Kedves Leon!
Remélem, nem bánod a tegeződést. Bár a fiam még épp nem, a tanítványom már lehetnél. Bárcsak az lennél – sokat tanulhatnék Tőled.
Egyébként is sokat tanulok a diákjaimtól. Különösen azoktól, akik támogató családi háttér nélkül, önerőből, munka mellett végzik el a középiskolát. Nagyon tisztelem őket, egyáltalán nem biztos, hogy nekem lett volna ehhez lelkierőm. Fel sem fogtam kamaszként, hogy milyen szerencsés vagyok – a szüleimre én mindig számíthattam.
Ha valaki „jó diák”, azt írjuk a bizonyítványába, hogy jeles meg példás. De hogy ezek a szavak mit is jelentenek, abba ritkán gondolunk bele. Horváth Leon, állami gondozásban felnőtt, magyar állampolgár, a Te magatartásod mindenesetre példás. Nemcsak a „példás”, hanem az „állampolgár” szó becsületét is visszaadtad.
„Speciális gyermekotthonban” helyeztek el, mert azoknak, akik munkakörükből adódóan Érted is felelősek voltak, így volt egyszerűbb. Mint később kiderült, szakmailag indokolatlanul kerültél egy olyan közegbe, mely számodra ellehetetlenítette a kamaszkort, ami pedig önmagában is egy nagyon érzékeny és meghatározó időszak. Igazságérzeteddel váltál kényelmetlenné egy intézmény számára, mely emiatt Téged egy, a megbélyegzés súlyos pecsétjét is Rád nyomó helyre taszított. Úgy gondolták, hogy megtehetik – hiszen „csak egy gyerek” voltál.
Köszönjük, hogy megmutattad, hogy az embernek nem kell lehajtott fejjel járnia, nem kell minden igazságtalanságot eltűrnie. Attól, hogy valaki „csak egy alkalmazott”. Vagy szegény. Vagy beteg. Vagy öreg. Vagy fiatal. Vagy épp nincs családja.
Nem mintha jóvá lehetne tenni azt, ami Veled történt. A kamaszkor visszaperelhetetlen. Bármilyen fájdalmas is leírni, a Te kamaszkorod örökre és visszavonhatatlanul elveszett.
Nem tudom, honnan az erő, honnan a bátorság, honnan a lélekjelenlét. Perre mentél a gyámüggyel, megnyerted – és nem elégedtél meg ennyivel. Csak aki felemeli a fejét, az látja meg maga körül mások kiszolgáltatott helyzetét is. Most már a többiekért szeretnél tenni. A Nálad fiatalabbakért, akiknek talán még nem késő.
Tizennyolc éves vagy, én harminckettő. Akik akkor születtek, amikor én nagykorú lettem, lassan felnőnek ők is. Tizenhat éve vagyok nagykorú állampolgára egy olyan országnak, ahol a gyermekvédelmi rendszer sokszor nem véd gyermeket, és hét éve vagyok tanár egy olyan oktatási rendszerben, ahol nem a diákok érdekei az elsők. Bocsáss meg, Leon. Igazad van, Neked van igazad. Ez nem maradhat így.
A Tanítanék Mozgalom célul tűzte ki azt is, hogy érzékenyítse a társadalmat. Hogy felhívjuk a figyelmet arra, mennyire fontos, hogy emberséggel és szolidaritással forduljunk egymás felé. Hogy ne meghunyászkodó alattvalók, hanem öntudatos állampolgárok legyünk, akik tájékozódnak, figyelnek, és nem félnek hallgatni a lelkiismeretükre, és nem félnek cselekedni sem, ha kell. Akik a felelősséget felvállalják. Akik kiállnak magukért, és kiállnak mindazokért, akik bármilyen szempontból sebezetőek és kiszolgáltatottak.
Nincs nagyobb, nincs hitelesebb tanító és motiváló erő a személyes, eleven példánál. Köszönjük, hogy megmutattad nekünk.
Szeretettel:
Sulyok Blanka
Tanítanék Mozgalom
