem felismerésének ügye pedig – Torday Ferenc megfogalmazásában – nem csupán a nemzet, hanem az egész emberiség nagy közös ügye:

„A gyermekvédelem ügye az emberiségnek szent és nagy ügye. Ezért vagyunk egy táborban mindannyian, kik a gyermekvilág javáért küzdünk, de külön zászlók alatt harczolunk, mert a gyermekvédelem egyszersmind nemzeti ügy is. A nemzet erejét növeli, a ki számára megmenti azokat, kik segítség nélkül elpusztulnának. Ha a társadalom és az állam intézményeikkel nem képesek megakadályozni, hogy elhagyatott gyermekek létezzenek, úgy kötelessége az államnak és a társadalomnak egyaránt gondoskodni arról, hogy el ne vesszenek az élet számára” – írta Torday Ferenc, a budapesti állami gyermekmenhely főorvosa Állami gyermekvédelmünk története című cikkében a Budapesti Orvosi Újság 1907. január 24-i számában.

Az állami gyermekvédelemről

Torday Ferenc a bevezetőben idézett cikkében – egyebek mellett – az alábbiakban véli felfedezni a gyermekvédelem állami kézbe vételének fontosságát:

„Mindinkább érvényesül az a felfogás, hogy az államhatalom intézőinek az a kötelessége, hogy oda törekedjenek, hogy minden egyes egyén boldogulásának, érvényesülésének, minden lehetősége korlátlanul biztosíttassék, hogy a társadalom minden egyes tagjának javuljon meg az anyagi helyzete, hogy így váljék tehetősebbé a társadalom, az állampolgárok összessége, az ország, mert csak ez úton, az állampolgárok teherviselő képességének ilyetén fokozódása útján növekedhetnek oly arányban az államhatalom jövedelmei, hogy az ország jólétének, jövőjének biztosítása érdekében reá háramló, mindinkább nagyobbodó követelményeinek eleget tehessen. Minden egyes egyén érvényesülésének, megélhetésének, boldogulásának biztosítása az államhatalom kötelessége, mert az államhatalom látja annak legnagyobb hasznát. Ezen nemzetgazdasági tétel lett a socialpolitika vezérelve.”

Tény, hogy a 20. századot megelőzően a magyar állam történetében már több jogszabály is rendelkezett a gyermekvédelemről, de az első átfogó gyermekvédelmi törvényre Magyarországon 1901-ig kellett várni.

Az állam egészen addig ugyanis legfeljebb anyagi segítéségben részesítette azokat a magánjellegű intézményeket, melyek a kérdést a maguk szerény lehetőségeivel kezelni próbálták. Széll Kálmán miniszterelnöksége idején születik meg az 1901. évi VIII. törvénycikk az állami gyermekvédelemről, mely szerint a „talált, valamint a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított hét éven alóli gyermekek védelmére Budapest székesfővárosban és az ország különböző vidékein állami gyermekmenhelyek (lelenczintézetek) fel”. Az 1901. évi XXI. törvénycikk ezt az alábbiakkal egészíti ki: „Az állami gyermekmenhelyekbe felvett gyermekek, a mennyiben 7-ik életévük betöltésekor törvényhatósági vagy magánárvaházban, avagy valamely más jótékony intézetben vagy egyesületnél el nem helyezhetők, 15 éves korukig az állami gyermekmenhelyek kötelékében maradnak”.

Budapesten az első állami gyermekmenhely számára saját épület híján egyelőre az a lehetőség kínálkozott, hogy a Fehér Kereszt Országos Egyesület tulajdonában, a IX. kerületi Tűzoltó utcában levő épületekben induljon meg a gyermekvédelmi tevékenység. Vidéken 1904–1905 során összesen 16 városban nyílnak állami gyermekvédelmi központok.

