Jelentés a kormány mögül

írta: Szűcs Tamás a PDSZ korábbi elnöke, magyar-történelem szakos tanár, buszvezető

Másfél éve

Igen, majdnem pontosan másfél éve hagytam el a hivatásomat, a tanítást, amit egy szakmára cseréltem. Normálisan működő országban ez aligha fordult volna elő, de ami nálunk ment és megy az oktatásban… (is). Elegem lett sok mindenből, sokat harcoltam a hülyeség, a gőg az úrhatnámság ellene, de nem szeretek szabadság nélkül élni, levegő nélkül pedig, ami egyre fogyott a rendszerben, nem tudok. Az utolsó csepp a pohárban a ki nem fizetett túlmunka ügy volt, a 96 órán belül elrendelt helyettesítések. Néhány tizezer forint volt a követelésem, de a tankerület ahelyett, hogy kifizette volna, Miskolcon is beleállt a rendkívüli lemondással járó perbe, mint tucatnyi más helyen az országban. Persze nem a tankerigazgatók zsebéből kell majd kifizetni pervesztés esetén a szankcióval növelt többmilliós felmentési időket, végkielégítéseket, márpedig másfél év után úgy néz ki, rendesen bukják ezeket az ügyeket. Sorra nyerik a PDSZ-tagok – és néhány más kolléga is – immáron másodfokon, jogerősen a milliókat. Persze ez még mindig olcsóbb, mintha évekre visszamenőleg kifizették volna a 120 ezer pedagógus túlmunkáját. Az bizony több milliárd forint lett volna. Mondjuk, a tanárok többségének passzivitásában bízhattak. Néma gyereknek…

A szakmám

Most bizonyos értelembe visszafiatalodtam. 18-20 éves koromban már voltam sofőr, de teherautón. Igaz, a seregben már a D-kategóriát is megszereztem.  Ahogy azt több nyilatkozatomban előre jeleztem, buszsofőr lettem, vagyok. Mindig is imádtam, illetve 1986 óta (akkor szereltem le 20 hónap katonásdi után) csak imádtam volna buszt vezetni, s most a régi élmény 38 év után újból működik. Előbb egy magánszállítónál dolgoztam egy keveset. Ez azonban tényleg a magánszféra volt. Napi megbízásokkal, se TB, se táppénz, se fizetett szabadság. Pénz a zsebbe. Mindezt 60 évesen. (!?) Nem mondom, nem lett volna rossz a fizi, de azért csak mondogattam a tulajnak, hogy én a szakszervezetben… (tudta), meg, hogy munkavállalói jogok… meg munkaszerződés… Miután a harmadik kérésem, megkeresésem is válasz nélkül maradt, odébb álltam. Jelenleg a Miskolci Városi Közlekedési Zrt. alkalmazottja vagyok. Csinálom, szinte az össze városi vonalat. Az volt a legnehezebb, hogy ezeket megjegyezzem, hiszen korábban nem használtam közösségi közlekedést.  Az sem jó, hogy minden nap más buszt vezetek, van úgy, hogy más típust is, meg azért csak 12 méteres egy jármű, nem beszélve a csuklósról, ami 17-18 méter. (Csuklóst még nem viszek.) Egy tükör és két szélesség jelző lámpácska már jelezte, hogy vissza kell szoknom a nagy mérethez, de ez teljesen normális, szinte minden napra jut valami apróbb esemény egy ekkora cégnél. Még olyanokkal is előfordul, akik évtizedes gyakorlattal a távolsági közlekedésből jöttek át helyijáratozni. Egy biztosítós taggal beszéltem, aki szerint a helyi közlekedésben kb. az utak fele alkalmatlan arra, hogy rendszeresen járjanak rajta ekkora járművek. A koránkelés és a többműszak is megterhelő, de koránt sem annyira, mint hazavinni azt a rengeteg melót, amit hazavittem. Tanárként, magyar-töri szakkal egy nívós gimnáziumban 50-60 órát dolgoztam hetente, itt 48 óránál egyszerűen nem dolgozhatom többet. Tűpontosan fizetik az összes pótlékot és – láss csodát! – a túlmunkákat is. Miután nemcsak tanárhiány van, de sofőrökből sincs elég, extra túlórákért extra díjazást is kapunk. Így aztán a fizetésem még mindig több, mint amit Ped. I.-ként keresnék (nem voltam hajlandó minősülni), nem beszélve arról, hogy kb. 35 ezer forint egyéb juttatást is kapok.  Munkajogilag teljesen korrekt a cég, és három szakszervezet is van, ha valaki tag óhajtana lenni.

