PADME, kekva, spanok és stex

írta: Máté András

A Pallas Athéné Domus Meriti (PADME) alapítvány körül kirobbant botrány kapcsán elég kevés szó esik arról, mi köze mindennek a „közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokhoz” (röviden: kekvákhoz). Ezen a szép cifra néven emlegetik hivatalosan azokat az alapítványokat, amelyek a „modellváltáson átesett”, volt állami egyetemeket birtokolják. Pedig az összefüggés – hogy jó tudományosan mondjuk – mind történeti, mind strukturális tekintetben meglehetősen erős.

Amikor Matolcsy, jegybankelnökként, létrehozta a Pallas Athéné alapítványokat, ebben visszatekintve

Mint afféle kísérleti verzió, szenvedett néhány kezdeti hibában, amit aztán részben apránként kiküszöböltek. Ilyen volt az elhíresült „elveszítette közpénz-jellegét” mondás, tehát hogy az alapítás aktusával a pénz eleve kikerült az állam ellenőrzése alól.

Ezt akkor még az Alkotmánybíróság különben eléggé vastag arcbőre sem viselte el, úgyhogy módosítani kellett: az állami pénzből létrehozott alapítványok bizony közpénzt kezelnek. De ennek ellenőrzésére csakis és kizárólag az Állami Számvevőszék jogosult, egyebekben a nyilvánosság kontrollja elől hermetikusan el van zárva, senkinek – pláne újságíróknak – nincs joga szaglászni az után, hogy mi történik az oda vándoroltatott közpénzekkel (1.). Az ÁSZ ellenőrzési joga persze rendben is lenne, még az is, hogy hivatalos, hatósági vizsgálatot csak ők folytathatnak, ha egyrészt az ÁSZ az lenne, aminek lennie kéne, pártoktól ténylegesen független, politikai meggondolásoktól mentes intézménynek, másrészt viszont a nyilvánosság kontrollszerepének kizárását még ez sem indokolná.

A pénzek alapítványi célnak megfelelő felhasználásáról pedig egy olyan kuratórium dönt, amelyet az alapító nevezett ki – a közpénzek egyéb, esetleg később pozícióba kerülő felelőseinek semmi közük hozzá (2.). Ez szépen fialt a kezdeményező jegybankelnök számára már az első időkben, amikor a felsőoktatásba juttatott, az egyetemek sovány apanázsához képest igen bőkezűen mért pénzek az intézmények jóléte mellett az ő, enyhén szólva sajátos közgazdasági elképzeléseinek a felsőoktatás szokásos minőségi szűrőit megkerülő terjesztését is szolgálták. De ez még mindig nem korrupció a szűk, büntetőjogi értelemben.

Ugyancsak a kísérleti verzió hibáinak kiküszöbölését szolgálta az, amikor a Matolcsy által eredetileg kigondolt alapítvány-család egyesítésével létrejött a PADME. Egyszerűbb, jobban kézben tartható – a kívülről való átláthatósága meg „szerencsére” nem nőtt. Ami létrejött, az formailag megfelelt a hatályos törvényeknek, de az állam vagyonának olyan átalakítását tette lehetővé, ami nemcsak közvetve és mellékesen, az aktuális kormány megbízatásának idejére, hanem egyenesen és legfőképpen a hatalom pillanatnyi birtokosainak a politikai érdekét szolgálja, bölcsen gondolva a megbízatásuk lejárta utáni időkre is (3.).

Az átláthatatlansággal, meg azzal, hogy nagy vagyonok lettek egy szűk és nagyon nehezen elszámoltatható kör kezére bízva, a korrupció, a hűtlen kezelés melegágyát teremti meg (4.).

Amikor felmerült az a gondolat, hogy az állami egyetemek fenntartói modelljének kétségkívül reális problémáját az alapítványosítással oldják meg, már megvoltak a kísérleti verzió tapasztalatai. Persze-persze, a világban sokfelé működnek igen sikeresen alapítványi fenntartású egyetemek, még arra is van néhány (európai) példa, hogy állami egyetemeket alakítanak így át – no, de mik ezek a magyar virtushoz képest! Mi majd csinálunk olyan alapítványi modellt, amely csak egy kicsit – négy-öt tényezőben – tér el mindattól, ami a világban létezik, mint egyetemet fenntartó alapítvány, de ezáltal lényegében ugyanolyan célok megvalósítására alkalmas, mint az MNB alapítványai.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyetemi kekvák a fenti négy jelenség mindegyikét fel tudják mutatni, ráadásul a kísérleti verzióhoz képest kiérleltebb, tökéletesített formában. A (3.) jelenség, a szervezeti forma tekintetében például azt az újítást vezették be, hogy nem bajlódtak a polgári jogban kodifikált alapítványi formának azokkal a sajátosságaival, amelyek nem passzolnak a céljaikhoz, hanem törvénnyel létrehoztak egy új alapítványi formát. Ez lett a kekva, ezért lett ilyen kacifántos a neve. Arra ugyan nem gondoltak, hogy ezzel a gonosz brüsszeliták dolgát is megkönnyítik – az EU miniszteri tanácsa a kekva-törvény alá eső szervezetekkel tiltotta meg a saját szervei számára a szerződéskötést, horrible dictu arra hivatkozva, hogy ezek nem átláthatóak (1.) és nem elszámoltathatóak. Az utóbbihoz egy további nagy ötlet segített pluszban hozzá:

Azért volt erre szükség, mert ha egy alapítvány kuratóriumában üresedés történik, akkor az alapító (örököse, jogutódja) jogosult új tagot jelölni, tehát ez esetben a ne adj’ isten új kormány által képviselt magyar állam jutott volna befolyáshoz. Így viszont az új tagot a politikai alapon kiválasztott régi tagok fogják megválasztani, nem rögzített és nem nyilvános szempontok alapján – tehát az öröklődés a (jelen esetben nem biológiai, hanem politikai) családon belül biztosítva van, abba senki bele nem szólhat.

A kuratóriumok a rájuk ruházott alapítói joggal első lépésként úgy éltek, hogy határozatlan idejűvé tették a saját megbízatásukat. Amikor kitört a vita az EU-val, a kuratóriumokban ülő politikusok személye mellett ezt a kérdést próbálták középpontba állítani, és látszólag engedményt is tettek azáltal, hogy a kuratóriumi tagságra való megbízatás határozatlan idő helyett hat évre szól, egyszer megújíthatóan. Természetesen mind a két téma terelés: a kuratóriumok tagjai nem azért politikai családtagok, mert aktív politikusok, hanem azért, mert a hatalom kegyéből lettek kinevezve ahelyett, hogy nyilvános kritériumokon nyugvó, az egyetemeknek beleszólást biztosító kinevezési folyamat eredményeként nyerték volna el a tisztségüket. A valamikor – akár egy, akár hat, akár huszonöt év múlva – lejáró kinevezés pedig csak akkor biztosít elszámoltathatóságot, ha a személycseréknél a köz (aminek a vagyonát kezelik) és az intézmény (aminek a bőrére megy a játék) beleszóláshoz jut. Ami egyébként a világ minden – ismétlem: MINDEN – alapítványi egyetemén így van. Ennek hiányában a politikai kinevezettek csak politikai kinevezettek kinevezetteire cserélődnek – és így tovább, a végtelenségig. Mindebben a (2.) sajátosságnak a Pallas Athéné alapítványok eseténél sokkal kifinomultabb, tökéletesebb megvalósítását láthatjuk – ami a vagyon kezelőinek köztől és közérdektől való függetlenségét illeti, nehéz volna még tovább fokozni.

Ami a (4.) sajátosságot illeti, azaz, hogy egy ilyen környezetben nagyon könnyen megterem a korrupció, erről egyfelől elmondhatjuk, hogy a Pallas Athéné-alapítványok és a kekvák között van egy lényeges különbség, másfelől viszont fontos a hasonlóság is, harmadszor pedig a szemünk előtt kibontakozó izgalmas történetben azt látjuk, hogy a két történet össze is kapcsolódik.

A PADME alapítványból kitalicskázott pénz sorsa, ha a híreknek hinni lehet, egy nagyon egyszerű, ősi mintát követ: a pénzt, ha egyszer ott van, be kell fektetni (ezt egy alapítvány kezelőjének kötelessége is megtenni, csak kérdés, hogy hova és mibe fekteti), hát adjuk valami havernak. Aztán az továbbadja az ő egy haverjának, és így tovább – csak sajnos a befektetések nem sikeresek (megesik ez néha), és a végén a pénz egy jó része nincs sehol. Illetve van valahol: miközben a láncban szereplő mindenféle vállalkozások sorra megbuknak vagy legalábbis súlyos veszteségeket szenvednek el, mások meg nyernek – és láss csodát, a nyertesek is a haveri kör tagjai. A séma nem túl bonyolult, de egy ilyen eset felderítése nagyon is bonyolult tud lenni. Hol és ki sértette meg a rábízott pénzzel való gondos és felelős gazdálkodás követelményét, hol történt rosszhiszemű pénzátjátszás, hol tényleg csak egyszerűen üzleti balfácánság, hol és mennyi van meg a pénzből – ezt nem lesz egyszerű kibogozni. Azt viszont meg kell mondani, hogy ugyanezt az utat a kekvák nem tudnák járni, még akkor sem, ha akarnák, úgyhogy nyugodtan megengedhetjük magunknak azt a jóhiszemű feltevést, hogy rendes emberek ülnek ott, nem is akarják. Egyszerűen azért nem tudják, mert a vagyonuk többnyire az egyetem által használt ingatlanból áll, azaz nem likvid eszköz, nem olyan, mint a készpénz, amit csak úgy át lehet tenni egyik zsebből a másikba. Ami pénzt kezelnek, az az egyetem bevétele (legnagyobb részben költségvetési támogatása), és ebből ugyan képezhetnek tartalékokat is, de végeredményben, legalábbis középtávon el kell költeni az egyetem működtetésére és fejlesztésére.

Ami viszont mégis hasonlóság a kettő között: a Pallas Athéné-alapítványcsalád, majd a PADME alapítvány, és hasonlóképpen a kekvák létrejöttével is nagyban romlott jelentős közpénzek elköltésének nyilvánossága. Az MNB-s alapítványok úgy jöttek létre, hogy az MNB nyereségét nem fizették be a központi költségvetésbe, hanem ezekbe tették, így a pénz további sorsáról nem a költségvetési törvény rendelkezett, hanem a kuratóriumok döntései, amiből a köz elé csak néhány meglepő vásárlás híre került. Ugyancsak a költségvetési törvényből lett kihagyva az, hogy az érintett egyetemekre költött állami pénzekből mi lesz. A korábbi részletek helyén a törvényben egy sor áll: „nem állami egyetemek költségvetési támogatása”. Ennek részletezése,

Hiszen, úgymond magánintézményekről van szó, amik üzleti titkaikat nem kötik a nyilvánosság orrára. (Alighanem feltételezhetjük, hogy az EU szakértőinek orrát elsősorban ez a tényező birizgálta, amikor a kitiltási döntést javasolták a döntéshozóknak.) A veszély tehát a kekvák esetében nem abban van, hogy az alapítványi vagyon sorsa válik ellenőrizhetetlenné, hanem abban, hogy a működési és beruházási kiadásokról hozott döntések mögött túl kevés a garancia. Igaz, hogy az állami támogatások elköltésénél a közbeszerzési törvényt alkalmazni kell, de az például arról nem szól, nem is szólhatna, hogy egy egyetem kuratóriuma milyen beruházási célokat tűz ki, csak arról, hogy a kivitelezőt hogyan kell kiválasztani (és akkor még nem beszéltünk számos ismert hibájáról).

Tehát az egyetemfenntartó alapítványoknak általában nincs olyan mozgatható tőkéjük, amely veszedelmes vándorútra kelhetne a különböző haveri vállalkozások körében. De azért, mint megtudtuk, van kivétel: a kecskeméti Neumann János Egyetem. Ezt az intézményt 2016-ban rakták össze a kecskeméti és a szolnoki főiskolából, ami – a görög istennév másféle átírásával utalva is, meg nem is a fejlesztéséhez kapott nagyvonalú pénzügyi támogatás eredetére – a Pallasz Athéné Egyetem nevet kapta. A támogatás persze nem volt ingyen, az új egyetem volt az egyik színtere a (most már csak volt) bankelnök benyomulásának a felsőoktatásba, amire már utaltunk. De azért egy év múlva mégis inkább Neumann János nevét vették fel. 2020-ban ez az egyetem is kekva-fenntartásúvá vált, és az eddigi szponzor jóvoltából a számláján tekintélyes tartalék halmozódott fel, későbbi felhasználásra (vélhetően beruházási céllal). A felelős gazdálkodás nem engedi, hogy az ilyen pénzmag csak úgy ott heverjen magába’, meg kell azt forgatni, mert bepenészedik, mint a széna, ha nem forgatják. Tehát befektetési lehetőséget kellett keresni, és meg is találták – hogy hogy nem, egyenest a PADME alapítvány cégében. Magyarul, egyszerűen bekapcsolták a pénzüket a láncba, amelyen a PADME pénzek is útra keltek – az eredmény se lehetett más. Ugyebár, a régi barátság – megvan az már a Pallas(z) Athéné-ügyletek kezdete óta. Az egyetem kekvásítása pedig a személyi kapcsolatokat is tovább erősítette.

Hát, ha van valami, ami „erősítheti a bizalmat” az egyetemfenntartó alapítványok iránt, az ez a kis történet. Tudjuk, hogy a kuratóriumokban vannak a felsőoktatás ügye iránt elkötelezett, hozzáértő emberek is – de nem kis arányban vannak bennük a jelenleg kormányzó hatalom körüli, a hatalommal való kapcsolatból hasznot húzó üzleti világ képviselői. Ráadásul, amikor az EU szemét az aktív politikusok kuratóriumi tagságról való lemondatásával akarták kiszúrni, az ezt a kört eleve nem is érintette. Hogy mennyire lehet bennük megbízni, mennyire lehet elhinni, hogy a PADME-ügy és benne a kecskeméti egyetemi alapítvány szerepe csupán egyszeri eset? – ennek megítélését az olvasóra bízzuk. A bizalom megléténél vagy hiányánál azonban lényegesebb az, hogy a közpénzek és más közvagyon-elemek elindulása egy zárt, nem nyilvános világba megteremti az alkalmat. Az meg tudjuk, mit szül…