Irány az egyetem! – trendek, esélyek és egyenlőtlenségek

írta: Máté András ny. egyetemi docens, az Oktatói Hálózat aktivistája

Az, hogy a fiatalok egyre nagyobb része kezd felsőfokú tanulmányokba, egyrészt világjelenség, másrészt Magyarországon az előző történelmi korszakhoz képest szükséges előrelépés egyik fontos eleme… lenne.

A nyolcvanas években az érettségiző korosztályok mintegy tíz százaléka jutott be a felsőoktatásba, miközben köztudott volt, hogy a diplomások alacsony számaránya az egyik legsúlyosabb hátrányunk Európa és a világ fejlett régióihoz képest. Ez a helyzet a rendszerváltozás után történelmi szemmel nézve viszonylag rövid idő, mintegy tizenöt év alatt gyökeresen megváltozott: a kétezres évek közepére a felsőoktatásba bekerülők aránya megközelítette az érettségiző korban levő évfolyamok felét. Ebben az időben felsőoktatási expanzióról volt szokás beszélni, de jó tudni, hogy a nagyarányú növekedés éppen csak arra volt elég, hogy a diplomások számarányában való lemaradásunk ne növekedjen tovább. Közben ugyanis a posztszocialista régión kívül is dinamikusan növekedett a felsőoktatásban való részvétel – a világviszonylatban (elsősorban, de nem kizárólag a fejlett országokban) a felsőoktatás általánossá válásáról beszélhetünk. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki egyetemet végez, de azt igen, hogy egy általános, normálisnak tekinthető oktatási pályafutás az elemi oktatással kezdődik és felsőoktatási alapdiplomával ér véget. Viszonylag kevesen maradnak, akik nem jutnak a felsőoktatásba, viszont azok száma sem túl nagy, akik az alapdiploma után mesterfokú vagy doktori végzettséget szereznek.

A magyar helyzetet ehhez a tendenciához kell viszonyítani. A felsőoktatás aktuális teljesítményét a teljes részvételi aránnyal (gross enrollment ratio) mérhetjük, amely az adott évben a felsőoktatásba beiratkozottak számát arányítja a teljes „egyetemista korú”, azaz hazánkban 18-23 éves népességhez. Ez a mutató független a demográfiai változásoktól és így jól szemlélteti a felsőoktatás aktuális teljesítményét. Azért jóval magasabb, mint az egy évben bekerülő új hallgatók számaránya a korosztályukhoz képest, mert benne vannak azok is, akiknek az egyetemi pályafutása az alapértelmezett öt évnél hosszabb (doktoranduszok, másoddiplomások), és megemelheti az is, ha egy időszakban sokan vannak, akik éppen „késve”, a tanulás hosszabb megszakítása után kezdik el az egyetemet.

A grafikonon látható, hogy Magyaroroszág a felsőoktatási expanzió csúcsidőszakában, 2006-2008 körül nagyjából egálban volt a fejlett országokkal és az EU-val, de ezután, már a FIDESZ-korszak előtt is, lassú csökkenés következett, ami 2012-ben, az „önfenntartó felsőoktatás” meghirdetésekor esésbe fordult. 2016-ban ez a mutató benézett az 50% alá, majd lassan elkezdett emelkedni, nagyjából olyan meredekséggel, mint a fejlett országok és az EU részvételi aránya, de szemben a 2006-os helyzettel, amikor 5% körül volt a különbség, a párhuzamosság most már a 20-25 százalékpontnyi hátrány tartását jelenti.

Miközben az utóbbi tíz évben az Európai Unióban a 25-34 éves korosztályban a diplomások aránya 36-ról 43 %-ra nőtt, nálunk a 32%-os kezdő érték körül ingadozik, az utolsó két év csökkenése következtében még ennek is alatta marad.

A FIDESZ 2010-es kormányra kerülése óta lényegében folyamatosan azt hirdeti, hogy a fiatalok ne az egyetemre törekedjenek, hanem inkább szakmát tanuljanak – úgymond túl sok a diplomás, kevés a szakember. Amikor inkább a részletekbe mennek, akkor olyasmit állítanak, hogy bölcsészből, közgazdászból, jogászból túlképzés van (elhíresült a miniszterelnök romkocsmákban merengő bölcsészekről szóló fantáziálása), menjenek inkább műszaki, természettudományos, mezőgazdasági területekre, és tanárnak, pedagógusnak. Ezekben az állításokban az igazság morzsái súlyos hazugságokkal és manipulatív szándékokkal keverednek.

