Egy gimnáziumi tanár gondolatai – X, Z, α

írta: Csákány Ágnes

Nagy tisztelettel adózom Steigervald Krisztiánnak, amikor bölcs belátásra és ítélkezésmentes megismerésre buzdít generációs szakadékokról szóló könyveiben és előadásaiban. Igazán lelkesítő az a szándéka, hogy megértesse velünk az egymás szemében hajmeresztőnek és képtelennek tűnő viselkedésünk hátterét és indítékait. Felemel, hogy amikor olvasom könyveit, magam is úszom a megérteni akarás krisztusi türelmében és megelőlegezett toleranciájában, magam is elhiszem, hogy amúgy a képlet annyira nevetségesen egyszerű: ha nyitott kíváncsisággal és ítélkezésmentes megérteni akarással közelítek embertársaim felé, akkor tudok hidat építeni közöttünk, lesz kapcsolódás, lesz együttműködés, közös akarat a generációk között. És ezt olvasva, azonnal fény gyúl a lelkemben, mert ennél nemesebb hívószavak egy X-es tanár számára nem léteznek. Egy X-esnek, aki az „Őrizzük a lángot!” és az „Együtt, egymásért!” úttörőszlogenek lelkes közösségi szolgálatában nőtt fel, és aki X-esként hisz benne, hogy bármely problémára megtalálja a megoldást, mert maximalizmusa úgysem hagyja nyugodni. Aki soha nem mérlegeli, hogy mennyi időt és energiát áldozzon egy kihívás teljesítésére, mert generációs egyetemes igazsága és még szigorú családi mintája szerint is a hivatás prioritása mindent felülír.

Én rongyosra olvastam gyerekkoromban Benedek Elek meséit, meg a Grimm meséket, ahol a küzdelmes sárkányölés, meg a lehetetlennek látszó aranyalma megszerzésének jutalma minden mesében az a mondat, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. És én ezt akkor kisgyerekként a nyári konyha kissámliján halálosan komolyan vettem, sejtszinten égettem be. Lelkem mélyéig internalizáltam a kitaszított kiskiráyfik és szegény szabólegények megküzdési stratégiáját, mely szerint a kitartás, a befektetett munka, a jótett helyébe jót várj, a tanulás, a kemény küzdés meghozza gyümölcsét, és tényleg boldogan élünk az idők végezetéig vagy még azon is túl. De ez az évszázadok alatt gondosan, szájról szájra hagyományozott népi bölcsesség álmában sem gondolta, hogy képernyőt felfedező korunk száz év alatt nem száz, hanem a jelenlegi ütemmel 20 000 évnyi fejlődést tapasztal meg saját bőrén. Így aztán a hősünk ugyan küzdve küzd, mert ez a transzgenerációs programja, és nagyon igyekszik adaptálódni a változásokhoz, hiszen egy X-es bírja a változást, és képes arra, hogy a marxizmus-leninizmus direktív materializmusától a poszthumanizmus nondirektív őszinte alázatáig jusson, de valahogy nem áll össze a kép. Minden újabb ötlet, újabb tapasztalat, továbbképzés kevés. Mindig nő új feje annak a fránya tűzokádó sárkánynak és a boldog aranykor csak nem akar elérkezni. Hősünk ekkor lassú agóniába kezd, mert hiába önreflektál, hiába szupervízionál, mégis egyre gyakrabban elfárad, de legfőképp kezd elfogyni a hite, és sajnos megtörni látszik.

Igazi X-esként magában keresgéli a probléma kulcsait, mert végképp nem érti saját generációs logikája nyomán: Hogyan lehet az, hogy semmi nem elég jó! A klasszikus vicc érvelése látszik igazolódni: „Verjük meg a nyulat! Ha van rajta sapka azért, ha nincs, akkor meg azért!” A tények meg kit érdekelnek? És ez nagyon romboló érzés, mert folyton azzal a gondolattal küszködik az ember lánya és fia, hogy akármibe fog a legnagyobb jó szándékkal és 35 év szakmai tapasztalatával, valahogy semmi nem jó! Ha van rajta sapka azért, ha nincs azért! És én tanárként úgy élem meg ezt a helyzetet, hogy a lelkünket kitesszük, hogy megfeleljünk a diákok, a szülők, a társadalom elvárásainak, de valahogy végeláthatatlanul és csőstül jönnek az újabb és újabb abszurd helyzetek és elakadások, és valahogy soha nem érezhetem magam legalább elég jónak. Tűpontosan úgy, ahogy az a zseniális Barbie film egyik legütősebb monológjában elhangzik a női szerepek elbizonytalanodásáról, amiből most a minta kedvéért nem szó szerint idézek egy részletet: Elvárják, hogy legyél sovány, de ne túl sovány és egyél, mert nem sovány akarsz lenni, hanem egészséges, ugyanakkor legyél mégis sovány! Tudj főnök lenni, de ne légy túl szigorú, légy rámenős, de hagyj érvényesülni másokat, legyél lelkes és odaadó anya, de ne beszélj folyton a gyerekeidről, dolgozz és építs karriert, de közben folyamatosan gondoskodj másokról. Légy csinos, de ne ejtsd kísértésbe a férfiakat! Ennyiféle egymásnak ellentmondó elvárásnak megfelelni egyszerűen lehetetlen.

És amikor a moziban ezt a monológot meghallottam, beütött a felismerés, hogy ha a sztereotipikus hollywoodi Barbie ugyanolyan egzisztenciális válsággal küzd, mint én a magyarországi tanár, akkor jelenleg ember nincs 21. századi univerzumunkban, aki ne ismerne ebben a lamentálásban legalább egy kicsit magára. Mert ugyanígy tipródik egzisztenciális szerepválságban a diák is, meg az újságíró, meg a feleség, meg a buszvezető, meg a tinédzser, meg a magánember, meg az állampolgár, meg a férfi, vagy az orvos, vagy a szülő, a nagyszülő, a várandós kismama, vagy az óvodás, vagy akár a házikedvenc cica, és a sor persze végtelen, mert jelenlegi összes szerepünk éppen átalakulóban van. A régi szereptartalom már őskövület, új meg még senkinek nincs. Szóval, hogy jelenleg ember vagy inkább élőlény nincs a Földön, aki ne küszködne a biztos négy sarkából kifordított világ nagyon durva szétzilálódásával, kapaszkodóvesztésével, ami azt is jelenti, hogy mindannyian ugyanabban a katyvaszban dagonyázunk, ugyanabban az adok-kapokban segítjük vagy bántjuk egymást verbálisan és nonverbálisan, és osztjuk ki egymást jószándékunkkal vagy szuperegónk vezérelte arroganciánkkal. És egyre biztosabban rajzolódik ki, hogy irreális elvárásoknak kellene megfelelnünk mindannyiunknak.

Mert elvárják, hogy a tanár legyen szigorú, hogy a tanításhoz elengedhetetlen rend és fegyelem legyen az osztályteremben, de ne legyen túl szigorú, mert az elveszi a Z és alfa generációs diákok kedvét a tantárgy tanulásától, akik szuperérzékenységük, információs túltelítettségük és szülői kipárnázottságuk folytán egyre kevesebb frusztrációtoleranciával bírnak, és egy X-es számára kiszámíthatatlan gyorsasággal sértődnek meg a legóvatosabb bánásmód mellett is.

És a tanár legyen partner, és ne tekintélyszemély a diákok számára, aki egyenrangú félként kezeli a diákokat, mert a közös megegyezés előrevivőbb, mint a kinyilatkoztatás. De a tanár ezzel együtt azt is nyelje be mosolyogva és jóindulatúan, hogy a diákok mégis csak diákok, és diákpozíciójuknál fogva igen találékonyan alkalmazzák a megegyezés alóli kibúvók egész repertoárját.  Ráadásul a többségében minősítő – büntető fegyelmezésben szocializálódott gyerekeink egyelőre csak vágyják a partneri kapcsolatot, gyakorlatban még sokan éretlenek rá. 

A tanár tudjon kedvesen, türelmesen és gyerekközpontúan kezelni és lekötni akár 36 „zsák- bolhát” naponta sokszor 45 percben, akik viszont infokommunikációs szocializációjuk folytán minimális impulzuskontrollal rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy minden szinten az azonnal-hoz vannak szokva, és hogy kínszenvedés számukra a várakozás minden formája és pillanata.

És mindenki elvárja a tanártól, hogy tudjon naponta öt – hat tanórán magával ragadó, karizmatikus energiabomba lenni, de ha be mered vallani, hogy ez nem mindig sikerül, sőt nehézségeid vannak a figyelem fenntartásával, akkor még te érzed magad inkompetensnek, aki még ennyit sem tud megoldani. Akkor mit keresel a pályán?

Elvárják a tanártól, hogy hivatásból dolgozzon, akinek egyetlen cél lebeghet minden percben a szeme előtt: a gyerekek jólléte. De ha az utcára mész többek között béremelést kiharcolni a szakmának, akkor szégyellni kell magad, hogy pénzt szeretnél kapni a munkádért.

Utál és szisztematikusan szid téged a társadalom, mert sokan frusztrációlevezető baleknak használnak, de azért legyél hálás, hogy egy ilyen léleknemesítő emberi szakmában dolgozhatsz.

Elvárják, hogy pontosan számontartsuk és nyilvánosan megdicsérjük, megjutalmazzuk a diákokat akár a legkisebb teljesítményükért is, mert különben bűntudatunk lesz, hogy kedvét szegjük a visszajelzés- és lájkfüggő Z és alfa generációknak, de tőled a kutya meg nem kérdezi évtizedek óta, hogy amúgy, hogy vagy?

Elvárják, hogy értsél mindenféle gyerekhez, hiszen tipikus gyerek, tipikus szülő, mint az én X-es időmben, már nem is létezik. Lassan csak nem tipikus, azaz atipikus gyerek létezik, mert vannak részképességzavarosok, meg viselkedészavarosok, meg ADHD-sok, meg az SNI-sek, meg a BTMN-esek, meg akinek van róla papírja, meg akinek nincs, meg akinek majd lesz, de vannak figyelemzavarosok, meg beilleszkedési problémások, meg allergiások, meg gluténérzékenyek, meg tehetségesek, meg korrepetálásra szorulók, meg, meg, meg. Ebben a darálóhoz hasonlítható gyerekgyárra emlékeztető elavult iskolarendszerben lehetetlen mindenki egyedi igényeit megnyugtatóan kiszolgálni. De mi rajta vagyunk mégis minden idegszálunkkal, mert X-esként mélyen hisszük a gyerekekben a jövőt.

És elvárják, hogy pedagógusként kompenzálni tudjam a finoman szólva sem gyerekbarát, és semmi esetre sem generációbarát oktatási rendszer minden hiányosságát, a sok-sok elavult tartalmat, struktúrát, tanítási-tanulási formát és szemléletet, de ez a leglelkiismeretesebb és legelhivatottabb pedagógus képességeit is meghaladja. A rendszerszintű problémákat viszont rajtam kérik számon a szülők és diákok, rajtam csattan az egész társadalom szerep- bizonytalansága.

És nagyon vegyes érzelmekkel fogadom saját tapasztalatomat is, amikor egy-egy tanórám bevezetőjében rövid történetet vagy mesét olvasok fel a gyerekeknek, vagy vizualizációs gyakorlatot csinálunk abból a célból, hogy a sok hektikus napi történés után legyen időnk együtt beleérkezni a közös munkába. És akkor két percen belül olyan édesen alszanak a gyerekek, hogy még a nyáluk is kicsordul. Ez részemről kísérlet, hogy az egyszerűbb és stabilabb analóg világom nevében a zések és alfások kényszeresen gyors digitális világának legalább egy icipicit ellentartsak, de ők teljesen indokoltan inkább alszanak, mint engem követnek. És közben ne szégyelljem magam tanárkollégáim nevében sem, hogy pedagógusként asszisztálunk egy túlzsúfolt, kapkodós, széttöredezett, örömtelen oktatási szisztémához arra hivatkozva, hogy rendszerszintű a probléma.

És legyek nyitott tanár, aki nem csak az iskolapadban oktatja a gyerekeket, hanem élményt is visz a gyerek életébe, de ha kiviszem a gyerekeket az iskolából külső helyszínre, és így elmarad esetleg több óra, akkor betelefonálnak a szülők az igazgatói irodába, hogy mi ez a láblógatós múzeumi óra, ahelyett, hogy tudással tömném a gyerekek fejét az iskolapadban.

És tegyek úgy, mintha a világ legtürelmesebb, legbölcsebb és legkompetensebb tanára lennék egy olyan világban, ami fénysebességgel és teljesen kiszámíthatatlan módon változik körülöttünk az infokommunikációs eszközöknek köszönhetően, és még csak véletlenül se merjem bevallani azt sem, hogy az új generációk hajmeresztő felelősséghárítási praktikáit és mesteri kifogásait néha csak igen nagy önuralommal sikerül tolerálnom.

És ha túl keményen, sárkányosan következetes vagyok a sikeres kimenetű érettségi érdekében, akkor jó úton járok afelé, hogy megutálják a tantárgyat a diákok, mert nagyon sok diák idegrendszeri és időbeli túltelítettsége miatt nem tud olyan aprólékosan, mélyen és szorgalmas kitartással tanulni, mint amit akár egy nemzetközi felsőfokú nyelvvizsga megkíván. Ha viszont megengedőbb és türelmesebb vagyok, annak reményében, hogy a gyerekek nem adják fel idő előtt, mert ennek a kockázata ma már egyre nagyobb, akkor azt vágják a fejemhez, hogy nem vagyok elég kemény, sőt vannak szülők, és diákok, akik kimondottan engem hibáztatnak esetlegesen sikertelen vizsgájukért. 

És mert én sztereotipikus tanár vagyok, és a hitem soha el nem fogyhat, csillogó szemmel állok a szülők és diákok ítélkezéseinek célkeresztjében, hiszen ez egy közvetlenebb, de cserébe nyersebb és kritikusabb generáció, aki a tisztelet szót lassan hírből sem ismeri.

Így aztán nem tudom azt mondani, hogy meg sem kottyan, ha a szülők és diákok a közösségi média felületeken, az utcán vagy a fodrásznál, vagy éppen a boltban a legnagyobb vehemenciával ítélkeznek rólam és kollégáimról nélkülem-nélkülünk.

És nem tudom nem észrevenni, hogy milyen gyakran néznek rám tanórán üres tekintettel a diákok, mert néhány zseniális pillanattól eltekintve, amikor sikerül kirobbantanom őket ennek a merev poroszos rendszernek a kereteiből, és végre élni látom őket, utána visszatérek a toroklenyomós frontális üzemmódomba, ami kiábrándítóan unalmas és sivár, de a NAT-os méretű lexikális tananyag, magas osztálylétszám és magas kimeneti elvárások mellett mégis csak szükséges. 

Fáj, hogy a mai generációk átalakuló idegrendszere komoly ellentétben áll az iskola által előírt elsajátítandó készségekkel és tartalmakkal, így okos, értelmes, de részletfókuszra, elmélyedésre egyre kevésbé képes diákjaink kudarctűrő attitűdjén múlik, hogy mennyire vonulnak ki fejben az órákról, otthon a házi feladatokból. És ugyan toldozgatok-foltozgatok a magam autodidakta módján, de azt a végtelen variációjú hagyományostól eltérő új palettát átlátni és lefedni, ami ma van, és egyéni fejlődést biztosítani minden diák számára nem tudok. Senki nem tud. Ez a rendszer nem erre lett kitalálva.

És fáj, hogy talán nem is a teljesen egyénre szabott mesterséges intelligencia által bonyolított, a közösségi életet teljesen kiradírozó tanulás a jövő megoldása, mert ha csak megfeleznénk a gyerekeinkre és ránk zúduló napi inger- és információmennyiséget, már lehet, hogy nem lenne szükség ennyi egyéni fejlesztési tervre, fejlesztő foglalkozásra, mentális gondozásra.

Mennyire hiányzik az együttgondolkodás!

És fáj látnom tanórán, hogy okos, nyitott, értelmes gyerekeink hogyan küzdenek óráról órára a fogyasztói és infokommunikációs világ által mélyen behuzalozott korlátlanság démonjaival, leginkább a két legnagyobb óriásra nőtt mumussal, a telefonnal és az evéssel. A telefonmumus szeptembertől ugyan kiköltözött az iskolából, ami szerintem nagy áldás és segítség a digitális fogyókúrához, de azt nem várhatjuk ettől a lépéstől, hogy egy csapásra megjavul a gyerekek általános impulzuskésleltetési, önmegtartóztatási kontrollja. Így aztán az órán úgy érzem magam, mint a klasszikus pszichológiai Marshmallow tesztkísérletben, ahol ott vannak a gyerekek előtt a padon a nyalókák, meg a chipsek, meg a puncs szeletek, de most 45 percig csak sóvárogni és szemmel enni lehet. Hát egyáltalán nem olyan könnyű kihívás egy Z-snek, meg egy alfásnak! Ami nekem, X-esnek a világ legegyszerűbb szabálya, hogy az órán nem eszünk, az nekik kínszenvedés. Néha vicces, néha bosszantó, néha csodálkoznivaló, végeredményében azonban nagyon elgondolkodtató, hogy gyerekeink mennyire nehezen önfegyelmezik magukat, mennyire nem érzik a határokat ebben a fogyasztóképző, erőfeszítést kerülő, korlátlanságot hirdető őrületben. Pedig nincs felnőtt, aki ne tudná, hogy minden teljesítmény, de akár egész létezésünk egyik alapja az önkontroll, a késleltetni tudott kielégülés. Így valószínűleg szép lassan csak vissza kellene lendítenünk szülők, tanárok oktatáspolitika közösségében azt az ingát, ami a túlzottan szigorú neveléstől mára a gyakran már a fegyelmezés gondolatától is berzenkedő nevelői magatartás felé lendült ki.

De a legjobban az fáj, hogy mindezekről a nyilvánvaló nehézségekről, kihívásokról nem gondolkodunk együtt, nem beszélünk együtt nyíltan, őszintén. Kommunikáció híján meg aztán esély sincs arra, hogy meghalljuk, meghallgassuk, megértsük egymást, hogy megismerjük egymás törekvéseit, vagy, hogy egyszerűen csak validáljuk egymás pedagógus vagy szülői létezését. Némán kiszolgálunk egy központilag irányított oktatásnak nevezett játszmát a jól bejáratott „ne szólj szám, nem fáj fejem” lapításában, méltatlanul kiszorított pozícióban, kapaszkodva dicső múltunk illúziójába, elhallgatva valós bizonytalanságainkat, gondolatainkat, érzelmeinket, kételyeinket, aggodalmainkat, küszködésünket.

Ezt nevezem én önmagunk megvezetésének és cserbenhagyásának. Mindezt tesszük a szeretet és gyerekeink érdekeinek védelme nevében.