Amikor a sok „kicsi” nem megy sokra… – a középiskolai felvételiről

írta: Berta Bea

Május elején lezárul a középfokú felvételi eljárás. Idén (már másodszor) szülőként is érintett vagyok – ha valami nagy csoda nem történik, utoljára –, korábban sok évig tanárként éreztem együtt a nyolcadikosokkal. Akárhogy is, de lezárul egy korszak, amelynek a vége felé közeledve egyre többször állapítottuk meg a hozzám hasonlóan a család legkisebb gyerekét végigkísérő szülőtársakkal, hogy „legalább az biztos, hogy utoljára kell ezt végigcsinálnunk”. Búcsúzva ettől az életszakasztól, szeretném most ebben a cikkben megmutatni, mit jelent a középiskolai felvételi a családoknak.

Rögtön itt leszögezem, hogy szerencsés vagyok: a gyerekkel minden rendben – tanítják (őszinte köszönet a magyar- és a matek tanárának, nem kérdés, hogy jó munkát végeztek a felvételi felkészítés során), tanul (köszönet neki, és őszinte csodálatomat is szeretném kifejezni a kitartásáért); az anyukája (én) magyar-angol szakos, ami azért most elég jól jött; illetve egy nagyvárosban lakunk, ahol találtam neki plusz felkészítést matekból (magyarból, aztán később a szóbelire angolból magamat „találtam” neki), hogy „tutira minden rendben legyen a felvételin”, és ki is tudtam fizetni. Nem dicsekvésből írtam le mindezt, csak azt szerettem volna megmutatni, mi minden kell egy sikeres felvételihez…

Hát, nézzük akkor, mi történik a felvételiző gyerekkel és a családjával! Ahogy írtam, május elején lesz eredmény, ami elég brutálisan későinek hangzik, figyelembe véve, hogy szeptembertől minden erről szólt a nyolcadikosok életében. Sőt, igazából már hetedik félévtől elkezdődött a menet, hiszen a hetedikes tanév végi jegyek már mindenhol számítanak a felvételin.

Sok gyerek már hetedikben felvételi előkészítőre jár (ismétlem, ha van pénz és szakember), mert a szülők úgy érzik, nem stabil a gyerek tudása. Nyolcadikban, szeptembertől megsokszorozódik a felvételi előkészítőre járó gyerekek száma – nem ritkán ez a nap nyolcadik-kilencedik órája, a gyerek nagyon fáradt, időbe, pénzbe kerül, de sok szülő nem bízik abban, hogy az általános iskola fel tudja készíteni a gyereket az írásbelire. Hogy miért nem? Hát, magyarból például azért nem, mert a hetedikes irodalom tananyag a középkorral, a reneszánsszal és a barokkal foglalkozik igencsak intenzíven, a szövegértés tanításával pedig használható módon semennyire. Annak csak úgy jönnie kellene magától (pl. Balassi verseiben elmélyedve, igen, hetedikben), és nagyon kellene, hogy jöjjön, hiszen a szövegértési feladat az 50 pontos írásbelin idén 8 pontot ért, de a szövegértési készség valamennyi feladatnál fontos – sokan azért vesztenek pontokat, mert ezen a ponton van komoly hiányosságuk. A legtöbb szaktanár egészen biztosan próbál külön feladatokat bevinni a szövegértés gyakoroltatására, de kérdés, mennyi idő marad erre a tananyag mellett, illetve hogy miért nem lehet olyan szövegekkel foglalkozni (nemcsak magyarból, hanem minden tantárgyból – gondolok itt például a történelem tankönyv emberpróbáló megfogalmazásaira is) már alapból, amelyek alkalmasak a szövegértés fejlesztésére általános iskolában.

Említhetném a 10 pontos fogalmazást is, ami a sok éves gyakorlatnak megfelelően érvelő fogalmazás. Ennek a tanítása szintén nem igazán jelenik meg a tankönyvekben, az ehhez szükséges idő biztosan nincs belekalkulálva a tervbe, tehát, gondolom, az az elképzelés, hogy a szaktanár (miután minden kötelező tananyagot megtanított) önállóan kidolgozott módszertan alapján megtanítja a gyerekeket érvelő fogalmazást írni –

Hosszú évek tapasztalata mondatja velem, hogy ez nem igazán jön össze. Na, ilyen okok miatt döntenek úgy a szülők, hogy inkább menjen a gyerek külön előkészítőre magyarból. A matekkal kapcsolatban nem tudnék részletesen érvelni, de nagyon fontosnak éreztem, hogy az iskolai gyakorláson kívül is tréningezzen valaki a gyerekkel a felvételi feladatok megoldására.

Tehát, a gyerek iskolába jár (a nyolcadikos félévi jegyek is számítanak, úgyhogy hajtás van rendesen), előkészítőre jár, csinálja a felvételi feladatsorokat. A hangulat sokszor nem túl jó se otthon, se az iskolában, mert napi szinten téma, hogy „Tanulj, gyakorolj!”, és pontosan tudja mindenki, hogy

Igen, élete első ilyen megmérettetésén nagy a tét, mert itt még az sincs, mint az érettséginél, hogy ha esetleg nem úgy jön össze a dolog, ahogy szerette volna, akkor egy évig lehet dolgozni vagy tanfolyamra járni, majd újra próbálkozni a vizsgával. Itt egyszer lehet próbálkozni, és egyáltalán nem biztos, hogy a gyerek a legjobb formáját tudja hozni. Sokan a nagy nyomás alatt sokkal rosszabbul teljesítenek, mint azt a tudásuk és a szorgalmuk alapján gondolni lehetett.

És lehet azt mondani, hogy ez csak egy felvételi, nem az élete múlik rajta. Szó szerint talán tényleg nem az élete múlik rajta, ugyanakkor azt gondolom, igenis fontos, hogy a neki megfelelő középiskolában tanulhasson a gyerekem. Az idei tanévtől tovább súlyosbítja a helyzetet az egyelőre csak ajánlásként (vagy ki tudja, mert azért itt is volt kavar rendesen) megfogalmazott 50 pontos határ, azaz: amelyik gyerek nem ér el 50 pontot az írásbelin (négy-, ill. öt évfolyamos képzésre való jelentkezés esetén), ne mehessen gimnáziumba. Elképzelem, hogy

Az írásbeli után jönnek a szóbeli vizsgák: ahány iskola, annyi különféle szóbeli vizsgával találkoztunk, még úgy is, hogy biztos volt, idegen nyelvi fókusszal megyünk tovább. Mi négy helyre mentünk el szóbelizni. Ez szerintem elég sok, nem is terveztem ennyi helyen „végigturnézni” a gyerekkel, de – bár elméletben március 3-20. között voltak a szóbelik – a gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a négy helyről háromba március 4-10. között hívták. Így esély sem volt arra, hogy bizonyos szóbeli pontszámok és a korábbi évek statisztikáinak (bizony, a felvételis szülő jobb esetben ilyenekben is kikupálódik, nem kis munkával) ismeretében már tudjam, hogy valószínűleg behúzta a vágyott helyek valamelyikét, így a többi helyre nem kell elmennie.

aztán három nap múlva még egy. A négyből egy olyan, ahová (az előző évek pontszámait nézve) mindenképpen felveszik. Mert erre is kell gondolni. Az elsőnél még nagyon izgult. A negyediknél már arcizma se rezdült. Három iskolában jó élmény volt a szóbeli: támogatóan, kedvesen kérdezték, később úgy érezte, a teljesítményének megfelelő pontszámot kapott. Egy iskolából jött ki úgy, hogy oda akkor sem menne, ha felvennék. Talán egyszer majd hasznosnak érzem, hogy ilyen tapasztalatot is szerzett. Akkor tehetetlen dühöt éreztem, amiért egy „ilyen” helyre hoztam a gyerekemet.

A szóbelik után már csak egy kis levezető gyakorlat van hátra: a pontszámok ismeretében lehet módosítani a sorrenden. Ez már tényleg meg se kottyan az eddigre gyakorlottá vált szülőknek! Az viszont annál inkább fáj, ha kiderül, a március végére elkészült ideiglenes listákon egyik megjelölt iskolában sincs tuti befutó helyen a gyerek… mert például utólag (?), miután behívták szóbeli vizsgára, mégis úgy döntött az iskola, érvényesíti az 50 pontos írásbeli minimumról szóló ajánlást. Ez minket nem érintett, de a hírekből tájékozódva úgy tűnik, az iskolák egy részének nem sikerült egyértelműen eljárnia a minimum ponthatárral kapcsolatban.

Tanári fórumokon olvastam olyan véleményt, hogy nincs jobb megoldás a felvételinél arra, hogy az iskolák szűrjék a gyerekeket. Ha az a cél, hogy az iskolák válogassanak a gyerekek között, ahhoz tényleg kell valamiféle vizsga. Ez egy másik sokkal hosszabb, átfogóbb tanulmány témája lehetne.

Viszont van néhány kérdésem:

• Megéri-e, szabad-e ilyen hosszan tartó tortúrának kitenni a diákokat, illetve egész családokat?
• A felvételi vizsgának mit kellene mérnie?
  • Azt, hogy az általános iskolai tananyagot megtanulta-e a gyerek? A magyar nyelvi írásbeli feladatai, súlypontjai biztosan nincsenek összhangban azzal, amit és ahogy tanulnak a diákok – tehát ezt nem méri.
  • Vagy ez egy versenyvizsga, ahol a tanultak alkalmazását mérik? Ebben az esetben mennyire fair összehasonlítani olyan tanulókat, akiknek „csak” az iskola jut (ahol, tapasztalatom szerint csak limitáltan jelennek meg a tananyagban kreativitást, önálló véleményalkotást, nyelvi logikát fejlesztő feladatok) olyan diákokkal, akik különórákon tudnak megtanulni vizsgázni, azaz gyakorolni a vizsga feladattípusait?
• Mennyire van az rendben, hogy a stresszt rosszabbul tűrő gyerek szinte biztosan rosszabbul teljesít majd első ilyen erőpróbáján, mint a stabilabb társai?
  • El lehet ezt intézni annyival, hogy ilyen az élet, no lám, az iskola az életre nevel?
  • Illetve erre megoldást hoz-e az a terv, hogy a kompetenciamérések eredménye is beleszámít majd a felvételibe, vagy inkább ennek az lesz az eredménye, hogy már a kompetenciamérésekhez is különórára járnak a szerencsésebbek?
• Nyugodt szívvel ki merjük-e jelenteni, hogy ez a humánusnak egyáltalán nem mondható vizsga legalább jól szűr, és tényleg azok kerülnek az egyes iskolákba, akik odavalók, illetve hogy akik nem kerültek be, tényleg nem is lettek volna odavalók? Nem arról van szó inkább, hogy egy, a gyerekek életét alapvetően meghatározó döntést egyetlen nap két egymást követő 45 percében nyújtott teljesítménye alapján hoz meg a rendszer?
• Végül: mit tanít a gyereknek ez a vizsga? Azt, hogy a következetes, alapos munkának meglesz a gyümölcse, vagy azt, hogy ha szerencsés a háttered, sőt, még a stresszt is jól tűröd, akkor akár be is kerülhetsz oda, ahová annyira szeretnél?

Ha nincsenek egyértelműen pozitív válaszok ezekre a kérdésekre, akkor megéri ezen a tortúrán végigtolni a gyerekeket?

Tudom, hogy nem lehet egyetlen ponton, a felvételin változtatni: alapjaiban kell átalakítani az oktatást, annyi más elem mellett a tartalmat és a módszereket is. Ugyanakkor a felvételi sok diákot és családot érint; úgy gondoltam, hasznos lehet ezen keresztül bemutatni, milyen hatással (is) van ránk az iskola.

Ha már a címben egy kifacsart közmondással kezdtem (aki túl van egy-két felvételi időszakon, tudja, minek szól a közmondásgyártó kedvem), álljon itt egy majdnem saját gyártmány (a ChatGPT-vel közösen hoztuk össze, miután megadtam neki a megfelelő promptot):

Az AI már érti…