A szakszervezetekről

A cég három szakszervezete lefedi a munkavállalók úgy 60 %-át. Ez kb. tízszerese a mai magyar átlagnak. Nem vélem, hogy extra tevékenységet folytatnának, de a működésük látható, s persze az, hogy a munkavállalók többsége tag, önmagában súly. Bár ehhez közelített volna a tanári pályán is a létszám! Mennyivel másabb ennek tudatában leülni egy asztalhoz a munkáltatóval, a kormánnyal szemben!

Ahogy beléptem a telephelyre, máris érdeklődtem a szakszervezetek iránt, elkértem mindhárom alapszabályt, s ennek alapján döntöttem. Tudatos munkavállalói magatartásom talán csak azért nem lepte meg túlzottan a szakszervezetek vezetőit, mert ismertek, felismertek. Végül a rendszerváltás előtt is már működő csapat mellett döntöttem (PDSZ-esként nem ez volt az eredeti szándékom), részben mert övék volt a legkorrektebb alapszabály, másrész pedig a rendszerváltás után alapított másik jelentősebb szervezet alapdokumentuma tiltja a kettős tagságot. Abszolút érezhető a szabályzatok alapján az a plurális szándék, gondolkodás, amely a rendszerváltáskor meghatározta a szakszervezetek működését. Tisztséget itt nem vállalok és nem is tervezek ilyet, bár pl., ha elmaradna 2025-ben egy elfogadható mértékű béremelés, szívesen felajánlanám tapasztalataimat a tiltakozás megszervezésében. Mindenesetre érdekelne, hogy ez a nagyhangú, szinte csupa férfiakból álló, s a munkája miatt viszonylag szabad közösség meddig menne el, ha tényleg bele kellene állni a bérharcba.

A PDSZ-nek továbbra is tagja vagyok, s az Északkeleti Területi Választmányban, Kelet-Magyarországon töltök be tisztségeket. Operatív feladatot azonban nem igazán vállalok, inkább a háttérben, tanácsaimmal próbálom támogatni a többieket. Bármennyire tudom az eszemmel, hogy több segítség is elkelne, még tán időm is lenne rá, de nincs bennem elegendő motiváció. Ahhoz, hogy kellőképpen érezzem a húzást, szükségem lenne az érzelmi azonosulásra, ehhez pedig benne kellene lenni az oktatás mindennapjaiban, együtt kellene átélni a kollégákkal az örömöket és az újabb és újabb irányítói, munkáltatói ötletek kínjait, reményeit.  Bár a szakszervezeti múltam rengeteg energiát vitt tőlem, nagyon sok jót is kaptam a múltam ezen szeletétől, és ma is kísért, amikor felismernek a buszon és véleményezik a pályaelhagyásomat, elejtenek néhány szót a jelenlegi politikai helyzetről. Időnként egy két lábon járó, vagy inkább két tengelyen guruló élő demonstrációnak érzem magam, amely anélkül, azt hirdeti: Ez egy olyan ország, ahol ez is megtörténhet!  Akaratom és terveim ellenére, anélkül, hogy valami hőstettnek gondolnám, mégiscsak úgy képviselem naponta az oktatás ügyét, úgy demonstrálom a jelenlegi hatalom visszásságait, ahogy nem is számítottam rá, s ez nem akármilyen élmény.

Élményeim

Az első és legintenzívebb, maga a teljes és totális váltás mindent átmozgató hatása. Egyértelműen úgy gondolom, hogy ugyan egy közvetlenebb felelősséggel járó, de sokkal egyszerűbb munkát végzek. Ráadásul tapasztalataim is voltak sofőrként, mégis mobilizálnom kellett a bennem lévő energiákat, hogy megálljam a helyem, különösen az első hónapokban. Ez az élmény szellemileg, fizikailag is átmosott, felfrissített. Nem véletlen, hogy a munkalélektannal foglalkozó szakemberek javasolják az időnkénti váltást, ha nem is feltétlenül ekkorát.

Persze maga a buszvezetés is élmény, ahogy komótosan hömpölyög az ember a járművel, magasan ülve, fent, a nagy ablakok miatt pedig mindenre rálátva, ami fontos. Még azok a kollégáim is, akik főképp az utasok miatt (van közöttük nem egy mizantróp) állandóan puffognak, még ők is szeretik magát a vezetést. Mondjuk az utasokkal kapcsolatban is alapigazság, hogy: Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten! Én pl. igyekszem az átlagostól lényegesen udvariasabb és figyelmesebb lenni. Előre köszönök lehetőleg mindenkinek (a visszaköszönés sokaknak nem megy, miképp a suliban is volt gond ezen a területen), igyekszem nem száguldozni, nem az utolsó pillanatban beállni az induló járattal a megállóhelyre, sőt, ami elvileg tilos, néhány szót is váltok egy-egy kommunikatívabb figurával. Ezek a módszerek aztán valahogy hatásosak, főleg ott, ahol többet járok. Össze sem tudom számolni, hogy mennyi jó szót, dicséretet kaptam az elmúlt hónapokban. Többnyire ott helyben szóban alkotnak véleményt, de többek még arra is vették a fáradságot, hogy beírjanak a céghez. Sok kisebb-nagyobb ajándékot is kapok, főleg – de nem kizárólag – az idősebb hölgyektől. Gyümölcsöt, cukorkákat, süteményt, csokit nyomnak a kezembe, hogy időm sincs visszautasítani. Az első néhány próbálkozást követően lemondtam erről, miután láttam, hogy ez akár a menetidőt befolyásoló tényező is lehet, és az is nyilvánvaló volt, hogy nekik ez abban a pillanatban fontos. Fontosnak érzik, hogy adjanak. Az is tény, hogy néhány morc esettel is volt dolgom, ha esetleg én hibáztam, de tudjuk, hogy vannak olyan felebarátaink, akiknek hibára sincs szüksége ahhoz, hogy kellemetlenkedjenek. Ilyenkor aztán: „nem pöröltem”. Persze az utasok társadalmi, szocializációs különbözőségeiből, a bliccelésből is adódik néhány konfliktus. Miskolcon is, mint a legtöbb nagyvárosban, vannak olyan külvárosi, peremvidéki járatok, ahol mindenkinek nehezebb dolga van. A pedagógusnak épp úgy, mint a szociális munkásnak vagy a buszsofőrnek. Sofőrként mindezek a konfliktusok lehet, hogy az adott pillanatban intenzívek, de mégiscsak sokkal rövidebb ideig tartanak, és kevésbé mélyek, mint amit az oktatás szereplőivel átélhet az ember.

A sok-sok jelenet mellett van még egy nagyon nagy előnye, élményforrása mostani foglalkozásomnak. Az ún. kiállási időkben, amelyek két járat között hétvégén akár a 30-40 percet is elérhetik, rengeteget olvasok. 30 könyvvel végeztem egy éven belül, több mint 10 ezer oldallal. Főleg szépirodalom vagy esszék. Tanárként legfeljebb egy-két új könyvre volt kedvem, időm, energiám. Megjegyzem, utoljára 18-20 évesen olvastam közel ennyit még a „csodálatos” szovjet gyártmányú ZIL teherautók fel-és lerakodását várva.

Külön csoportot képeznek esetemben az utazóközönség tagjai közül azok, akiket ismerek vagy felismernek valahonnan. A leggyakrabban elhangzó mondatok ilyenkor a következők: „Nem bánta meg? Jobb ez így? Hát milyen kormány ez (és nem a buszéra gondol)? Becsülöm a bátorságát! Megértem, de magának mégiscsak mást kellene csinálni. Mikor megy vissza, 2026-ban?” A leg… nem is tudom milyen szót használjak: a legaranyosabb két sztorim, pedig a következő volt: Még idén februárban történt. Föllépett egy nyolcvan körüli bácsi az első ajtón. Rám néz, méreget, aztán megszólal: – Magát a tv-ből ismerem, ugye? – Hát, előfordultam néhányszor. – válaszoltam. – A Földesben tanított? – Igen. Ezt követően leült valahol középen, majd négy megálló után előrejött, szembefordult az utasokkal, és a következőket mondta: „Tudják ki ez az ember? A Földesben volt tanár, de ez a kormány elüldözte. Ezt követően, mint aki jól végezte dolgát, leszállt. A másik kedves történetem Miskolc belvárosában egy kijelölt gyalogátkelőhely előtt történt szeptemberben, ahol kb. egy percig kell várakozni a zöld lámpára.

Elgurulok nyugdíjig?

Nem kizárt. Nincs már négy évem sem, ki lehetne bírni. Jelenleg személyesen sokkal szabadabb vagyok, mint amilyen tanárként vagy szakszervezeti vezetőként voltam. Az otthoni házimunkákba sokkal többet tudok segíteni (feleségem szerint kár, hogy nem előbb váltottam), a kertem felásva, a családiházzal járó feladatokban kezdem utolérni magam.  A munka számomra nem annyira megterhelő, a pénzem viszonylag jó, ugyanakkor hiányoznak a diákok (főleg a diákszínpad), és bő egy év után mostanában kezdem érezni, hogy mégiscsak kellene valami több, valami új kihívás, de erről jelenleg még nem tudok beszámolni, mert nem tudom igazán, hogy mi lesz az, ha lesz ilyen egyáltalán.

Megígérem, ha pár év múlva igény mutatkozik rá, és lesz valaki – miképpen most a Tanítanéktól Olivér – és felkér egy újabb jelentésre, akkor azt örömmel megteszem.