„Ne legyen a lélek eladó áru” - gondolatok az iskolai bántalmazásról

írta: Sulyok Blanka

A másság ereje

Az iskolában zaj van és nevetés,
De van, akinek ez inkább nehéz.

Van, kit csúfolnak, van, kit megbánt a szó,
Mert más, mint a megszokott jó.

A másság kincs, mit rejteni fáj,
A különbség érték, sose bántsd!

Lehet, hogy furcsán öltözik, vagy halk a szava,
És emiatt ő lesz a csúfolódás célpontja.

Lehet, hogy érzékeny, vagy épp új diák,
És a gúnyolódók emiatt bántják.

A másság kincs, amitől gazdag a lét,
Fogadd el szívből, hisz ettől teljes a kép.

A piszkálódások mély sebeket hagynak,
És az is fáj, ha mások egyszerűen csak hallgatnak.

Van, kit löknek, van, kit fenyegetnek,
Vagy akire a neten mérges szavak nehezednek.

A másság kincs, meg kell értened,
A szabadság ott él, ahol a szeretet.

Ha látsz valakit, kit bántanak éppen,
Ne hagyd magára, állj mellé szépen!

Egy mosoly a híd, egy kéznyújtás elég,
Hogy megérezze: nincs egyedül, van remény.

A másság kincs, amit őriz a lélek,
Az egyediség fény, amitől színes az élet.

a tatabányai Da Vinci Tehetséggondozó Általános Iskola 5. osztályos tanulójának verse

Amikor gyerek voltam, szinte minden osztályban volt legalább egy diák, akit kiközösítettek. Aki mellé nem ült le senki a buszon, a padon. Akit nem kínáltak meg a fogtömésgyilkos tuttifruttiból, aki nem nézhette meg a Bravo-újságban a szerelem-szex-gyengédség oldalt és nem próbálhatta ki az illatos radírt, akit senki nem akart húzni Mikuláskor, akit kidobóban egyik csapatkapitány sem választott, oda került, ahova került. Hogy ez hová fajult, akkoriban is sok mindentől függött, volt, aki megúszta a lelki elszigetelődéssel, de minimum verbális abúzust szinte biztosan el kellett viselnie, és hát voltak sokan olyanok is, akiket „tettleg is a helyükre tettek”[1]. Csak akkoriban még nem használtuk a bullying szót. A kirekesztést, a zaklatást, a bántalmazást sem. Olyan természetes, magától értetődő jelenség volt ez a kiközösítősdi-bántalmazósdi, mint a műszálas kék iskolaköpeny fülledt májusokon, mint az osztályvigyázzköszönj, mint az ájulás a tanévnyitón, szóval, szóra sem volt érdemes. Eszünkbe sem jutott, hogy lehetne másként. 

Azóta sok mindent változott, bár a lényeg alig. (Ráadásul a zaklatás kiterjedt az online térre, ami rémesebb a rémálmoknál.) Mostanra legalább vannak rá szavaink: bullying, bántalmazás, zaklatás, zaklató, áldozat… Ma már a pedagógusok többsége elvileg egyet ért abban, hogy a kiközösítés nincs rendben. Na de mi történik gyakorlatilag?

A közoktatásban dolgozó pedagógusok kapacitáshiányának nemcsak az a hátránya, hogy szinte lehetetlen a differenciálás, a felzárkóztatás, a tehetséggondozás, az alkalmazkodás a 21. századhoz és a 21. századi gyerekekhez… Jelen körülmények között a bullying többnyire sokáig rejtve marad a pedagógusok előtt. Mire a jéghegy csúcsa a felszínre kerül, addigra már olyan szinten itatta át mérgével a közösséget a zaklatás, hogy a rendelkezésre álló eszközök aligha segítenek, még ha a szándék meg is volna a változtatásra. Többféle forgatókönyv lehetséges, hogy mi történik hosszútávon. Az áldozat évekig tűrhet beszűkülten, a túlélésre koncentrálva, életre szóló sebeket szerezve. Esetleg elmenekül másik intézménybe, ahol talán jobb lesz, talán kezdődik minden elölről. Vagy belemenekül káros szenvedélyekbe, rossz társaságba, netán fordul a kocka, és ő lesz a bántalmazó. Vagy kimarad az iskolából. Vagy öngyilkos lesz.

Nyolc évet töltöttem el a közoktatásban, és láttam közelről a gyerekek közötti bántalmazás dinamikáját. Sosem néztem tétlenül, és mindig voltak kollégák, akik szintén komolyan vették és mellém álltak – de a hatást a legjobb esetben is csak tompítani lehetett így, hogy nem zárt össze az egész közösség a gyerek körül. Pedig lehetséges. A bullyingot meg lehet előzni, a kiközösítést meg lehet állítani. Ebben a tanévben, egy családias alapítványi iskolában dolgozva tapasztalhattam ezt meg először. Mert igen, a bullying egyszerűen bárhol, bármelyik gyerekközösségben felütheti a fejét. Bárki lehet áldozat, bárki kerülhet a körön kívül, nem kell hozzá elkövetni bűnt vagy feltűnő dolgokat, néhány szerencsétlen véletlen összjátéka elég ahhoz, hogy egy gyerek magányosnak és elveszettnek érezze magát, hogy megfagyjon körülötte a levegő. Elég, ha mondjuk később csatlakozik a közösséghez és hirtelen nehezen találja a hangot a többiekkel, elég egy ügyetlenül elejtett mondat vagy egy esetlenül elsütött poén ahhoz, hogy a gyerekek (és különösen a kamaszok) ridegen és kritikusan reagáljanak, hogy a hangadók és persze akkor már velük a csendes többség is elzárkózzon a „furának” bélyegzettől.

Szóval, még ebben a különleges, gyerekközpontú iskolában is megtörtént az elmúlt hónapokban, hogy az egyik új diák nehezen illeszkedett be a meglehetősen zárt osztályközösségbe. Még nem bántották tettekkel, de néha szavakkal vagy épp hallgatással már igen. A tanulónak fájni kezdett a hasa és egyre többet hiányzott. Szinte mindig így kezdődik. Az osztályfőnök már az első jeleknél beszélt az iskola vezetőivel, akik azonnal értekezletet hívtak össze. Az egész tantestület egy emberként értett egyet abban, hogy segíteni kell, csak arról volt (természetes és abszolút konstruktív) vita, hogy mik legyenek a következő lépések, de ezekről is sikerült hamar megállapodni. A szülőket szintén személyesen vontunk be – ilyenkor tényleg muszáj. Ez nem az a problémakör, amivel a gyerekeket magukra szabad hagyni. A felnőttek egységes fellépése és összezárása mellett kiemelnék még egy szempontot, amit ebben az iskolában jól csináltak – nem a magányos gyereket akartuk „megjavítani” (nyilván senki sem tökéletes, de a kialakult helyzetért akkor sem ő volt a „hibás”), hanem az egész közösséget formálni úgy, hogy a gyerekek nyitottabbá és együttérzőbbé váljanak. Az állami oktatásban tanítva gyakran tapasztaltam, hogy a kollégák – sokszor a legjobb szándékkal – a kirekesztett gyereket akarták „megváltoztatni”, hogy majd akkor „nem bántják, ha nem lesz fura”. Persze, nagy a kísértés, elsőre úgy tűnik, egy gyerekre könnyebb hatni, mint az összes többire. De ez mégsem így működik. És főleg – ha egy gyerek nincs jól, az első lépéseket nem neki, hanem felé kell megtenni. A felnőttekkel való konzultációk után közösen beszélgettünk a gyerekekkel. Nem, nem a peremre került gyereket „kiemelve”, nem a háta mögött – hanem, megfelelő előkészületek után, vele együtt, úgy, hogy biztonságban érezhesse magát. Emellett pedig bevontunk a pedagógiai munkába külső szakembert, aki hétről hétre segíti a csoportkohéziót, csapat építő játékokkal és foglalkozásokkal.

Ott kellett lennem, hogy elhiggyem. A különbség gyakorlatilag néhány nap alatt érezhetővé vált, a krízis elhárult. A jég megtört, a fagy felengedett. A hasfájás elmúlt, a jegyek javulni kezdtek. Ahogy a kedvünk is – mindannyiunké. Mert a bullying nemcsak a bántalmazottnak, a bántalmazóknak is árt. (A krízis feloldása persze csak az első lépés – utána még hosszú az út a jó közösségig és a valódi kapcsolódásokig. Ezt a célt csak úgy lehet elérni, ha tényleg mindenki, felnőttek és gyerekek egyaránt aktív és építő jelenléttel, rugalmasan, fejlődésre, változásra nyitottan vesznek részt a pedagógiai munkában. Az egykori bántalmazott épp úgy, mint mindenki más.)

És hát ezt mindig a fókuszban kell tartani. Ez nem egy ilyen kipipálandó programpont az éves tanmenetben. Mármint, hogy legyünk együttérzőek. Magyartanár vagyok, nekem persze könnyű. Az olvasás már önmagában is fejleszti az empátiát, hiszen minden egyes alkalommal, amikor beszippant minket a szépirodalom, újabb és újabb perspektívák nyílnak meg előttünk, együtt élünk és lélegzünk a narrátorral meg a lírai énnel. Főleg, ha olyan műveket olvashatunk, amelyek képesek hatni ránk. Az érzelmeinkre is. Mint például a csodálatos Erdős Virág. Emlékszem, amikor először olvastam az Én vétkem című versét az össztársadalmi bullyingról, napokig fogva tartott.  A rabja vagyok azóta is. Ez a vers inspirálta az alábbi parafrázist, amit az ötödikeseimmel közösen írtunk, és amivel most a soraimat zárom. És tán a szíveteket nyitom. Ki tudja?

Da Vinci Suli, 5. osztály, közös írás:

Hagyni vagy nem hagyni?
(Erdős Virág Én vétkem című verse nyomán)

Nem hagytam, hogy kapásból hülyére vegyék,
nem hagytam, hogy tettleg is helyére tegyék.
Nem hagytam, hogy ablakon repítsék cerkáját,
nem hagytam, hogy nevetve tépjék el dogáját.
Nem hagytam, hogy „véletlen” lábára lépjenek,
nem hagytam, hogy egyedül maradjon, védtelen.
Nem hagytam, hogy minden nap senkinek nézzék.
Nem hagytam, hogy elcsenjék, elköltsék pénzét.
Nem hagytam, hogy csak egy lúzernak higgyék,
nem hagytam, hogy teljesen faképnél hagyják.
Nem hagytam, hogy ez menjen még három hétig,
ha nem három hétig, akkor három évig.
Hagytam, hogy mindvégig a szívem vezessen,
fontos, hogy az ember önmaga lehessen.
Fontos, hogy az ember ne legyen bábu.
Ne legyen a lélek eladó áru.

[1] utalás Erdős Virág Én vétkem című versére