„Társadalmi felzárkózás és integráció” konferencia – 2016. november 15. Veszprém

A Magyar Önkormányzatok Szövetségének (MÖSZ) rendezvényén a társadalmi felzárkózás és a közoktatás témakörében hangzottak el előadások, majd panelbeszélgetés keretében kérdésekre és hozzászólásokra is lehetőség nyílt. A konferencián Pilz Olivér is az előadók között volt:

Tisztelt Elnök Úr, Kedves Meghívottak!

Engedjék meg, hogy először a Tanítanék Mozgalom értéknyilatkozatából idézzek néhány mondatot: „Életünket, mindennapjainkat beárnyékolja a szorongás, a megfélemlítés, a kiszolgáltatottság, a megaláztatottság, a megélhetés kilátástalansága. Társadalmunkban kiveszőben vannak a demokratikus értékek, a humánum.

Nem ilyen világban szeretnénk élni! Nem akarjuk, hogy gyermekeink ilyen körülményeket örököljenek tőlünk!

Hisszük, hogy mindezen problémákon az oktatáson-nevelésen keresztül lehet hatékonyan változtatni. „

Egy évvel ezelőtt született meg a Miskolci Herman Ottó Gimnázium tanárainak nyílt levele, melyet idén januárban kapott szárnyra a közvélemény a sajtómegjelenés után és kavarta fel a hazai közoktatás állóvizét. Sajnálatos, hogy idáig kellett jutnunk. Mi: a társadalom – tanárok, szülők, oktatási szakemberek – hagytuk, hogy valaha eredményeiről híres oktatásunkat ide züllesszék a kormányhatalmak. Szó nélkül mentünk el a folyamatosan romló eredmények mellett. Hagytuk, hogy ez történjen saját gyerekeinkkel, az ő és a mi közös jövőnket veszélyeztetve.

Igen, a jövőnket, mert ahogy azt a fejlett, élen járó – sőt, feltörekvő – demokráciákban már régen felismerték a jó oktatás az ország jövőjének és felemelkedésének első és legfontosabb záloga. Épp egy héttel ezelőtt, az amerikai elnökválasztással kapcsolatban egy szakértőt hallgattam a rádióban. Azt kérdezték tőle, hogy mi lesz a legfőbb különbség Magyarország, ill. az Unió szempontjából attól függően, hogy ki lesz az új elnök. Elmondta, hogy bárki is lesz az, nem a külpolitikában lesz a legnagyobb a különbség, attól sokkal fontosabb dolgok érdeklik az amerikaiakat: az adók és az oktatás. Igen! A pénz, azaz a jelen és az oktatás, vagyis a jövő.

Hol állunk mi ehhez a szemlélethez képest?

A hermanos nyílt levél egy segélykiáltás volt, mely elsősorban a társadalom érdeklődésére számított, hogy felhívja a figyelmet arra a végveszélyre, melynek egyre lefelé húzó csapdájába kerültünk, de még benne volt a bizakodás is, hogy a döntéshozók is feleszmélnek.

Benne VOLT, mert azóta kiderült, hogy erre nem számíthat sem a pedagógusok, sem a szülők, sem a diákok tábora, ill. a teljes társadalom sem. Hetekig a letagadás, majd a mögöttes (először anyagi, majd hol bel-, hol külpolitikai) szándék firtatása zajlott a kormány részéről. Aztán végre a hibák létezésének beismerése után megkezdődött a csúsztatások, látszatintézkedések kidolgozásának nagy erőfeszítéseket igénylő sorozata – mely a mai napig folyik.

De hogy is számíthattunk egy olyan politikai erő megoldásban való érdekeltségére, melyben egyetlen szakpolitikus sem volt (és most sincs), aki egyáltalán önállóan képes lett volna a problémák felismerésére, vagy a tanárok jelzései alapján legalább mert volna hangot adni annak.

Ha a kormányzati kommunikációban néha stratégiai jelentőséget tulajdonítanak is az oktatásnak, hogy vehetnénk ezt komolyan, mikor nincs önálló oktatási minisztérium, mikor az a gyűjtőminisztérium, mely alá besoroltatott az oktatás egy kimutathatatlan támogatottságú párt által vezetett, sőt, az egész rendszert anarchiába fordító köznevelési törvény kidolgozó korábbi államtitkár is KDNP-s, míg a jelenleginek sem végzettsége, sem tapasztalata nincs a közoktatásban, az országgyűlés oktatási bizottságának vezetése pedig a Jobbiké.

Ezek után más következtetésre nem lehet jutni, minthogy a mai magyar közoktatásban vagy a mélységes szakmaiatlanság az úr, vagy a cinikus rosszindulat. Hogy melyik – vagy esetleg a kettő együtt –, azt mindenki eldöntheti saját maga…

Bár az elmúlt hónapokban sokszor elmondtuk, de fussuk végig melyek a legalapvetőbb problémák. Három fő gócpontot különítettünk el. De hangsúlyozom, hogy ezek nem csak egymással, de más társadalmi kérdésekkel is szorosan összekapcsolódnak: szociális-, társadalmi-felzárkóztatási-, esélyegyenlőségi-, szegregációs-, gazdasági-, demokratikus egyeztetési- (és sorolhatnám még tovább, hogy milyen) gondokkal.

Az első, a már említett legfájóbb pont: a gyerekek túlterhelése – hagytuk, hogy odavesszen a gyermekkoruk:

• irdatlan mennyiségű a tananyag, mely tele van felesleges lexikális adatokkal,
• az ismeretek az életkori sajátosságoknak nem felelnek meg,
• elszabadultak az óraszámok: a középiskolásoknak akár heti 40 tanórája, a legkisebbeknek, az elsősöknek napi 6-7 órája is lehet (és ezek után jön még a házi feladat!),
• a tananyagi struktúra lemaradt a kor szellemétől,
• az új tankönyvek nem segítik a tanulást, sőt…
• folyamatos ötletelés zajlik átfogó reformokként „eladva”, melyek állandóan változó követelményeket támasztanak a diákokkal szemben (is), a felmenő rendszer szabályát pedig teljesen figyelmen kívül hagyják.

A második a pedagógusok túlterheltsége:

• a rendszerváltás óta 22-44%-kal nőttek a kötelező óraszámok (attól függően, hogy a gumiszabály alsó vagy felső határán kerül egy-egy pedagógus leterhelésre a tantárgyfelosztásba – tehát egyénenként a különbség több mint 20% is lehet azonos bérért –, megosztva ezzel (is) a pedagógustársadalmat!)
• nyilván ugyanilyen mértékben emelkedett az egyéb feladatokra (felkészülés, dolgozatjavítás, felzárkóztatás, tehetséggondozás…) fordítandó munkaidő is. (Egy felmérés szerint már a köznevelési törvény bevezetése előtt több mint heti 50 órát dolgoztak a tanárok.)
• az előbbiekhez társul egy igazságtalan, felesleges és álságos, többszintű minősítési rendszer, melynek alapja, hogy ki tud nagyobbat mondani saját magáról. Ezt nevezik ma pedagógus életpályámodellnek…

És ezek a terhek mind-mind a gyerekektől vonják el az értékes időt. Persze lehet az OECD jelentések lényegében egyetlen pozitív minősítésére hivatkozni, mely szerint nálunk alacsony az egy pedagógusra jutó tanulói létszám – de a helyzet ettől bonyolultabb. Mert a gimnáziumok dugig vannak – 40 fős osztályok is léteznek (törvényellenesen!), míg az éppen a szakadék széléről sikeresen a szakadékba kormányzott szakképzés szakgimnáziumai félig, szakközépiskolái harmadrészt kihasználtak – nem beszélve a kistelepülések iskoláinak néhány fős osztályairól. Tehát ez a pedagógusok orra alá dörgölt tény az ára ezen iskolák (jogos!) megmentésének.

Az utolsó körbe az autonómiaproblémák kerültek:

• az iskola fenntartása: elvehető-e a helyi közösségektől az intézmény, melyre évtizedeken át gondot fordított, ami miatt le kellett mondani más lehetőségekről (csatornázásról, úthálózat fejlesztésről és egyebekről)?
• az oktatásra fordított költségek – melyben sereghajtók vagyunk az OECD országok között, kivéve a kormány rózsaszínű OECD-jelentés értelmezése szerint,
• az intézményvezetők kötelességei és jogai – hogy vezethető egy munkahely munkáltatói jogok és önálló gazdálkodás nélkül,
• és a pedagógiai szabadság – hogy lehet szabadon gondolkodni, ill. arra nevelni gúzsba kötve: egyentananyaggal, egyenkönyvekből – de nem egyengyerekeket!?

Tehát a problématérkép hónapokkal ezelőtt elkészült. És mit tett ezalatt a kormány?

A szakmával történő érdemi tárgyalások helyett létrehozott egy csodafegyvert: a köznevelési kerekasztalt – jól kitömve az államtól függő, ill. közoktatási tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező, de lojális szervezetekkel. És milyen jogosítványai vannak ennek a belterjes fórumnak? Lázár János elmondta: „A Köznevelési Kerekasztal döntései nem kötelezik a kormányt semmire.” Nyilvánvaló, hogy ilyen egyeztetésekhez nem adhatták nevüket sem a szakszervezetek, sem a civil szervezetek. Ugyanakkor a CKP által kezdeményezett és meg is szervezett megbeszélésen – az államtitkársággal történt egyeztetés ellenére – sem jelent meg senki a minisztériumból. (Azt a sajtóban többször elmondott hazugságot pedig, hogy a Tanítanékot állandóan meghívják, határozottan cáfolom: egyetlen elérhetőségünkre soha, semmilyen megkeresés nem érkezett!) Ez jelenti a mai Magyarországon az őszinte és nyílt kommunikációt.

Ezen „remek eredményen” kívül szinte kizárólag hangulatjavító, figyelemelterelő intézkedések történtek. (De még ezekből is folyamatos a visszakozás!)

Nézzük hát újra, ebből a szemszögből a három területet – a teljesség igénye nélkül:

Tanulói terhek:

• Nem változtak a magas heti óraszámok.
• Bejelentették az új NAT kidolgozását anélkül, hogy a tartalmi szabályozás alapvető problémáiról bármiféle értékelés, szakmai vita történt volna, ugyanakkor a bevezetését máris elhalasztották, így még legalább 3 évig várhatnak rá a diákok. Ennek okaként az államtitkár azt jelölte meg, hogy „egy működő rendszerbe nem lehet belenyúlni, hogy innen-onnan most elvesznek öt órát”. Érdekes módon ugyanez nem jelentett akadályt a szakgimnáziumok esetében. Egyébként pedig, 2012-től a tanárok állandóan jelezték az új NAT-tal kapcsolatos bajokat – azaz négy éve elkezdődhetett volna az átalakítása.
• Szeptembertől az elsősöknek a 45 perces órákon 30 percnyit kell a tananyaggal foglalkozni. Úgy látszik, hogy a döntéshozók közül senki sem tudta, hogy a tanítók mindig is a csoport teherbírását figyelembe véve haladtak az órákon – így, egy ilyen konkrét számmal megkötött szabályozás csak tragikomikusnak tekinthető – pláne, hogy tananyagcsökkentéssel nem párosult.
• Egy nehezen értelmezhető rendelet megengedi a kerettantervtől való eltérést a tananyag csökkentése érdekében. De ez nem oldotta fel a NAT adta kötöttségeket, így nem igazán jelent enyhítést. (Véleményünk szerint egyébként is a NAT-ban teljesen fölösleges megjelennie ilyen tananyagi kötöttségeknek, mert annak más funkciója kellene, hogy legyen.)
• Az érettségire vonatkozó módosításokat sem halasztották el. Így az ennek a tanévnek a végén érettségizők egy évvel végzésük előtt szembesültek csak az új, szigorodó követelményekkel. Egy nagyvonalú engedmény van, hogy a történelem érettségin ez az egyetlen évfolyam még használhatja azokat az atlaszokat, melyeket megszoktak tanulmányaik alatt. A szakgimnáziumokban még nehezebb a diákok helyzete, mert kötelezően kell szakmai tárgyból is érettségizniük (ezek részletes vizsgakövetelménye most augusztusra készült el!!!), holott 11-dikig nem így készültek. Sőt, ha továbbtanulási szándékuk olyan irányú, akkor még hatodik, esetleg hetedik tárgyból is vizsgázniuk kell.
• Semmilyen érdemi változtatás nem történt a különleges bánásmódot igénylő gyermekek méltányos és eredményes ellátásáért, ők továbbra sem kapják meg még a jogszabály által előírt szolgáltatásokat sem.
• A roma tanulók szegregációjának visszaszorítására sem születtek lépések – viszont az Európai Unió kötelességszegési eljárást indított Magyarország ellen.

Pedagógus túlterheltség:

• A pedagógusok elavult szemléletű, fejlesztés helyett a minősítésre hangsúlyt fektető, az intézmény értékelése helyett az egyénekre fókuszáló előmeneteli rendszerében némi felületi kezelés történt ugyan, de ettől elfogadottsága szemernyit sem javult. Engedményként – de inkább annak érdekében, hogy a rendelkezésre álló szűk humán-erőforrással el tudják végezni az előírt minősítéseket – a 7 évvel nyugdíj előtt állóknak automatikus átsorolást ígértek tavasszal, de mégsem lett automatikus! Így 1200-an elkeserítő helyzetbe kerültek. Vannak, akik az ígéret belengetése miatt nem kezdték el feltölteni portfóliójukat, amit sikertelen minősítésként értékelt a hivatal (vagyis olyan, mintha „megbuktak” volna).
• A pedagógusok kötelező óraszámának változtatásától kategorikusan elzárkózik a kormányzat. Itt egyes feladatok (pl. osztályfőnöki munka) ellátásáért heti 2 óra kedvezményt hoztak be, de ez a 26 órából való visszaszámolás miatt legtöbbször gyakorlatilag nem jelenti a terhek csökkenését (az átlagóraszám eddig is 24 körüli volt).
• A pedagógusok szabad tankönyvválasztási jogának ügyében sincs előrelépés, a tankönyvpiacot ellehetetlenítő szabályozást nem változtatták meg.
• A nem pedagógus végzettségű NOKS és technikai dolgozók számára beígért béremelésnek nincs fedezete a költségvetésben – de nem is kell, hiszen az így számolt bér még mindig alatta marad a minimálbérnek, ill. a garantált bérminimumnak, amit az emelés nélkül is meg kell kapniuk. Pedig számításaink szerint a legutóbbi béremelésük óta az infláció meghaladta a 30%-ot. Ehhez képest – ha kézhez is kapnák – a 10%-os fizetésemelés semmi. Kapnak/kaptak kétszer 35 ezer Ft-os bérkiegészítést idén a hangulatjavítás érdekében, de csak az állami intézményekben.

Autonómia kérdéskör:

• A legutóbbi bejelentés szerint már e hó végén teljessé teszik az államosítást. A Hoffman Rózsa-i sikerintézmény, a KLIK átszervezése során az eddigi 198 tankerületet „decentralizáció” céljából 58-ra vonják össze. Így bár bizonyos döntések valamivel közelebb kerülhetnek az intézményekhez, de főleg az új tankerületekbe sorolt kistelepülések esetében ez nagyobb földrajzi távolságot jelent majd a fenntartótól. Ez a helyzet még mindig fényévnyi távolságra van a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elveinek érvényesülésétől. Egyébként a „kiváló” működését eddig is folyamatosan bizonyító KLIK-ről hónapok óta hősies tettként zengi a kormányközeli média egyre szélesedő tábora, hogy nincs kifizetetlen számlája. Hát, ez bizony tényleg nagyon példamutató a lakosság számára egy államigazgatási szervtől.
• A közoktatásra fordított összeg a jövő évi költségvetésben sem nő, ha a felhasznált keretet, nem pedig az előző évi tervszámot vesszük vetítési alapnak. Az OECD jelentéssel szemben az Európai Bizottság most megjelent számai szerint viszonylag jól állunk. Nyilván mindkettő tartalmazza a béremelést, ami a terhek növelését is figyelembe véve nem járt oktatási színvonal emelkedéssel. Ugyanakkor véleményem szerint a különbség fő oka, hogy utóbbi statisztika számol az EU-s pályázati forrásokkal is, melyeket sokszor „nem túl célszerűen” használtunk fel (pl. a pedagógusok minősítési rendszerére) vagy csak kisebb közösségek számára hasznosult (pl. iskolai laborok kiépítése) vagy egyszerűen a pénzek lehívásán kívül érdemi teljesítéssel nem is jártak (pl. egyes pedagógus továbbképzések).
• Különálló történet lehetne a szakképzési rendszer átalakítása, mely a közoktatásban gyakorlattal nem rendelkező Parragh László ötlete alapján annak ellenére valósult meg, hogy az oktatás minden szakmai szereplője – beleértve a Nemzeti Pedagógus Kart és a Köznevelési Kerekasztalt is –, továbbá jelentős gazdasági szereplők is elítélték azt. A szakgimnáziumokban 450 órával csökkent a közismereti órák száma, ezzel szemben a szakmai gyakorlati képzés feltételei nem biztosítottak. Úgy tanítanak/tanulnak egységes természettudományt, hogy ahhoz sem felkészített tanárok, sem tankönyvek nincsenek. Mindezek hatására az itt tanuló diákok tanulási képességei és továbbtanulási lehetőségei drasztikusan romlanak és lehetetlenné válik az általános iskola elvégzése után választott pálya későbbi módosítása. A NGM-hoz való átsorolással pedig a középiskolások kétharmadáról lényegében lemondott az oktatási kormányzat.
• Folyamatosan csökken a korlátlanul támogatott képzések száma!
• A szakképző intézmények vezetői pályázatát számos esetben mindenféle indoklás nélkül nyilvánították eredménytelennek, indoklást még kérésre sem adtak.
• És mára már deklaráltan is cél az alapítványi szakképzés visszaszorítása. Nagy tapasztalattal rendelkező iskolák nem kaptak keretszámot, még olyan szakmák oktatására sem, melyekből egyértelműen hiány van, így lehetetlenítve el a működésüket. Másokat bekényszerítettek a szakképző centrumokba, sok alapítványi iskola pedig egyszerűen megszűnt, szélnek eresztve a diákokat.
• A szakképzés átalakításáról szólva Palkovics László azzal érvelt, hogy Magyarországon a gazdaság fejlődését jelenleg a szakemberek hiánya gátolja, így nincs idő várni. Az igazság viszont az, hogy nem „általánosságba vett szakmunkások” hiányoznak, hanem olyan szakmunkások, akiket a munkavégzéshez szükséges általános- és szakmai képességek birtokában hajlandók a munkáltatók alkalmazni. A jelen szakképzése viszont „egyszer használatos, eldobható munkaerőt”, változtatásra, új ismeretek befogadására képtelen embereket fog kibocsátani.
• És végveszélybe kerültek a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását, a tehetséggondozást évek óta lelkiismeretesen végző tanodák is a kaotikus pályázati rendszer miatt.

A kormánypropaganda szerint jól haladnak a dolgok, de látjuk, hogy ez közel sem igaz. Ami most zajlik az egy elavult, működésképtelen rendszer koncepciótlan módosítgatása, állandó konfliktusgenerálás, féligazságok, be nem tartott ígéretek felemlegetése. Szó sincs rendszerszintű változtatásról, új közoktatási- és szakképzési törvényről. A miniszter által a múlt héten előterjesztett törvénymódosítás-csomag is csak a szabályozási zsákutcáról tanúskodik. A túlszabályozás következtében kialakult csapdahelyzetből kilépni csak gyökeres átalakítással lehet. Olyannal, melyben a kompetenciaalapú szemlélet révén a gyerekek feldolgozhatatlan adattömeg helyett élményekkel teli intellektuális kihívásra, kudarcok helyett sikerekre találnak, melyben a fáradtság jóleső érzés, nem pedig pszichés elváltozások okozója. Ahol a fiatal önálló véleményalkotásra, érvelésre képes állampolgárrá válik. Ahol a szakképzés gondolkodásra képtelen, csak rabszolgamunkára alkalmas tömegek kibocsátása helyett megalapozza a munkaerőpiaci igényekhez való alkalmazkodás képességét, az egész életen át történő tanulást. Ahonnan nem kerülnek utcára, a közmunkaprogram kilátástalanságába 18 év alatti gyerekek tízezrei, hanem mindenki lehetőséget kap egyéni képességeinek kibontakoztatására, s ahol határozott és hatékony lépések történnek a társadalmi integrációért.

Olyan közoktatási rendszer kidolgozására van szükség, mely új alapokra épít, de az elért eredményeket is beépíti. Valódi, nem pedig egy-két-három éves álreformok kellenek, hiszen egy igazi reformnak hagyunk kifutási időt – ez pedig az oktatásban években mérhető. De láthatjuk magunk előtt más nemzetek jó példáit: a finnekét, a lengyelekét, az észtekét… Magyarország előtt a „lenni vagy nem lenni” dilemmája áll, mikor az oktatásról dönt!

Mozgalmunk és a CKP azért folytat tényfeltáró, felvilágosító oktatás-szakmapolitikai kampányt, hogy a társadalmi igény is meglegyen ehhez a nagy, fontos, tovább nem halogatható lépéshez. S ehhez keressük folyamatosan a szövetségeseket is, olyanokat, akik meghallgatnak minket, akik értik az idők szavát, olyanokat, mint a Magyar Önkormányzatok Szövetsége.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Az előadáshoz tartozó prezentáció: