Kell-e nekünk egy Faraday vagy egy Einstein?
A kormányzat oktatási ideológusai meghirdették a konzervatív fordulatot a közoktatásban. Én, aki a közoktatásnak nem vagyok szakembere, csak szemlélőként tájékozódom az utóbbi másfél évtized eszméi és eseményei között, némi csodálkozással figyelem a dolgot. Nem nagyon értem, mit lehet még a magyar oktatásügyön konzervatív(abb) irányba fordítani.
▶︎ A szerző nyugalmazott egyetemi docens, a Dyslexiás Gyermekekért Egyesület alapító elnöke.
De van a kérdéskörnek egy szelete, amelybe valamikor több, mint harminc éve, személyes-családi érintettség okán eléggé beleástam magam, és amit Setényi János, az említett ideológusok közül kétségkívül a legjelentősebb (úgy is mondhatni, hogy az egyetlen komolyan vehető) tudományos munkássággal rendelkező személy különös előszeretettel használ annak példázására, hogy min is kellene változtatni – ez a speciális nevelési igényű gyerekek ügye. Akkoriban, a rendszerváltás új lehetőségeivel élve szakemberek és szülők egy csoportja megalapította a Dyslexiás Gyermekekért Egyesületet – pont azzal a céllal, hogy azt a „konzervatív” felfogást, amit Setényi képvisel, és ami az akkor lezárt „szocialista” korszakra elég jellemző volt, sikerüljön felvilágosító munkával, ismeretterjesztéssel, tanárok továbbképzésével valamennyire visszaszorítani.
Amit Setényi János ezen a téren ajánl, az az én meglátásom szerint se nem konzervatív, se nem szocialista – az
a kuka pedagógiája.
Amikor az egyik fiamról egy óvodai szűrővizsgálat során kiderült, hogy erősen diszgráfia-veszélyeztetett, még egy évet az óvodában maradt és közben fejlesztő foglalkozásra járt – rajzkészségének fejlődéséből ítélve komoly eredménnyel. Közben elkezdtünk neki iskolát keresni. A körzeti általános iskolában azt mondták, hogy majd beteszik a korrekciós osztályba – oda, ahol a diszlexiás-diszgráfiás-diszkalkuliás, a magatartászavaros, az erős szociokulturális hátránnyal induló és az enyhén értelmi fogyatékos gyerekekkel, így egyben, elfoglalkozgat majd egy türelmes és nagyobb igényektől nem hajtott, nyugdíj előtt álló tanítónéni.
Ezt az osztályt hívom én a szép elnevezés helyett kukának – ide kerültek a szocializmusnak még az utolsó évében is azok a gyerekek, akiktől az oktatási rendszer nem kívánt komoly teljesítményt, csak annyit, hogy ne zavarják a többiek előmenetelét. Ők azok, akik Setényi úr pedagógiája szerint „kiválók nem lesznek, de az alapszintet elérhetik”.
Ha elég erős az osztálytermi fegyelem, nem is kell külön osztály, kukának megteszi a hátsó pad is. Mi viszont nem szerettük volna, hogy a gyerek a kukában kezdje az iskolát, ezért magániskolába került – akkor már indultak ilyenek, és mi megengedhettük magunknak.
Igazából a tanulásban valamilyen okból gátoltakhoz való viszonyban nem is igen tudom értelmezni a „konzervatív” jelzőt.
Akitől én tanultam azt, amit a diszlexiáról tudok, mélyen és nagyon tradicionális módon hívő katolikus volt. Ha ezt a világnézetet nevezi valaki konzervatívnak, akkor értem, hogy miről van szó. Tőlem ez a gondolkodás meglehetősen távol állt, de meg kellett értenem, hogy neki a hite adja az erkölcsi erőt, a támaszt, ahhoz a póztalanul és korlátlanul áldozatkész élethez, amit élt, a rászoruló gyerekeket segítve.
Fontos-e ehhez képest, hogy mást gondolunk a világ és az ember eredetéről? Én a magam baloldali, a szolidaritásról és a méltányosságról vallott nézeteim konzekvenciáit levonva szegődtem egy időre a fent említett egyesületben önkéntes segítőtársául oktatásszervezőként, és halálomig büszke leszek rá, hogy ezt elfogadta és megbízott bennem.
A konzervatív elvei és a kuka-pedagógia viszonyáról pedig annyit, hogy disztingvált úrinő-modorához képest elég keresetlenül küldte el a csudába azokat, akik a Setényi-féle tanácsot osztogatták, hogy gyakoroljanak többet. Ha ugyanis a diszlexiás gyereket arra kényszerítjük, hogy ugyanazzal a módszerrel, ami nem neki való, még többet gyötörje magát, ezzel nemcsak a kudarcélményeit szaporítjuk, hanem a rossz beidegződéseit is erősítjük – ha egyszer hozzáértő fejlesztőhöz kerül, annak még nehezebb dolga lesz.
A „nagyon kemény gyakorlás”, amit Setényi úr emleget, haszontalan és kínos zsákutca, ha nem megfelelő szakember – fejlesztő pedagógus – irányításával történik.
Ha van ilyen, a megoldást akkor sem adják ingyen, akkor is meg kell dolgozni az eredményért, többet, mint annak a gyereknek, akinek nincsenek ilyen alkati problémái, de akkor a munka – amit Setényi annak céljától és értelmétől elválasztva fetisizál – legalább nem árt, hanem használ. A „gyakoroljanak többet, dolgozzanak keményebben” így, önmagában a kocsmai szintű válasz a problémára, ikertestvére az „istenem, hát buta a gyerek, nem lehet mindenki egy Einstein” válasznak. Setényi János, aki elismerten kiváló oktatáspolitikai elemző, ehhez a témához bizony úgy tűnik, hogy csak a kocsmai közönség átlagszintjén ért.
Amiket Setényi János megfogalmaz, azok közül egy pontban van köztünk részleges egyetértés: a szakértői véleményeken alapuló különféle felmentések problematikus voltában. Egyesületünkben ez állandó vita tárgya volt, különösen a nyelvtanulással kapcsolatban. Sok szülő fő törekvése volt, hogy ha a gyereke a diszlexia miatt nem tud a rendes iskolai módszerekkel nyelvet tanulni, akkor legyen fölmentve, és hagyják békén az idegen nyelvekkel minden szinten, az egyetemi felvételit is beleértve. Nagyon nehezen és nem mindig sikeresen győzködtük őket, hogy ez nem megoldás, lehet és kell a diszlexiás gyereket is idegen nyelvekre tanítani, csak máshogy. Ha viszont ezt nem teszik, akkor lehet, hogy az iskolai pályája során a felmentés megvédi a bajoktól, de utána, az „életben” nagyon súlyos hátrányai lesznek. Ott viszont már igencsak téved Setényi, hogy az ilyen felmentési papírok jelentenék a súlyos és fölösleges kiadást. Az, hogy a gyerek kap egy ilyen igazolást, és utána kihagyja mondjuk az angoltanulást, szinte ingyen van. De sajnos ez is a kuka-pedagógia egy változata, csak éppen annyival enyhítve, hogy a szégyen és a kudarc nem az iskolában fogja érni a gyereket, hanem majd utána.
Ami tényleg sokba kerül, az az, ha az ilyen gyerekek számára biztosítjuk az alkati sajátosságuknak megfelelő, speciális oktatást. Kérdés, megéri-e ezt vállalnia a társadalomnak. Erről szól a címben feltett kérdés.
A két név, amely a címben szerepel, csak kiragadott példa. Einsteint talán nem kell bemutatni; Michael Faraday a 19. század egyik legjelentősebb fizikus-mérnöke volt, számtalan felfedezés és találmány atyja. Azok a nagyközönségnek szóló írások, amelyek a diszlexiások speciális oktatásának fontosságára hívják fel a figyelmet, gyakran emlegetik őket annak bizonyítékaként, hogy az iskolában a nem azonosított nehézségei miatt butának tartott gyerekből bizony még „egy Einstein” is lehet, de tucat-, sőt százszámra vannak más példák is. Természetesen a diszlexia tudományos leírása és meghatározása (Ranschburg Pál, 1937) előtti időszak személyiségei esetében csak visszakövetkeztetni lehet életrajzi adatokból, leírásokból arra, hogy az iskolai nehézségeiket diszlexia okozta, és ez minden egyes esetben vitatható; de azért az adatok túl sokan vannak és túlzottan egy irányba mutatnak ahhoz, hogy az egészet le lehessen söpörni az asztalról. Ezen felül a kortárs tudományos és művészeti nagyságok között is számos diszlexiás van, és ezt ma már tudományosan megalapozott tesztek támasztják alá. De semmiképpen nem szabad csak a kivételes nagyságokra, a zsenikre gondolni, amikor amellett érvelünk, hogy a rosszul olvasó, rosszul fogalmazó gyerek esetében nem feltétlenül a kuka, az „elég az, ha az alapszintet elérik” a célszerű megoldás. Az ő példájuk csak azt bizonyítja, hogy
az iskolai sikeresség és a tehetség sok esetben egyáltalán nem függ össze,
és speciálisan a diszlexia elég gyakran az eltérés okozója. De az össze nem függés ugyanúgy fennáll az átlagos vagy kicsit az átlagtól felfelé, netán lefelé eltérő gyerekek esetében is, és a kuka pedagógiája nemcsak az ő további életpályájuk szempontjából igen hátrányos.
Szörnyülködünk, amikor azt olvassuk, hogy az általánosból kikerülő fiatalok mintegy negyede funkcionális analfabéta, és tulajdonképpen azon tépjük egymás haját, hogy ezt most az oktatás megengedhetetlen „liberalizmusa” okozza-e, vagy ellenkezőleg, az, hogy alig-alig érvényesül a gyerekközpontú, személyre szabott oktatás, az, hogy mindenkit a saját adottságainak megfelelően kell oktatni.
Tartok tőle, hogy a régi, szép időkben, amikor a tanító bácsinak tekintélye volt, fegyelem volt az osztályban és mindenki tudomásul vette, hogy az iskolában tanulni kell, nem volt sokkal kisebb azok aránya, akiken különféle okokból nem sokat fogott az iskola – csak akkor ez nem volt akkora probléma.
Ma más világ van. Egyfelől azoknak az ismereteknek a terjedelme, amelyek az életben való minimális eligazodáshoz szükségesek, robbanásszerűen megnőtt, másfelől egyre kevésbé megoldás az, hogy akinek nem megy az iskola, majd elmegy kapálni vagy utcát söpörni. A szakképzetlen munkára egyre kisebb a kereslet, a képzetlen és foglalkoztathatatlan emberek nemcsak elfogadhatatlan életpályán mozognak, hanem a sorsuk az egész társadalom számára veszteség és probléma.
Ezek persze közhelyek; de a Setényi és társai által ígért „konzervatív” oktatás nem enyhíti a problémát, hanem súlyosbítja. Viszont ad egy olyan ideológiát, amely megalapozza, hogy az ilyen sorba került tagjait magukat lehessen hibáztatni.
Eléggé elhíresült, hogy Setényi úr milyen összefüggésben használta a „csürhe” kifejezést – magam részéről inkább az emberek olyan összességét nevezném társadalom helyett csürhének, amely megtehetné, hogy segít a rászoruló tagjain, de nem teszi. A különféle előadásokból, beszélgetésekből, írásművekből és dokumentumokból kikerekedő képben a képességeket személyre szabottan fejlesztő, a tanulói aktivitásra építő pedagógia – mint a kritikusok kimutatták – éppenséggel nem kerül ki az oktatási rendszerből, de az általa felkarolt tehetségekre korlátozódik.
Aki nem kerül ebbe bele, annak marad a porosz oktatási egyenruha – aki megfelel a követelményeinek, abból lehet „valaki”, a többi megy a kukába.
A magánoktatást nem fogják betiltani, úgyhogy aki meg tudja fizetni, az szükség esetén kimenekítheti a gyerekét ebből a gépezetből. Einstein számára, aki középosztálybeli nevelést kapott, alighanem lenne ilyen kiút, ha az újporosz oktatás szigorúbbnak bizonyul a württemberginél, de Faradayért, az üvegfúvó fiáért, már jobban kellene aggódnunk.
Nem jutunk el hozzád – mert nincsenek millióink a FB-posztokra. Ezért iratkozz fel a hírlevelünkre, most, itt: