Főzzünk békát, avagy hogy került a magyar oktatás a gödör fenekére!? – gyorstalpaló külföldieknek

írta: Törley Kata

Az elmúlt pár évben egyre több külföldi újságíró és civil szervezet kereste meg a Tanítanék Mozgalmat. Jellemzően olyan országokból, ahol a választásokon előretörtek, de legalábbis fenyegetően megerősödtek a szélsőjobboldali, populista erők. Olaszok, osztrákok, németek, franciák, s még folytathatnánk. Az érdekelte és érdekli őket, hogy vajon mi várható az oktatás területén akkor, ha egy autoriter, akár szélsőséges politikai erő kerül hatalomra. Úgy gondolták, a súlyos magyarországi tapasztalatok talán tanulságként szolgálhatnak számukra egy bántalmazó hatalommal folytatandó küzdelem esetére.
Összeszedtük¹ az itthoni történéseket, az eseményeket, mindazt, amit röviden el lehet mondani nekik. Hátha időben észreveszik a figyelmeztető jeleket. Hiszen náluk is a gyerekek jövője a tét…

Az oktatás világában végrehajtott változások Magyarországon apró lépésekben valósultak meg, még azok számára is szinte észrevétlenül, akik a leginkább érintettek voltak. Olyanok voltak az oktatási rendszer szereplői, mint a béka, amelyik nem ugrik ki a főzővízből, ha kellemesen langyos vízben teszik fel, s békésen hagyja magát megfőzni. Lássunk először egy rövid kronológiát annak bemutatására, hogy az illiberális magyar kormány miként „főzte meg” az oktatást és annak szereplőit: az erőforrások csökkentésével, központosítással, a tanári szabadság megszüntetésével és megfélemlítéssel.

Orbán Viktor 2010 óta van hatalmon – s az oktatási szektorban rögtön elkezdődnek a megszorítások. 2011-ben elfogadják az új nemzeti köznevelési törvényt, amelyet fokozatosan vezetnek be. Már ekkor vannak, akik látják: a hatalmon lévő pártok saját politikai érdekeik mentén kezdik átalakítani az oktatást. A tiltakozások azonban elszigeteltek maradnak: akkor még nem tudtuk, hogy lehet még mélyebbre is süllyedni. Az oktatás nem éri el a társadalom figyelemének küszöbét.

2012 és 2015 között a kormány szélsőségesen központosítja a közoktatást. A hivatalos propaganda szerint a cél az, hogy egységes (egységesen magas) oktatási színvonalat biztosítsanak az intézményekben. Az önkormányzatokat megfosztják az iskoláiktól, az iskolaigazgatók hatásköre jelentősen csökken (se költségvetési, se munkáltatói autonómiájuk nem marad). Az azonnali eredmény: nehézkes és akadozó intézményi működés. Bevezetik a pedagógus-életpályamodellt – igazságtalan minősítési rendszerrel (minden tanár visszakerül a „kezdő” státuszba) –, megszűnnek a pótlékok és juttatások, nő a tanári és adminisztratív munkateher. Kompenzációként a kormány magasabb, stabilabb fizetést ígér (a minimálbérhez kötve), de a bérfejlesztés fokozatosan, több évre elhúzva valósul meg. S ez is csak szemfényvesztés volt: a garanciális elemet egy év után kiveszik a rendszerből, így a bérek 2014-től rohamosan elértéktelenednek.

Miután a köznevelési törvény minden pontja életbe lépett, a tanárok elviselhetetlen nyomást éreztek magukon. Kiüresítettnek és becsapottnak érezték magukat. 2016 elején a Miskolci Herman Ottó Gimnázium tanárai nyílt levelet tesznek közzé a felgyülemlett problémákról. Egy segélykiáltást a gyerekekért, a tanári hivatásért és az ország jövőjéért. Ez egyben a Tanítanék Mozgalom születésének pillanata is, valamint a civil szerveződések hálózatának kiépülése. Létrejön a Civil Közoktatási Platform. A mozgalom legnagyobb eredménye már a kezdetektől a tiszta, következetes kommunikáció és a sikeres társadalmi edukáció. Az oktatás bekerül a közbeszédbe.

Arcmentés céljából a kormány országjárásra küldi a minisztert, lecseréli az államtitkárt egy erősebb szereplőre, és látszategyeztetésekbe kezd különféle szervezetekkel (főként lojális vagy önmaga által létrehozott szervezetekkel). Érdemi változás azonban nem történik, minden a propaganda szintjén marad. Az oktatásban nincs felelős döntéshozó, és nincs valódi szándék a helyzet érdemi javítására. A kormány olyan kommunikációt kezd, amellyel nemcsak a tiltakozókat, hanem saját magát is csapdába ejti: innentől minden oktatáskritikát politikai támadásként értelmeznek, aminek célja a hatalom megdöntése – Soros György, a kommunisták, az ellenzék, Brüsszel vagy az Egyesült Államok támogatásával. Nincs visszaút a hatalom gyakorlói számára, mert be kellene ismerniük a hibáikat és a kommunikációs manipulációt.

A civil szervezetek nemcsak bírálatokat fogalmaznak meg, hanem szakmai javaslatokat is előkészítenek – ezek azonban süket fülekre találnak. A tanármozgalom ezért új „célközönséget” választ: már nem a kormányt próbálja megszólítani, hanem a társadalmat: a szülőket, a választópolgárokat és esetleg a politikai ellenzék erőit.

2016-tól napjainkig tüntetések zajlottak – hullámzó intenzitással – a szakszervezetek, a mozgalom, és az utóbbi években már diákok szervezésében is. A résztvevők száma változó volt, de a csúcspont 60 000 fő volt 2016-ban, és 80 000 fő 2021. október 23-án. 2022-2023 során fáklyás felvonulások, virrasztások, ülősztrájkok, élőláncok, sztrájkok és polgári engedetlenségi akciók zajlottak, amelyek azonban szolidaritás hiányában nem terjedtek át más szektorokra annak ellenére, hogy a társadalmi támogatottság széleskörű volt.

2016-tól kezdve a kormány egyre több negatív, sokszor becsmérlő, ellenségképző nyilatkozatot tesz a tanárokról, és a megosztásukra játszik. Az egyházi intézmények kedvezőbb finanszírozási és jogi környezetben működhetnek. A szakképzést és a felsőoktatást más minisztériumok irányítják, mint a köznevelést. Az egyetemek autonómiáját – néhány kivételtől eltekintve – megszüntetik: kormányközeli kuratóriumok irányítása alá kerülnek. Az iskolaigazgatóknak és tanároknak megtiltják, hogy nyilatkozzanak a sajtónak. A pedagógiai közösségben a félelem lesz az uralkodó légkör. Már ekkor megkezdődnek a megtorlások azokkal a pedagógusokkal szemben, akik a közösségi médiában megjelent képen a mozgalom egyik jelképét, kockás inget viseltek. A civil szervezeteket általában szintén lejáratják vagy megfenyegetik.

2020 – a COVID éve… Szeptemberben új Nemzeti alaptantervet vezetnek be, hatástanulmány és (mint mindig) érdemi egyeztetés nélkül. A szerzők kilétét is titokban tartják. Számos tantárgy tananyagtartalma tovább bővül – már csak frontális módszerrel lehetne mindent „megtanítani” –, és a tananyagokat átszövi a kormány ideológiája. Készül egy új köznevelési stratégia is, válaszként az EU kritikáira – amely (Radó Péter oktatáskutató megfogalmazása szerint) „nem több mint az uniós forrásokhoz való hozzáférés lepapírozása”.

2022. Az oktatásirányítás megpróbálja megakadályozni az első sztrájkot a COVID miatti lezárások után – a bíróság azonban a szakszervezeteknek ad igazat. Ezt követően a kormány, kihasználva a rendkívüli jogrendet (ami 5 éve folyamatos, hol a járványra, hol a migrációra, hol a háborúra hivatkozva) és a rendeleti kormányzást, korlátozza, sőt gyakorlatilag ellehetetleníti a pedagógusok sztrájkjogát (a munkabeszüntetések nagyjából láthatatlanná válnak). Erre válaszul sok tanár polgári engedetlenségbe kezd. A Tanítanék Mozgalom koordinálja az eseményeket, és sztrájkalapot hoz létre az engedetlenkedők támogatására. A hatalom részéről a polgári engedetlenségre semmiféle reakció nem érkezik – egészen a választásokig.

A választások után a közoktatás a Belügyminisztérium irányítása alá kerül: egy egykori rendőr feladata lesz a „rend helyreállítása”.

A rekord infláció miatt a tanároknak – akik (immár valódi sztrájkjog nélkül) mindennapos egzisztenciális problémákkal küzdenek – marad a polgári engedetlenség. A hatalom válasza: fenyegetés, felfüggesztés, elbocsátások – amelyek miatt egyes iskolák működése ellehetetlenül. A pedagógusok, szülők és diákok tüntetéseit a kormányzati propaganda politikai akcióként igyekszik lejáratni, nevetségessé tenni.

2023. Egyes becslések szerint a pedagógusok 30 százaléka hiányzik a rendszerből – a kormány mégis kizárólag fegyelmi és bosszúálló intézkedésekkel válaszol. Megalkotják a státusztörvényt – ismét valódi társadalmi egyeztetés nélkül. A közoktatásban dolgozó tanárok egyik napról a másikra elvesztik közalkalmazotti jogállásukat. A jogszabály technikai megoldás a Belügyminisztérium számára, hogy fenntartsa a „működő” oktatás látszatát: csökkentik a pedagógusképzés követelményeit, megnehezítik a felmondást, könnyebben áthelyezhetők a tanárok, nő a túlmunka, a helyettesítések száma, melyekért nem jár külön díjazás… Az eredmény: több ezer pályaelhagyás (korlátozott végkielégítéssel). Ez valójában bosszútörvény. Azok, akik nem írták alá az átminősítésüket, kikerülnek a rendszerből, és a mai napig nem térhettek oda vissza.

2024 szeptemberétől a tanárok megalázása tovább fokozódik: kötelező és értelmetlen vizsgateszt a Nemzeti alaptantervből, újabb adminisztrációval járó értelmetlen teljesítményértékelés, a továbbképzési rendszer szigorodó átalakítása.

Ebben a bántó légkörben, ebben az alulfinanszírozott, központosított, autonómiát és szubszidiaritást nélkülöző rendszerben a pedagógusokat ma leginkább a beletörődés, a kiégés, a félelem és az apátia jellemzi, és mivel a tantestületek elöregedtek (az átlagéletkor meghaladja az 50 évet!), sokan egyszerűen a túlélésre játszanak: „valahogy kihúzzuk nyugdíjig”. De hová jut egy ország, ahol a fiatalokat ilyen állapotban lévő tanárok oktatják? Igen, értsük jól, az igazi vesztesek a gyerekek és a fiatalok – ők nem választhatnak…

A hosszú küzdelem egyik legemlékezetesebb epizódja a több ezer tanár által vállalt polgári engedetlenség volt 2022-23-ban. Olyan kockázatvállalásról volt szó, amire korábban nem volt példa: bátor pedagógusok szakmai meggyőződésük szerint cselekedtek, tanítványaik érdekében, a jogaikért és szakmai méltóságukért. A hatalom válasza megfélemlítés, bosszú és megtorlás volt. 13 tanárt bocsátottak el. Idézzük fel őket és ezeket az eseményeket, hiszen így tudjuk felmutatni, hogyan bánik a hatalom országunk legnagyobb értékeivel – az emberi erőforrásokkal, az emberi sorsokkal, életekkel.

2022. szeptember 30-án öt tanárt bocsátottak el a budapesti Kölcsey Gimnáziumból.

Ez az iskola – az én iskolám – nem véletlenül lett az első célpont: mindig aktívak voltunk a tiltakozásokban, és ki kellett iktatni a Tanítanék Mozgalom egyik vezetőjét is. Engem.

További nyolc pedagógust bocsátottak el három másik, szintén kiváló budapesti gimnáziumból – tömegbelövés szerűen, kizárólag a megfélemlítés céljából. A művelet sikeres volt.

A diákok, a kollégák, sőt az iskolavezetők reakcióiból egyértelmű: ezek a pedagógusok mind köztiszteletben álltak, lelkesek, tapasztaltak, elhivatottak voltak, felelősségteljesen végezték munkájukat. Azért dolgoztak – és azért tiltakoztak, hogy korszerű, mindenki számára elérhető, gyermekközpontú közoktatás működhessen Magyarországon.

Micsoda pazarlás! Ahelyett, hogy párbeszédet kezdett volna a kormány a tiltakozó tanárokkal, a büntetést, a megtorlást és a megfélemlítést választotta. Ahelyett, hogy beszélt volna az iskolaigazgatókkal, pusztán néhány elmaradt tanóra miatt elbocsátott olyan pedagógusokat, akik évtizedek óta dolgoztak. Ahelyett, hogy hosszú távú megoldásokat keresett volna, inkább elhallgattatta azokat, akik véleményt formáltak. A tanárok ezrei mondtak fel a kirúgások, vagy a státusztörvény miatt. Mindez egy olyan helyzetben történt, amikor a statisztikák szerint Magyarország kiugróan rosszul teljesít a korai iskolaelhagyás, a tanárhiány és a diplomások számarányának terén. A pályakezdő tanárok egyharmada két év után kilép a szakmából, a pedagógus diplomát szerzők fele pedig be sem megy az iskolákba dolgozni.

A Tanítanék Mozgalom továbbra is dolgozik. Többek között programokat szervezünk a még rendszerben lévő tanároknak. A kirúgott kollégák jogi költségeire gyűjtéseket indítunk. Három per jelenleg is folyamatban van: ezek célja, hogy bebizonyítsuk, a kirúgások diszkriminatívak és aránytalanok voltak. A Kölcsey tanárai első fokon megnyerték a perüket, a másik két ügy viszont elutasításra került. Várjuk a fellebbezések eredményét, és szükség esetén Strasbourgig is elmegyünk.

Mindeközben az elbocsátásokkal érintett iskolák traumatizált kollégákkal és diákokkal, valamint tanárhiánnyal küszködve próbálnak működni. A többi iskola apátiába süllyedt. De eljön még az idő, amikor a tanárok újra felemelik a hangjukat. És lesz mit mondaniuk.

Minden nemzetközi jelentés (OECD-PISA, EU-jelentések, illetve az ENSZ különmegbízottjának friss megállapításai – utóbbihoz mi is szolgáltattunk adalékot), valamint a független magyar kutatók elemzései (pl. TÁRKI Társadalmi Riport, Radó Péter, Nahalka István s mások írásai, nyilatkozatai) azt mutatják, hogy a magyar diákok teljesítménye és úgy általában az oktatási rendszer állapota egyre romlik. Ez a hanyatlás különösen látványos a közoktatásban Orbán Viktor hatalomra kerülése óta, miközben gyakorlatilag sehol nem látszik semmiféle érzékelhető vagy érdemi javulás.

A fenti történeti áttekintésből is látható, hogy az oktatásért folytatott mozgalmi küzdelem – mint minden társadalmi mozgalom – hullámzó dinamikájú. Rendkívül nehéz megjósolni, mikor lobban lángra ismét a jelenlegi csendes időszak után. Kezdetben csak tanárok álltak mögötte, később csatlakoztak hozzájuk a középiskolások is. A közeledő választások és új politikai erők megjelenése lehetőséget adhat arra, hogy a küzdelmet más elhanyagolt, rosszul kezelt ágazatokkal együtt folytassuk (igazságszolgáltatás, egészségügy, szociális ellátás, kultúra…), de ez egyelőre bizonytalan. Sok társadalmi csoport és szakma számára a következő választásokban és egy új politikai erő megjelenésében rejlik a remény, a politikai csatározások azonban egyelőre még nem az oktatásról és az egyéb szakmai kérdésekről szólnak első sorban.

Mindez még a jövő zenéje. A jelen oktatás valósága továbbra is a korábbi évek következményeitől szenved…

A magyar oktatási rendszerre szélsőséges szelekció és szegregáció jellemző. A kivételezett rétegek számára léteznek „menekülőútvonalak” a rendszeren belül: ilyenek a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, valamint az úgynevezett elitiskolák – ezek nagy arányban egyházi vagy magánintézmények, amelyekbe jellemzően a jobb helyzetű családok gyermekei kerülnek be (felvételi vizsgával, melyre külön felkészítő, fizetős magánórák szükségesek). Ezek az iskolák jobb esélyeket biztosítanak a felsőoktatási felvételi és továbbtanulás során.

Létezik egy kiterjedt – gyakran informális – párhuzamos oktatási piac is. A tehetősebb családok magántanárokat fogadnak, hogy pótolják a közoktatás hiányosságait, amit a tanárhiány okoz, és hogy biztosítsák gyermekük bejutását a jó gimnáziumokba vagy az egyetemre. Ez a párhuzamos rendszer – akárcsak az egészségügyben – nem elérhető mindenki számára. A hátrányos helyzetű gyermekeknek szinte semmi esélyük nincs arra, hogy a tanulás révén társadalmi mobilitást érjenek el.

A magyar társadalom – sajnos egyre inkább – kasztrendszerré válik, és az iskola ma nem képes kiegyenlíteni az esélyeket…

1. A kronológia összeállításának alapja Pilz Olivér egy lipcsei konferencián elhangzott beszéde. ↩︎