A budapesti menhely megnyitója

A budapesti menhely élére 1904-ben kerül a gyermekorvos dr. Torday Ferenc. A fővárosi központnak hatalmas feladatokkal kell megbirkóznia: már az első évben 5892 gyermeket lát el, a következő években is átlag 2000 gyermek részesül itt ellátásban. Egyre inkább szükségessé válik egy saját budapesti épületegyüttes a gyermekotthon számára.

Széll Kálmán intézkedéseivel összhangban a főváros közgyűlése már 1904-ben kijelöl egy 4500 négyszögölnyi területet az Orczy út és az Üllői út sarkán a fővárosi gyermekmenhely leendő épülete számára – az építkezés 1905-ben meg is indul, majd miután az intézmény 1907 folyamán átköltözik az új épületbe, 1908-ban sorra kerül az ünnepélyes átadás is.

A Vasárnapi Ujság c. lap 1908. március 29-i (és június 21-i) száma fényképes cikkben számol be az épület átadásáról. Az előzményekről, Széll Kálmán intézkedéseiről így ír a lap:

„A törvény alapján kiadott gyermekvédelmi szabályzat első szakasz kimondja, hogy a talált, valamint a hatóságilag elhagyottá nyilvánított gyermeknek igénye van az állami gyermekmenhelybe való felvételre. Már maga ez a rendelkezés mély mederben indítja meg a gyermekvédelmi akcziót, s kiborítja annak nagy társadalom-politikai jelentőségét azáltal, hogy a gyermekvédelmet nem a társadalmi részvét oltalma alá helyezi, hanem annak gondozását az állam szocziális feladatai sorába iktatja. Nem száll le a gyermekhez, hogy irgalmasságot gyakoroljon – mert ez a társadalom érzelmi gondolatkörének kiapadhatatlan világához tartozik, hanem felemeli a gyermeket a társadalmi igazgatás jogkörében oda, a hol a gyermek nem irgalmat kér, hanem mint a társadalom szerves tagja érvényesíteni akarja igényét az élethez.”

A cikk folytatásában arról olvashatunk, hogy Andrássy Gyula belügyminiszter 1907-ben rendeletben szabályozta „az eddigi környezetükben romlásnak kitett, avagy züllésnek indult gyermekek oltalmát”. A cikk így folytatódik:

„Mert ha elhagyatott az a gyermek, a ki éhezik és nincs a ki táplálja, a ki fázik és nincs a ki ruházza, a kinek nincs otthona, mely befogadja, nincs ágya, melyben megpihenjen, annál inkább elhagyatott az a gyermek, a ki e mellett még a szeretetet is nélkülözi, a kinek nincs édes anyja, nincs gondos atyja, a ki ki van taszítva rossz lelkű emberek társaságába, az utcán kóborol, bűntanyákon szórakozik, a nagy bűntetteknek majd tanúja, majd részese, szemétdombok vájt odúja, a csatornák aknái, a ligetek bokrai az ő otthona, ott piheni ki fáradalmait.”

„Az állami gyermekvédelem nem rombol, csak épít. Mindenét meghagyja a gyermeknek, a mi az övé; az anya szeretetét, az atya gondosságát, a rokon érdeklődését, a jótevő részvétét. Megszerzi neki azt, a mit azok nem adhatnak, a családi tűzhelyet, annak melegét, a test gondozását, a lélek nevelését. Az állami gyermekvédelem elhárítja a gyermektől azt, a mi ártalmára van, a ledér anyát, a züllött atyát, a mérget lehelő romlott környezetet.”

A cikk nemzetközi összehasonlításba helyezve méltatja a hazai gyermekvédelmi törvényt, majd a lelencház és a menhely közötti különbségről értekezik:

„A menhely az egészséges gyermeket nem tartja az intézet falai között, hanem kiadja becsületes, megbízható, jól megválasztott családokhoz, a kik az állam gyermekét befogadják, nevelik, gondozzák annak a mérsékelt tartásdíjnak fejében, melyet a menhelyek pénztárai nekik pontosan fizetnek. A gyermek élelmezését megfizeti az állam, a szeretetteljes gondozást a nevelő szülő szeretetből, szeretet fejében adja, nem is kíván érte egyéb jutalmat.”

