Hol volt, hol nem volt, sőt, még van – mesepályázat gyerekektől gyerekeknek
szavon
írta: Sulyok Blanka
“A kreatív írás csodálatos pedagógiai módszer, mégis kevesen használják.”
Ez úgy volt, az ötödik osztályban a mesékkel kezdtük a közös munkát, amikor a magyartanáruk lettem. Népmesékkel, tündérmesékkel, klasszikus mesékkel és aztán azokkal a mesékkel, akiket ők írtak. Írtak mesét természettudományos témáról, találtak ki mesét a világ keletkezéséről és a természeti jelenségekről, és legutóbb már arról is, hogy hogyan lettek a vegyes hangrendű szavak.
„Réges-rég, az idők kezdetén a mély és a magas hangrendű szavak gyűlölködésben éltek. A magas hangrendűek lenézték a mély hangrendűeket, akik azzal vágtak vissza, hogy az ő hangzásuk sokkal megnyugtatóbb. Senki nem emlékezett, pontosan miből indult ki a konfliktus, amely az évek során egyre jobban kiéleződött.
Egy szép nyári napon az utcán sétált egy mély és egy magas hangrendű szó. Hédi és Áron.
Minden hangrendű fintorogva nézte őket, mert nagyon jó barátok voltak, és megértették egymást, annak ellenére, hogy különböző hangrendűek voltak. Hangországban utálták egymást a mély és a magas hangrendű szavak, csúfolódtak, össze-vissza dobálták a hanglabdákat egymásra, egyébként nem is értem, miért nem Konfliktusország lett a neve. Lapozzunk tovább a mesében, és nézzük, hogy mi fog kisülni ebből.
Hédi és Áron Nobel-díjas professzorok voltak, ráadásul rengeteg tudományos felfedezésük megtalálható bárhol a világon. Ám legfontosabb kutatási témájuk a vegyes hangrendű szavak megalkotása volt.
Ugyanis rájöttek arra, hogy sokkal kevesebb veszekedés, harag, rosszkedv lenne az országban, ha tudnának egy nyelven kommunikálni a mély és a magas hangrendűek egyaránt. „Megértenék, hogy mit mond a másik, beszélgethetnek, játszhatnak, nevethetnek, mert mindez nagyon fontos az életben, hogy jól érezzük magunkat és hogy legyen több barátunk, akár mély, akár magas hangrendűek vagyunk!” Ezt a témát nagyon érdekes kísérletek, manőverek követték. Nem adták fel, mivel tudták, hogy nem lehetetlen, amit csinálnak, hisz ekkorra már ők is egy nyelven beszéltek, ezért nagyon lelkesek voltak.”
(Részlet a Da Vinci Tehetséggondozó Általános Iskola 5. osztályos tanulójának meséjéből)
A mese a mi megmentőnk, ha egy tananyag túl nehéz vagy túl unalmas. A mese átszínezi azt, ami szürke, feloldja azt, ami nehéz, és különös, meleg fénnyel vonja be a világot. Mert az a jó mese, ahol szabadon formálható és alakítható a valóság – hogy aztán annál szilárdabban és fényesebben ragyoghasson fel az igazság. A szegény ember, a legkisebb gyermek, az elfogadás és az emberi szív örök igazsága.
Persze hosszú az út, míg az ember igazán megérti a valóság és az igazság dinamikáját. A gyerekek mindenesetre ösztönösen vágynak a mesére. Ha szerencséjük van, nem, vagy legalábbis nemcsak a képernyő, hanem leginkább az élő, emberi hang és jelenlét, a ráérős történetmesélés nyomán szárnyra kapó képzelet lesz az, ami már egészen kicsi korukban beavatja őket a gyógyító történetek világába. Az emberi természet addiktív – menthetetlenül válunk függővé a képzelet teremtő erejétől, előbb a kicsiknek, aztán a felnőtteknek szóló meséktől, aztán az olvasástól, ha van, aki időben és kellő rendszerességgel beszél hozzánk és mesél nekünk. Végül is az életünk is egy különleges, páratlan történet, és mi is hősök vagyunk. Vagy lehetünk. Bizony, mindenki.
Aztán az iskolában valahogy túl hamar válik unalmas, száraz tananyaggá a világ összes többi csodájával együtt még a mese is, ha nem vigyázunk, és nem kerüljük ki ügyesen a tananyagközpontú oktatás megannyi aknáját. (Ráadásul olvasás szeretete nélkül meg könnyű belecsúszni egyéb függőségekbe, melyeknél jóval veszélyesebb megannyi kockázat és mellékhatás van.)
Mindenesetre a Da Vinci suli ötödikeseit a jelek szerint nem sebezte fel a rendszer, és a fogékonyságuk nem kapott gellert elhibázott pedagógiai merényletek során. Ha mesével foglalkozunk, akár írunk, akár olvasunk, a lelkesedés szinte egyöntetű. Na jó, van négy lány, akiknek a mese-rajongása még ebből a motivált osztályból is kiragyog. Egy nap egy igazán különleges ötlettel álltak elő: nagyon kíváncsiak, vajon hogy írnak mesét a kortársaik, úgyhogy szeretnének meseírói pályázatot hirdetni.
„Most komolyan?”
„Igen! Dóri (az intézményvezető) elküldhetné a környező sulikba, meg kirakhatnánk a netre, és, és… ki tudja, lehet, hogy írnának! Mi meg olvashatnánk! És végre mi adnánk meg a témát! Boszorkányok és varázslók sokasága, ezt találtuk ki! Megírjuk a kiírást, csinálunk plakátot, szervezünk díjátadót…segítesz?”
Hát nem tudom, ki tudna erre nemet mondani… Persze Dóri sem, akinek szintén szívügye mindenféle mesepedagógia, úgyhogy hozzám hasonló örömmel fogott neki a saját részének, és küldte el jó sok iskolába ezt a különleges kezdeményezést.
„Boszorkányok és varázslók? Na végre valami normális téma! Inkább erre a pályázatra írok, látszik, hogy ezt ötödikesek találták ki!” – felkiáltással ragadott tollat egy barátom szintén ötödikes gyereke – és nagyon remélem, hogy még sokan mások is. Ki tudja? Talán olyan mesék születnek most az elkövetkező hetekben, amelyek a legkülönbözőbb hátterű gyerekek között teremthetnek hidat és kapcsolódást.
Annyira, annyira szeretném, ha a lelkesedés nem maradna válasz nélkül. Szóval, légyszi’, akik ezt a cikket olvassátok, szóljatok a gyerekeiteknek vagy az ismerőseitek gyerekeinek vagy a tanítványaitoknak vagy bárkinek 9 és 14 év között, hogy valahol Tatabányán Nóri, Panni, Iringó és Zsófi nagyon várják a varázslatos történeteiket!
