A fenntarthatóság pedagógiájáról – Egy fókuszváltás szükségessége

írta: Nahalka István oktatáskutató

Bevezetés

A fenntarthatóság pedagógiája (lánynevén: környezeti nevelés) a gyermekek, a fiatalok, de még a fejüket tanulásra adó felnőttek fejlesztésének is az egyik legfontosabb területe. Ez egy elég közhelyszerű megállapítás. Ám elég csak egy kicsit alaposabban utánanézni mindannak, ami e téren történik, találhatunk igencsak izgalmas, egyszerűnek egyáltalán nem tekinthető kérdéseket.

Mit tartunk ma elsősorban a fenntarthatóság pedagógiája legfőbb feladatának? Három szóval: környezettudatos magatartás formálását (Horváth, 2022; McFarlane & Ogazon 2011; Varga, 2009). A lényeg: a földi ökológiai, társadalmi globális válságokat új, jelentős mértékben megváltoztatott emberi és kisközösségi hozzáállással lehet csak megoldani. Az egyéneknek, kisközösségeiknek másképpen kell viszonyulniuk a problémákhoz, méghozzá radikálisan át kell alakítanunk a természethez való viszonyunkat, az emberi fogyasztást, az együttműködést. A leginkább elfogadott célkijelölés szerint új szokásrendszereket kell kiépíteni, olyanokat, amelyek sokkal kevesebb energia felhasználását igénylik, takarékosak a nyersanyagokkal, megóvják a biológiai diverzitást, kiküszöbölik a természetre, az élőlények életfeltételeire veszélyes tevékenységet, megoldják a szegénység problémáját, minimálisra csökkentik az embercsoportok közötti fegyveres konfliktusok lehetőségét, és így tovább. Ma már mindenki hosszú-hosszú sorokat tud produkálni ezekből a feladatokból.

Az emberiség – sokak gondolják ezt így a szakértők közül – valójában még mindig nem fogta fel, mennyire veszélyes a helyzet, ezért egy radikálisan új alapokra épülő emberi magatartásrendszer kialakításának, a „hozzá tartozó” tudáselemek és viszonyulások formálásának – úgy tűnik – valóban óriási a jelentősége. Mégis fel kell vetni a kérdést: tényleg jól ragadtuk meg a feladat lényegét? Nem lehet, hogy tévedünk, és valami olyasmit várunk el az egyes emberektől és kisközösségeiktől, amire ők valójában soha nem lesznek képesek? Ezt a nyugtalanító kérdést szeretném itt elsősorban tárgyalni.

Fókuszok

Azt, hogy az emberek, a kisközösségek környezeti, ökológiai, fenntarthatósággal kapcsolatos magatartásának átalakítása a fenntarthatóság pedagógiájának legfőbb – sokak számára egyetlen –, mindent meghatározó feladata, súlyos félreértelmezésnek tűnik bizonyos gondolkodásmódok keretei között, s magam is ezzel a kritikus állásponttal azonosulok. Nézzük miért!

A feladat úgy is megfogalmazható, hogy alapvető kulturális változásra van szükség. Miközben természetesen valóban szükség van kulturális változásokra is, vajon ez a záloga a fenntarthatóság állapota elérésének? Természetesen vannak, akik szerint igen, magam nem tartozom közéjük. Az, hogy a bioszféra, az emberiség helyzete, a gazdasági, társadalmi állapotok a mai helyzetben nem fenntarthatók, nem alapvetően a kultúrán múlik, hanem a kultúrát is meghatározó alapvető társadalmi viszonyokon, mondjuk ki, a kapitalizmus vak profitközpontúságán. Azért fontos ez a megállapítás, mert a fenntarthatóság nem érhető el csakis kulturális változtatásokkal, legyenek azok bármilyen radikálisak, mert valójában maguk ezek a kulturális változások lehetetlenek az alapvető társadalmi viszonyok fennmaradása esetén.

Ez a probléma nagymértékben befolyásolja a pedagógia lehetőségeit. Nem úgy, hogy lenullázza azokat, hanem éppen fordítva: kiemeli az oktatási rendszerek felelősségét abban, hogy a következő nemzedékeket társadalmi tudatosságra, keményebben fogalmazva társadalmi eszmélésre tudják-e nevelni (Mészáros, 2024). Ha nem, akkor tovább zajlik az, ami most is történik: a kapitalizmust kiszolgáló „társadalmi-politikai zombik előállítása”. Egy átalakított fenntarthatósági, környezeti kultúrára való nevelés a társadalmi viszonyok újragondolására és ha kell, a megváltoztatására való felkészítés szerepét nem tölti be, sőt, a helyzet rosszabb: elfedi a bajt. Széles tömegekben alakítja ki azt az illúziót, hogy a helyzet megváltozna, ha mi egyének és kisközösségeink bizonyos, a fenntarthatóság pápái által üdvtanként terjesztett magatartási szabályokat követnénk, kevesebbet fogyasztanánk, nem szemetelnénk, lekapcsolnánk a villanyt, ha már nincs rá szükségünk és ilyenek.

Fenntarthatóság és kapitalizmus

Mi szerepel a Tbiliszi Nyilatkozat^[1] szövegében?

Értjük? A környezeti nevelés célja, hogy az egyes országok a természet komplexitásának megértése alapján alakítsák fejlesztési elképzeléseiket. Vagyis annak, hogy a hatalmat birtoklók egyfajta ökológiai racionalitás, vagy általánosabban a fenntarthatóság eszméjének elfogadására épülő racionalitás alapján cselekedjenek, ahhoz elég a természet komplexitásának megértése. Ezt tényleg komolyan gondolta valaki? Azok az emberek, akik jelentős befolyással bírnak országuk alapvető társadalmi, politikai, gazdasági kormányzására, nos, ők jól ismerik ezt a komplexitást. Mintha ez a tudás mégsem lenne elég ahhoz, hogy a kormányzati döntések (és különösen az óriás-, a nagy-, a közép-, a kisvállalatok irányítóinak döntései) a fenntarthatóság racionalitását kövessék (kivéve, ha ebből piaci hasznuk származik).

De egyébként is! A fenntarthatóság eszményéhez kapcsolódó egyéni és kisközösségi magatartás szerves része a fogyasztás visszafogása, alapvető racionalizálása. Komolyan végig gondolta valaki, hogy ehhez mit szól a tőke, mit szólnak a nemzeti gazdaságok irányítói, amikor a profit megszerzésének egyetlen biztosítéka, hogy a megtermelt árunak legyen vevője, vagyis, hogy minél többet fogyasszon a nép? Végig gondolta valaki, hogy az országok gazdaságában, annak megkérdőjelezhetetlenül céljának tekintett növekedésében, az indokolatlanul még mindig nagyon fontosnak tartott GDP növekedésben milyen fontos tényező az egyének, a családok fogyasztása és annak dinamikája? A nagy üzletlánc egyik üzletéből két teli vásárlókocsival kijövő házaspár azon filozofál, hogy milyen borzasztó, hogy tönkretettük a Földet, miközben a két kocsiban lévő termékeknek (és a csomagolóanyagoknak) minimum a felét nem kellett volna megvenniük.

De majd a következő nemzedék! Ők már csak egy tele vásárlókocsival jönnek ki, lehet, az sem lesz teljesen tele. Ezt komolyan gondolja valaki? Ezt hagyja a tőke? Sőt, jó képet vág hozzá?

A kapitalizmus meghaladása és a fenntarthatóság

Talán nem kellett volna olyan gyorsan elfelejtenünk Marxot. (Marxot és a marxista vagy neomarxista közgazdászokat sem: talán oda kellene figyelni a radikális társadalomkritikai mondanivalójukra.) A kultúra még a lehető legkomplexebb értelmezésében sem lehet a társadalmi folyamatok egyértelmű meghatározó tényezője, maga is függvénye a társadalmi viszonyrendszernek, amit pedig a társadalmi-gazdasági berendezkedés, végül is a termelési mód határoz meg. Látom a mosolyokat az arcokon, hallom, hogy „valaki már megint visszakívánja a levitézlett, gyűlölt szocializmust” (persze nem így van), s közben azon sajnálkozom, hogy miért nem kezdtem már jóval korábban erről írni, és persze tanulni, mert lenne mit bőven. A kapitalizmus hibáiról még csak-csak beszélnek néha az emberek, de az eltörléséről már csak azok, akik ennek szükségességét kritikai baloldali szemléletmódjuk részeként határozottan vallják.

Summa summárum, ha egyáltalán képesek leszünk megoldani a fenntarthatósággal összefüggésben felmerült óriási problémákat, ha el tudjuk kerülni a válságot, az nagy valószínűséggel csakis az alapvető társadalmi viszonyok átalakításával lesz lehetséges (Misiaszek, 2021; Matthews, 2011). Ez egyértelműen a kapitalista termelési mód megszüntetését jelenti, s a feladat szinte ijesztő. A természet esztelen kizsákmányolása, az emberi élet számára is fontos erőforrások féktelen elpazarlása, a termelés növelésének oltárán a biológiai sokszínűség fokozatos eltüntetése, a fogyasztás hatalmas profittermelő erejéhez köthető globális felmelegedés (abban az emberi tényező) mind-mind világosan mutatják, hogy a profit minden áron való realizálásának vak, mindent maga alá gyűrő hatása az igazi, a mélyben lévő probléma.

Politikusok remegve várják a statisztikai jelentéseket, hogy vajon az előző gazdasági évben mennyivel növekedett az ország bruttó hazai terméke, s közben egyáltalán nem akarnak arról beszélni (bár szerintem pontosan tudják), hogy e GDP növekedés nagy része természeti területek monokultúrás mezőgazdasági termelésbe való bevonásából, fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből, szabad természeti területek térkövezéséből és „leaszfaltozásából”, a gazdag világban a szükségeshez képest többszörös fogyasztásból áll össze és nem pozitív, hanem negatív számként kellene figyelembe venni egy ökológiai szempontból tudatos számítás esetén. De a profitot ezek a káros felhasználások, tevékenységek mind növelték. Mivel a kormányok is azok kezében vannak, akik ezt a profitot (fogalmazzunk egyszerűen) zsebre teszik, semmi túlzás nincs abban, hogy a válságfolyamatok végső oka a kapitalizmus, mint társadalmi berendezkedés működése.

Iskolai tanulás-tanítás, fenntarthatóság, normativitás

Mi köze van az iskolai tanulási-tanítási folyamatoknak a társadalmi viszonyok alapvető átalakításához? Vannak néhányan, akik úgy válaszolnak erre a kérdésre, hogy az iskola alapfeladatát újra kell gondolni, és ezt az intézményrendszert is a kapitalizmus megdöntésének szolgálatába kell állítani. Szó sincs persze szerintük arról, hogy az iskolának erőszakos hatalomátvételre, forradalomra kellene felkészíteni a tanulókat, a javaslatok egyáltalán nem ilyen direktek és egyáltalán nem ennyire agresszívek. De arról szó van, hogy a tanulóknak meg kell tanítani, hogy a jövő társadalma egy osztálynélküli, kizsákmányolástól mentes társadalom, és elérésének szükségességét kell szilárd tudásként kialakítani a tanulókban. Hogy ír erről a kritikai pedagógia egyik legnagyobb hatású képviselője, Peter McLaren?

Én úgy gondolom, hogy ez a koncepció ugyanarra a lényegi hibás elképzelésre épül, mint a mai magyar iskolában a népnemzeti ideológia, a hazafiság, a magyar büszkeség mindenek fölöttiségét hirdető eszmerendszer és pedagógiai gyakorlat. Van egy kitüntetett társadalomkép, erkölcsi világlátás és normarendszer, a szimbolikus értékekhez és a tudományos eredményekhez való egyfajta viszony, amely kiemelkedik az alternatívák tengeréből, és a tantervek közvetítésével a tanulási-tanítási folyamatok tartalmának közvetlen meghatározó tényezőjévé, mintegy követelménnyé válik. A mai szisztémában: csak az kaphat nagyon jó értékelést az iskolában, aki sok mindennel bizonyítja, hogy jó hazafi, vagy legalábbis azzá szeretne válni, aki az „iskola felett lebegő”, abszolút erkölcs kívánalmainak jól megfelel, aki azokat az ismereteket fogadja el objektív igazságoknak, amelyeket a tantárgyi tantervekben rögzítettek az erre felkent szakemberek.

Mutatis mutandis ugyanezt lehet elmondani a mégoly kritikus baloldali pedagógiai elképzelésről is. Legalábbis annak markánsabb, „forradalmibb” változatairól. Amiről itt szó van, az a pedagógiai normativitás és indoktrináció.

Kétféle hozzáállás van ehhez a kérdéshez: a normativitást lehet szükségesnek, az egyetlen lehetséges megoldásnak tartani, és lehet ezzel a nézettel totálisan szembe helyezkedni. A ma Magyarországon érvényesülő központi tantervek (Nat, kerettantervek) a normatív gondolkodásmód szülöttjei. De ilyen lenne egy olyan iskolai működés is, amelyben dacolva a környezettel, a tanulás-tanítás folyamataiban egyértelmű dominanciát kapna egyfajta radikális, a kapitalista berendezkedésen túllátó, egy kizsákmányolásmentes társadalom eszmeiségét kizárólagosként hirdető pedagógia is. Volt már ilyenben részünk, megéltük alapvető hazugságait, láttuk, miképpen porlad el feltételezett világtörténelmi jelentősége, láttuk, hogy akár az iskolákban is milyen, tragikomikus történések mutatták rendszeresen a belső feszültségeit. Erre még lehet azt mondani, hogy a 20. század 40-es éveinek végétől kiépülő és egészen a 90-es évek elejéig uralmon lévő, szocialistának mondott hatalmi berendezkedések távol voltak azoktól az eszményektől, amelyeket a mai társadalomkritikai baloldal megfogalmaz. Magam is így gondolom, de ennek a pedagógia szempontjából nincs jelentősége. Soha senki nem gondolta volna a korai marxi gondolatok megszületése után, hogy mivel azok hallatlanul vonzók az emberiség számára, megoldást jelentenek a társadalom számtalan bajára, ezért az iskolában e marxi gondolatokat és gyakorlatba való átültetésüket kell tanítani úgy az 1840-es évek környékén. Mások a jövőről alkotott, bármilyen filozófiai megalapozottságú elképzelések, és nagyon más lehet aztán a sokszoros transzformáción átmenő elmélet gyakorlati megvalósulása. Az iskola ne legyen többé egyfajta társadalompolitikai elképzelésrendszert kizárólagosan képviselő intézmény.

Vagyis ahhoz képest, amit megszoktunk, szinte a vérünkké vált nekünk pedagógusoknak, le kellene mondanunk. Arról kellene lemondanunk, hogy az oktatás mindenképpen valamilyen határozott, tantervekben rögzített, kötelezővé tett eszmék, erkölcsi tanítások, társadalmi normák, objektív tudományos igazságok „közvetítésének” a helye.

Mintha a szőnyeget húznák ki a lábunk alól. Hiszen ebben szocializálódtunk: az emberi fejlődés során felismert nagy összefüggéseket és tanításokat kell a tanulási-tanítási folyamatok tartalmává tenni. Hiszen éppen ez a hivatásunk: átadni, közvetíteni a legjobb hagyományokat, az igazat, a szépet és a jót. Vagy éppen itt lehet a baj?

A nem normatív pedagógia

Egyre inkább erősödik a normativitással szembe helyezkedő szemléletmód. Az alternatív elképzelés elveti az itt is leírt normativitást. Nem akar semmit sem „belenevelni” a gyerekekbe, a fiatalokba. A rendelkezésre álló alternatívák közül nem valamelyiknek a hívévé, követőjévé, feltétlen elfogadójává szeretné őket formálni, hanem – most szándékosan szélsőségesen fogalmazva – csak három tulajdonságot kíván bennük nagyon erősen megalapozni: tudják látni sokszínűségében a világot, tudják, hogy az élet adta számos szituációban dönteniük kell, hogy hova állnak, és a harmadik, hogy tudjanak is dönteni.

Hogy kell ezt csinálni? (Hogyan lehet?) Nem megmondjuk, hogy mi az elfogadott válasz egy kérdésben, hanem körüljárjuk a problémát, elemezzük a számottevő alternatívákat, megvizsgáljuk a történetüket, azt, ahogyan a különböző lehetőségekhez a társadalom ma viszonyul, ha releváns, akkor megnézzük, mit mondanak az éppen hatályos jogszabályok stb. Összegyűjtjük azt a tudást, ami ahhoz kell, hogy a tanuló önmaga tudjon dönteni. Nem szankcionáljuk, ha „nekünk nem tetsző döntést” hozott a tanuló, nincsenek egzisztenciális következmények. A hazafiság, vagy a hulladékkezelés fenntartható módja nem elvárás, nem bevasalandó követelmény, ami ha nem teljesül, rossz osztályzat lehet csak az eredmény, hanem tudatosan, a tanuló által meghozott döntés, személyes elköteleződés, amely jóval erősebb a legtöbb esetben minden formális, tanterv megkövetelte azonosulásnál. Ha azt akarod, hogy minél kevesebb hazafi, hazáját valóban szerető ember legyen az országban, akkor írd elő a Nemzeti alaptantervben a hazafiság tulajdonságának „árkon, bokron keresztüli” kialakítását a tanulókban, ahogy idegen szóval mondják: indoktrinációját.

A fenntarthatóság pedagógiájának lényege ebben a nem normatív megközelítésben a társadalmi rendszerekkel, azok ökológiai környezetének alakulásával kapcsolatos tudás (értsd a szót komplexen) formálása. A legfőbb kérdés ebben, hogy biztosítható-e bármilyen fenntarthatóság azok között a társadalmi körülmények között, amelyek ma jellemzik a Föld gyakorlatilag minden országát. Ezt a problémát kellene körbejárni. Ezzel kapcsolatban kell, hogy a gyerekek, a fiatalok, fokozatosan megkonstruálják saját álláspontjukat. Nem az a feladat tehát, hogy a politikának úgymond az iskolába való bevitelétől rettegve erősen behunyjuk a szemünket és leláncolt kezekkel és lábakkal tűrjük, hogy gátlástalanul érvényesüljön a tőke világrontó szerepe az iskolában is, legföljebb arra tanítva a gyerekeket, hogy ne szemeteljenek. Nem is az a feladat, hogy holnaptól hirdessük meg azokat az iskolai oktatási programokat, amelyekben minden tanulnivaló azzal lesz kapcsolatos, hogy a kapitalizmust le kell váltani, és ehhez mit kell tenniük az embereknek, s a tanulóinknak is ha majd felnőnek, vagy akár már most is. De a társadalmi berendezkedésekkel, azok fenntarthatósággal összefüggő folyamataival, az e kérdésekben kialakult nagyobb alternatív elképzelésekkel foglalkozni kell, köztük azzal is, hogy a társadalmi berendezkedések, a termelési módok nem örökéletűek.

Egy a normativitást elvető pedagógus nem direkt módon „tanítja meg” a hazafiságot a gyerekeknek és kéri azt számon az értékelések során, hanem a fogalom gyerekekkel közös analízisével, a történelmi példák és ellenpéldák, a motivációk tárgyalásával, kikutatásával, vitákkal, játékokkal, a hazafi mivolt tényleges szerepének vizsgálatával, annak akár kutatásával is, hogy az emberek általában hogyan viszonyulnak ma ehhez a kérdéshez stb. Abban bízik ez a tanár, hogy a fogalmat, ezt a viszonyulást a hazához a maga ellentmondásosságában bemutatva, érzékeltetve a döntés jelentőségét, tanítványai inkább lesznek hazájukat szerető fiatalok, felnőttek. Teljes mértékben megegyezik ezzel a stratégiával a fenntarthatóság alapproblémájának, a termelési módok kérdésének megértetése és az abban való elköteleződés egyéni kimunkálása.

A pedagógiai munka orientációja szempontjából komoly dilemma adódik abból, hogy bárki állíthatja: igazán következetes nem normatív pedagógiát művelni csak az „objektív igazság” létezésének megkérdőjelezésével lehet. Ez sem ördögtől való, s a radikális konstruktivista pedagógiai irányzatok nemzetközi léptékkel mérhető sikere azt mutatja, hogy ez is járható út. De tudomásul kell vennünk, hogy a radikális konstruktivizmus Magyarországon alig ismert, alig rendelkezik valóságos iskolai gyakorlattal. Ám egyáltalán nem kell megkérdőjelezhetetlen állításnak tekinteni azt, hogy valódi, érdemleges nem normatív pedagógia az csak elutasíthatja az objektív igazságok létezését. Egy pedagógus gondolhatja úgy, hogy igenis létezik objektív igazság és az iskola alapfeladata annak „megtanítása”, azonban azt ő is belátja, hogy ehhez kifejezetten rossz módszer az indoktrináció, a direkt „belenevelés”. Akár tapasztalatai is meggyőzhetik arról, hogy a nyitott, szabad tanulói döntésekre épülő pedagógiai tevékenységgel egyrészt nagyobb hatékonysága lehet a munkájának, másrészt a tanulókat nyitottságra, kritikus gondolkodásra, toleranciára nevelheti.

Vagyis valójában nincsenek leküzdhetetlen akadályok az előtt, hogy az iskoláinkban a fenntarthatóság pedagógiája magába fogadjon olyan tartalmakat is, amelyek társadalmi termelési módok kritikájával, fenntarthatósági kérdésekhez való viszonyukkal kapcsolatosak. Ez a fajta nyitott, a normativitástól távol kerülő pedagógia talán egyedül alkalmas arra, hogy ha a társadalmi folyamatok során komolyan felvetődnek az alapvető viszonyok átalakításának feladatai, akkor nagy tömegek álljanak készen azok végrehajtására, sőt, már valójában a változások szükségességének széles társadalmi csoportokban való felvetése is rajtuk múlik majd. Az emberiség történetében talán még soha nem volt ekkora felelőssége az iskolának.

Felhasznált irodalom:
– GEM (2013). Critical Pedagogy Against Capitalist Schooling: Towards a Socialist Alternative. An Interview with Peter McLaren. Global Education Magazine, 3013. április 7.
– Horváth R. (2022). A fenntarthatóság pedagógiája. A környezeti nevelés bemutatása az ökoiskola működésén keresztül. Danubius Noster, X(1-2), 79-98.
– Matthews, J. (2011). Hybrid Pedagogies for Sustainability Education. Review of Education, Pedagogy, and Cultural Studies, 33(3), 260-277, DOI:10.1080/10714413.2011.585288
– McFarlane, D.A. & Ogazon, A.G. (2011). The Challanges of Sustainability Education. Journal of Multidisciplinary Research, 3(3), 81-107.
– Mészáros Gy. (2024). „Jók leszünk”. Hogyan formál társadalmi lénnyé az iskola? Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, ELTE PPK.
– Misiaszek, G.W. (2021). Ecopedagogy. Critical Environmental Teaching for Planetary Justice and Global Sustainable Development. London, New York, Oxford, New Delhi, Sidney: Bloomsbury Academic.
– Varga A. (2019). Környezeti kompetenciák fejlesztése a tanítási gyakorlatban, In: Kerber Zoltán (Ed.) Hidak a tantárgyak között. Budapest: Országos Közoktatási Intézet.

[1] Tbilisziben, az UNESCO Környezeti Nevelési Kormányközi Konferenciáján 1977-ben elfogadott közös nyilatkozat részlete.
[2] A fogyatékossággal küzdő emberekkel szembeni előítéletek ellen fellépő.