Olvashatunk a cikkben statisztikai adatokról is; a korabeli olvasók is tájékozódhattak arról ennek alapján, hogy milyen emberfeletti munkát is végzett akkoriban az ország 17 menhelye:

„A menhelyeken gondozott gyermekek száma meghaladta a huszonhétezret, a gondozási költségek elérték az 5 millió koronát. Minden menhely egyenlő hatáskörben munkálkodik, a saját környezetében szervezi a telepeket, a melyekre a gyermeket kihelyezi, és ügyel arra, hogy az ily telepen ne csak jó nevelő szülő legyen, de legyen lelkiismeretes jó orvos is, jó iskola és a község társadalma legjobbjai sorából alakított telepbizottság. Már is 338 ily telep van az országban.”

A cikk itt kezd rátérni a budapesti menhely részletes ismertetésére.

A budapesti állami gyermekmenhely

A Vasárnapi Ujság korabeli tudósításából megtudhatta minden újságolvasó, hogy a budapesti menhely az ország többi menhelyéhez képest mennyivel is eltérő funkciókkal bír:

„A 17 menhely között a legerősebb a budapesti menhely, mely máris majdnem 7000 gyermeket gondoz, daczára annak, hogy a legtöbb vidéki menhelyet a budapesti menhely látja el a Budapesten felvételre jelentkező gyermek-állományból.

A budapesti menhely ugyanis a nála felvételre jelentkező gyermeket vagy felveszi a saját kötelékébe, vagy csoportokban a vidéki menhelyekbe irányítja.

Másrészt azután a budapesti menhely fel van szerelve oly berendezésekkel, melyek minden különleges gyógykezelést igénylő beteg gyermek ellátására alkalmasak, s azért az összes menhelyek az ily gyermekeket a budapesti menhelyre irányítják, a melyben a gyermek addig marad, a meddig meg nem gyógyul.”

A cikk az újonnan megnyílt budapesti menhely épületeinek részletes bemutatásával zárul:

„A központi igazgatás háza hatalmas kétemeletes épület. Kapuja mindig zárva van, hogy az intézetbe fertőző kórt be ne hurczoljanak. A kórok elleni védekezés az oka, hogy a felvételt kereső nem lép be az intézet főkapuján, de balra fordul, hogy külön feljáratú lépcsőn eljusson a menhely gyermekfelvételi osztályába.

A felvételi helyiségben az ügyeletes orvos és az intézet tisztviselője fogadja a jövevényt, megvizsgálják magával hozott iratait, megtekintik és az igazgatósághoz felküldik. Ha a felvételnek nincs akadálya, a gyermeket – ha ez csecsemő – anyjával együtt fölvezeti az intézet dajkája a szálló-osztályra, a hol az anyát és csecsemőjét megfürösztik, tiszta ruhával ellátják, régi ruhájukat leküldik a nagy fertőtlenítőbe s a raktárban megőrzik. Az anya csecsemőjével együtt a szállóházak első emeletén megtalálja ideiglenes pihenőjét.”

A főépület első emelete az adminisztráció számára van fenntartva; de az épületegyüttes többi részéről is tájékozódhattak a korabeli újságolvasók:

„Az udvarban balra épült a gazdasági épület, melynek első emeletét, a mint már megemlítettük, a szálló-osztály foglalja el; jobbra épült a sebészeti pavilon; szemközt a belgyógyászatnak kétemeletes hatalmas épülete.

A gazdasági épület első emeletének jobb szárnyán azokat a gyermeket helyezik el, a kiket a budapesti menhely a vidéki menhelybe irányítani fog. Az épületnek ez a része tehát az átmeneti vendégek szállóháza. A mint itt a csecsemőjükkel felvett anyáknak és nagyobb gyermekeknek száma felszaporodik, a menhely belőlük szállítmányt állít össze, hogy azt az arról előre értesített vidéki menhelynek megküldje. A szállítmány intézeti dajkák kíséretében, élelmi czikkekkel kellőleg megrakodottan indul el útjára.