Először is, a munkaerőpiac jelzései általánosságban nem azt mutatják, hogy nálunk túl sok a diplomás, hanem ellenkezőleg, ugyanazt, mint a nemzetközi összehasonlítás: hogy túl kevés. A sokféle szempont közül vegyük szemügyre kicsit közelebbről a jövedelmet. A nem érettségizett szakképzettek átlagkereseténél a szakképzett érettségizettek átlagkeresete 24%-kal, a főiskolát, illetve egyetemi alapképzést végzetteké 61%-kal, az egyetemi mesterképzést, illetve ötéves egyetemi képzést végzetteké 237%-kal (!) több (a KSH 2023-as adatai szerint). Érdemes ezt a különbséget is nemzetközi összehasonlításban értékelni: az OECD adataiból (a sokból ez csak egy) az derül ki, hogy Magyarország ebben az egy vonatkozásban az élbolyban van: szinte nálunk fizetik meg a leginkább azt, aki többet tanult.

Tehát nálunk nagyon is érdemes továbbtanulni, lehetőleg egyetemi szinten – még inkább, mint más országokban. A kormány azt, hogy a továbbtanulásról vagy nem tanulásról döntő állampolgárai ezzel – az érdekeikkel – ellentétesen viselkedjenek, nemcsak, hogy a propagandájával sugalmazza folyamatosan, hanem számos intézkedésével ki is kényszeríti. Ilyen volt az általános és vaskos tandíjkötelezettség belengetése 2012-ben, amire már utaltunk, ilyen a felvételi követelmények felülről diktált és differenciálatlan megszigorítása 2020-ban, és ilyen az államilag finanszírozott férőhelyek drasztikus csökkentése, ami csak kb. 3 hónapja, a felsőoktatási felvételi tájékoztatóból derült ki. Igaz, közben történtek ellenkező irányba tett lépések is. Ilyen volt, amikor a 2020-as intézkedések drámai hatását látva a kormány egy csapásra lebontott minden központilag előírt feltételt, és az intézményekre bízta, hogy mit követelnek meg belépési feltételként. Ez még önmagában helyes is lenne, csakhogy a most már a felsőoktatás több, mint kétharmadát kitevő „alapítványi” egyetemek – „nem nyilvános”, de részleteiben kiszivárgó – finanszírozási szerződései nagyon erős ösztönzőket tartalmaznak arra, hogy mindenáron sok jelentkezőt vegyenek fel és ugyancsak mindenáron bent is tartsák őket. Ez oda vezetett, hogy az intézmények lefelé licitálásba kezdtek a felvételi követelményekben, és a legkevésbé sem vezetett oda, hogy a nagyon sokszínű, nagyon sokféle felkészültséggel és képességgel rendelkező hallgató-tömeghez megfelelően alkalmazkodjon a felsőoktatás képzési kínálata. Azonban egészében, a 15 éve tartó változások idővonalát áttekintve azt látjuk, hogy a fő tendencia a szűkítés, az arra való törekvés, hogy kiművelt emberfőknek nem nagyobb, hanem kisebb, úgymond jobban megválogatott tömege szolgálja az ország fejlődését. Az időnként megtett, ezzel ellentétes lépések (máskor csak csendes lazítások a korábbi szigoron) nem többek, mint ötletelések, esetlegességek, amelyeket a túlzott következményektől való megriadás szül, vagy pedig lobbizások eredményei.

Másodszor, a kormányzat nyilatkozataiból és lépéseiből kiolvasható egy nagyjából következetes célrendszer. Próbáljuk meg ezt elemeire szedni – mindegyikről ki fog derülni, hogy vagy társadalmilag káros, vagy másfél évtizedes erőfeszítések és súlyos másodlagos társadalmi károk ellenére a kormány nem ért el benne szinte semmit, vagy mindkettő.

• A „Diploma helyett szakmát!” jelszó a ténylegesen meglévő szakmunkáshiányon nem sokat segített. Eközben a kisdiákok egy nyomasztóan nagy része az általános iskola végére odáig jut, hogy esélye sincs még egy szakmunkás-bizonyítvány megszerzésére sem. Persze sokkal bonyolultabb feladat lenne ezeknek a többnyire igen hátrányos szociális helyzetű fiataloknak működőképes felemelkedési pályát nyitni, mint megpróbálni kiszorítani a középosztályi fiatalok egy részét a továbbtanulásból – de lehet, hogy eredményesebb volna és általános társadalmi hatásai is jobbak lennének.
• Már a 2012-es meghirdetett, majd visszavont, majd részben bevezetett változások egyik célja is az volt, hogy egyes jó keresetet, kiváló anyagi karriert igénylő szakmacsoportokat – jog, gazdálkodás – alapértelmezésben fizetőssé tegyék. Ugyanez a célja az idén életbe lépő keretszám-változtatások egy részének is. Akik a kormányzati döntéseket hozzák, pontosan tudják, hogy egy szó sem igaz abból, amit nyilvánosan hirdetnek, hogy ezeken a szakokon túlképzés van, de mint azt egy mai is jeles pozíciót betöltő kormányférfiú egy tanácskozáson röhögve mondta, miért adjanak ingyen valamit, amire fizetőképes kereslet is van? Tehát jussanak be azok, akik fizetni tudnak érte. A társadalmi következmény persze az, hogy a gyengébb háttérrel rendelkező fiatalok a felsőoktatásnak ezekből a részeiből még jobban kiszorulnak, mint általában (pedig az általános kép is elég szomorú, lásd alább). Nem segít ezen a Diákhitel 2 sem, mert ugyan igaz, hogy azt jellemzően az ilyen szakokon tanuló önköltséges diákok veszik föl, de egy ilyen hitelszerződés megkötése mindig kockázatvállalást jelent – ha a diáknak nem sikerül befejeznie a tanulmányait, akkor vissza kell fizetnie, mégpedig rosszabb feltételekkel és anélkül, hogy ott lenne fedezetként a magasabb fizetés. Ahol a családnak kicsi a kockázatvállaló képessége, ott ebbe nem mennek bele.
• A másik jelentős terület, ahol az ingyenes tanulás lehetősége durván csökken, a bölcsészet- és társadalomtudományok. Itt nem arról van szó, hogy majd fizetnek, ezekre a szakokra nagyon kicsi a fizetőképes kereslet és nem is lesz nagyobb, ugyanis ezekre nem igaz, hogy magas fizetés reményével kecsegtetnek. Más szempontból viszont, minden kormányzati állítással ellentétben, igen jó a munkaerőpiaci sikerességük. Egy nem magas – de a csak érettségizettekénél határozottan jobb – fizetési szint mellett az ilyen alapszakon végzettekre nagyon komoly kereslet van. A „büfé-ruhatár”, a „McDonald’s” és sok más, nemcsak a propagandában, hanem sokszor a köztudatban is élő közhely egyszerűen butaság. Már Horn Gyula is mondott olyat, hogy „minek ennyi filozófus”. De aki egy filozófia BA-t elvégez, abból nem „filozófus” lesz (ahhoz többek közt folytatnia kellene mesterszakon, meg doktorin), hanem olyan fiatal, akinek megfelelő szintű a műveltsége, tájékozottsága, kommunikatív képességei, szövegelemző, szövegértelmező képessége, az általa ismert vagy elérhető tényeket, adatokat rendszerbe tudja foglalni, elő tudja adni szóban és írásban, stb. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, rendelkezik olyan kritikai készséggel, amely képessé teszi az információk közötti szelektálásra, önálló véleményalkotásra. Alighanem ez az utóbbi faktor az, ami nemkívánatossá teszi a hatalmon levők szemében – nem is beszélve arról, hogy pl. a szociológusok a kritikai érzéküket képesek a társadalomról szóló tények felkutatásában, azoknak politikai deklarációkkal való szembesítésében hasznosítani. A humán tudományok visszaszorítását célzó újbarbár tendenciák sajnos az egész világon jelen vannak, de nem sok hely lehet a világban, ahol olyan durvasággal és hatalmi arroganciával érvényesítik őket, mint nálunk.
• Ugyancsak világjelenség, hogy a műszaki, természettudományos és matematikai képzések – elterjedt rövidítéssel: a STEM szakok¹ – iránt kicsi a hallgatói érdeklődés, annak ellenére, hogy az ilyen végzettséggel elérhető jövedelmek magasak. A mi kormányunk deklarált célja az, hogy ilyenekre több diák jelentkezzen, ami akár helyes cél is lehet, de a más területek negatív diszkriminálása ehhez a lehető legrosszabb eszköz. Ugyanis az lesz az eredménye, hogy mivel a felsőoktatási jelentkezésnél mindenki több helyet jelöl meg, az utolsó helyekre teszik az ilyen szakokat. Végül aztán az kerül be ezekre, akit máshová nem vettek fel. A helyzet akkor javulna, ha az elsőhelyes jelentkezések száma nőne. De ahhoz, hogy a reáltudományok iránt nagyobb legyen az érdeklődés, lehet, hogy inkább másféle középiskolai oktatásra, szemléletre volna szükség.
• Hasonló, de kicsit bonyolultabb a helyzet a tanárképzéssel. Egyrészt a tanárhiány az egyik legégetőbb társadalmi probléma, másrészt a kormány folyamatos erőfeszítéseket tesz a hiány csökkentése mellett arra is, hogy a közoktatást ideológiai befolyása alá vonja. A tanári pályát választó fiatalok száma csak nem akar nőni, noha már mindent megtettek, ami ösztöndíjakkal, kedvezményekkel megtehető. Emellett a STEM problémával kapcsolatban már említett hatás is érvényesül, hogy a nagy erőltetés a presztízs további csökkenéséhez, így a jelentkezők színvonalának gyengüléséhez is vezet. Az egyetemi tanulmányokat éppen megkezdők körében a tanár- és más pedagógiai szakra jelentkezők száma alig-alig változik, és nem is mindig felfelé. Pótmegoldás lehet, hogy diplomások át- vagy továbbképzésével enyhítsék a hiányt. Erre született egy-két jó intézkedés is, de ezek eredményeit sokszor propagandisztikusan, a bajok elfedésére használják. Mindeközben jelentős anyagi források mennek el arra, hogy újfajta tanárképzést indítsanak a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE), ahol ennek semmiféle hagyománya nincsen. Ám legyen, ahogy hirdetik, versenyezzen a kormányközeli körök által kedvelt konzervatív pedagógiai ideál a meglévőkkel – csakhogy sajátos verseny az, ahol az új, még semmit nem bizonyított résztvevőé minden pénz, paripa, fegyver és egy csomó, hallgatókat vonzó kiváltság, miközben két kiemelkedő tanárképzési hagyománnyal rendelkező egyetemen, az ELTÉ-n és a Szegedi Tudományegyetemen az államilag finanszírozott férőhelyek számának megvágásával sorvadásra ítélik a tanárképzést. Az már csak hab a tortán, hogy a versenyszellem jegyében az NKE monopóliumot kap a tanártovábbképzésben.

Végeredményben tehát a felsőoktatásba való bejutás helyzete elég sötét képet mutat. A fentebb vázolt politikának talán nem kívánt, de elkerülhetetlen következménye az, hogy

A hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok jelenléte a felsőoktatásban a 2008-as 10%-ról 2016-ra 2%-ra csökkent – ez a meghökkentő adat ugyan részben a hátrányos helyzet statisztikai definíciója megváltozásának következménye, de más adatokból becsülhetően a csökkenésnek legfeljebb a fele tulajdonítható ennek. Tehát ha 2016-ban is a 2008-as kritériumokkal számoltak volna, nagy valószínűséggel akkor se találtak volna 6%-nál több HH és HHH hallgatót. Ez a statisztikai bizonytalanság, meg az, hogy újabbak híján ilyen régi adatokra vagyunk kénytelenek hivatkozni, azt is jelzi, hogy a valóság szomorú képe egyre rosszabbul látszik. Aligha tévedünk abban, hogy szándékos és rendszerszerű takargatásról van szó – a kutatók folyamatosan és tényekkel alátámasztva panaszkodnak arról, hogy egyre kevesebb adathoz egyre nehezebben lehet hozzáférni.

Annyit azonban meg kell állapítanunk, hogy a felsőoktatás mára gyakorlatilag nem funkcionál többé a társadalmi mobilitás csatornájaként, a rosszabb helyzetből indulók előbbre jutásának pályájaként.

1 A STEM angol mozaikszó a tudományos-technológiai tudományágak (Science-természettudomány, Technology-technológia, Engineering-mérnöki tudomány és Mathematics-matematika) megjelölésére szolgál. Nálunk a STEM helyett Palkovics László az MTMI fogalmat vezette be a kormányzat által különösen fejleszteni kívánt, problémás népszerűségű területekre. Ebben benne van az informatika is, ami színtiszta manipuláció, mert az informatikai képzések iránt a hallgatói és a munkaerőpiaci érdeklődés is igen magas – ott egészen más problémák vannak.