A szállítmányt a villamos vasút kocsija viszi a pályaudvarra, hol külön waggonban utaznak el.”

A folytatásból az is kiderült az olvasók számára, mi történik azokkal a gyerekekkel, akik mégis a budapesti központban maradnak:

„Azok a gyermekek, a kik a budapesti menhely kötelékében maradnak, a gazdasági épület első emeletének bal szárnyában maradnak 3–4 napig, hogy a mennyiben valamely fertőző kór bármelyiknél jelentkeznék, ezt a többi pavillonokba be ne hurczolják.

Az intézetnek ez az osztálya tehát vesztegzárszerű rendeltetéssel bír.

A szállóházban megfigyelt gyermek az intézet belgyógyászati osztályára, vagy sebészeti osztályra kerül.”

Az érdeklődő újságolvasók arról is kaptak információt, milyen is volt a budapesti gyermekotthon belgyógyászati osztályának felszereltsége:

„A belgyógyászati osztály hatalmas két emeletes épület, melynek alagsorában az ápoló és szolga lakások, – az anyák étkező helyisége és a tejkonyha van elhelyezve; földszintjének jobb szárnyát orvosi vizsgáló szobák, a laboratórium, bal szárnyát az orvosi gyógykezelés alatt álló nagyobb gyermekek; az egész első emelet és a második emeletnek jobb szárnyát az orvosi gyógykezelés alatt álló csecsemő gyermekek foglalják el.”

A második emelet baloldali szárnyán volt a szemészeti osztály – a folytatásban pedig a belgyógyászati osztály további érdekességeiről olvashattak az érdeklődők:

„A belgyógyászati pavillon egyik különlegessége az Escherich-Pfaundler-féle csecsemőérlelő, melyet képen is bemutatunk. Itt a koraszülött csecsemőket magasabb hőfokú légkörben gondozzák mindaddig, míg életrevalóságukat a gondos ápolás megszerezte.”

Ezután következik a cikkben a sebészet épületének részletese leírása:

„A sebészet épülete a legnyájasabb, a legkedvesebb benyomással van a látogatóra. Földszintjén és első emeletén egy-egy, összesen negyven ágyra berendezett kórtermet rendeztek be.

E termek közül a földszinti kórterem üveges, zárt verandára nyílik, a melyen a vérszegény gyermekek még a legzordonabb téli napokon is levegőkúrát végeznek.”

Röviden olvashatunk a sebészeti osztály felszereltségéről is:

„A sebészeti osztály két műtőszobával és a megfelelő fertőtlenítő és sebészeti készülékkel mintaszerűen van felszerelve.”

Végül az egyéb funkciókat ellátó létesítményekről is olvashatunk:

„A gyermekek számára a menhely iskolát is rendezett be, melyben rendszeres elemi oktatásban részesülnek. Van a menhelynek már külön kézi könyvtára is. Az iskoláztatás mellett élénken foglalkoznak a házi teendők körül is. – Képünk egy ily jelenetet mutat be, midőn a fiúgyermekek felügyelet alatt az udvar takarításával foglalkoznak.”

A Pesti Hírlap fentebb már idézett, 1934. július 17-i cikkében így fogalmazott:

„Mi a gyermek? A nemzet jövendője. Bimbó a nemzet életfáján. Az elhagyott gyermek pedig az az árva tavaszi rügy, kit korán leüt a dér… Széltörte virágok. Hála és tisztelet azoknak, kik életre keltik a szívük melegével!”

[/frame]

Te még nem iratkoztál fel?! Lehetetlen elérni téged a közösségi médiában. Ha nem iratkozol fel a hírlevelünkre, lemaradsz: