Miért tárgyalásképtelen a kormány?
A kormány rég nem partner abban, hogy szakmai vitákat folytasson az oktatással kapcsolatos kérdésekben. Kérdés, hogy ezt még mindig jószántából teszi-e, vagy egész egyszerűen azért, mert már nem is tehet mást.
Arra, hogy a szakmai vélemények ütköztetése mennyire kerülendő a kormányzati oldalon, a legjobb példa talán a „társadalmi egyeztetés” intézménye. A születendő jogszabályokkal, törvényekkel kapcsolatos – jogszabályban előírt – egyeztetéseket rendszeresen lehetetlenül rövid idő alatt folyatják le. Ha véletlenül mégis sikerül egyeztetést összehívni, előfordul, hogy kevesebb mint fél nap határidővel rendelik be az civil szakértőket a minisztériumba, teljesen lehetetlenné téve bármilyen érdemi felkészülést.
Ugye, megtetted már?
Ha már erre jársz, arra kérünk, légy szíves, kövess bennünket a Facebookon is, és a YouTube csatornánkon is, hogy könnyebben eljuthassunk hozzád. Nagyon szeretnénk még sok jó cikket írni itt, a szavon.hu oldalain – ehhez viszont magunknak kell előteremtenünk a feltételeket. Arra is kérünk itt, ha megteheted, támogasd a munkánkat az erre a linkre kattintva megnyíló támogatói oldalon! Köszönjük!Egyeztetést amúgy is jórészt kizárólag abból a megfontolásból hívnak össze, hogy valamilyen külső kényszer azt diktálja. Például amikor a visszatartott uniós pénzért folytatott küzdelemben fontos bizonyítani az Európai Unió szervezeteinek, hogy itt bizony folyik a széles körű társadalmi egyeztetés. Hogy azon nem a kormány szatellitszervezeteivel tereferélnek csak. Ezeken az egyeztetéseken azonban jellemzően nincs jegyzőkönyv, gyakran napirend sincs. Valószínűleg örökre emlékezetes marad, ahogyan Pintér Sándor saját egyeztetését moderálta, kommentálta és ahogy (saját maga által) kiemelt résztvevőként szerepelt is benne.
A kormányközeli sajtóban eközben folyamatos a hecchadjárat – ami pedig szintén nem az elmélyült szakmai munka, a professzionális nézetkülönbségek, eltérő megközelítések ütköztetésének kedvez. És épp ez az, ami hiányzik – már nem csak a véleményütköztetés, de egyáltalán a kormány megközelítéseinek megismerhetősége.
A magyar oktatásügy évtizedek, ha nem évszázadok óta gyakorlatilag folyamatos, egyre mélyülő válságban van – a rendszerváltás utáni évtizedekben pedig kevés olyan terület volt, ahol ilyen mértékben elmaradt volna a katarzis. A koronavírus-járvány csak kiemelte, aláhúzta ezeket a lassú, laikus szemmel elsőre talán nem egyértelműen drámainak tűnő, romlási folyamatokat. Az elhanyagolt, félremenedzselt magyar intézményrendszer viszont csak idén kezdett igazán látványosan recsegni-ropogni: valószínűleg a 2023-2024-es tanév lesz az első, amikor szülők tömegei veszik majd észre, mit jelent az, amikor tényleg nincs pedagógus, nincs szaktanár. Mit jelent az, amikor a szervezett állami oktatás gyakorlati szinten is csődöt mond.
Közhely, hogy a világban versenyfutás zajlik: az államok ma már nagyvállalati befektetésekért kénytelenek versenyezni, azért, hogy a tőke, a befektetők munkahelyeket hozzanak létre náluk. Enélkül kevesebb bevétele van az államnak, nem képes beruházásokat létrehozni, nem tudja fejleszteni az infrastruktúráját, menthetetlenül lemarad az őrült versenyben.
A sikeresebbek hamar rájöttek arra, hogy
Ez az a fajta munkaerő, amit a befektető kénytelen lesz megfizetni, amiért hajlandó lesz akkor is az országban maradni, ha tízezer kilométerrel odébb másfél dollárral kevesebb a betanított munkások óradíja. Szingapúrban képzett munkásokat ma már egyáltalán nem szalagmunkásnak importálnak Európába, hanem középvezetőnek – kreatívak, több nyelven beszélnek, a modern és posztmodern pedagógiai megoldásokat alkalmazó iskolarendszerükben a problémamegoldást, a kreatív gondolkodást, a projektmunkát és az együttműködés technikáit gyakorolva képezték őket gyerekkoruk óta. Ők és a hozzájuk hasonló vendégmunkások a jövő magyar összeszerelő-üzemeinek kisfőnökei. Ez a munkaerő keresett és sokat ér – ahol ilyen munkaerő található, ott a bérek felfelé mennek, mivel megéri megfizetni őket.
Csakhogy mi már rég nem ilyen munkaerőt képzünk. Bármennyire is borzalmas ez, de
olyanokat, akik nem képesek értelmezni a munkafolyamat-leírásokat, hiszen az eposzi méretű funkcionális analfabetizmus nem teszi ezt lehetővé. A „hagyományosnak” hazudott iskolarendszerünkben a szabálykövetésre kondicionált tömegek pedig nem képesek kreatív feladatmegoldásra.
Az iskola az állam szemszögéből egy szükséges rossz, amit ki kell fizetni. Egy olyan nyűg, ami pénzbe kerül. A magyar állam úgy érzi, jobb helye van ennek a nyűgnek máshol, az egyházaknál, vagy akár privát alapítványoknál. Úgy érzi, az tanuljon modern módszerekkel, akinek a szülei ezt megengedhetik – mindenki másnak ott vannak az összeszerelő-üzemek. Félretéve, hogy ez a hozzáállás mennyire kontraproduktív, mennyire igazságtalan, mennyire hatékonytalan a gazdaság és a társadalom egésze szempontjából, fontos aláhúzni, hogy mennyire naiv is.
Mert ezek az összeszerelő üzemek nem jótékonysági intézmények. Nagyon gyorsan elköltöznek, ha úgy érzik, a helyi munkaerő túl sok pénzt akar, vagy ha a munkások szakszervezetekbe tömörülve megszervezik magukat, és kiállnak jogaikért. Semmi sem tartja itt az összeszerelő üzemek zömét, ha az óradíj nyolcvan centtel megnő, és ha a munkaerő nem jó másra, csak alapvető izommunkára. Ha veszélyben érzik a profitot, azonnal továbbállnak.
Az adóbevételeit maximalizálni próbáló kormány innentől már nem lehet érdekelt abban, hogy a nagy nehezen idecsábított összeszerelő-üzemek többet fizessenek a munkavállalóknak. Azért, hogy maradjanak, keveset kell keresnie a magyar munkásnak. A keveset kereső munkásnak pedig adóznia kell – nem hiába fizeti ugyanazt a személyi jövedelemadót a betanított akkugyáras munkás a kis fizetéséből, mint a kétmillió felett kereső minisztériumi államtitkár.
A fentiek miatt nem érdeke a kormánynak, hogy a pedagógusok illetménye növekedjen – nem csak azért, mert igazából már nincs is pénze erre, és mert amúgy is nyűg neki ez az egész közoktatás, de azért is, mert ha emeli a pedagógusok bérét, akkor előbb-utóbb kénytelen a szociális szférában is emelni, és ha ott emel, akkor a közigazgatásban is emelnie kell, és így tovább. Az állami bérek emelkedése pedig előbb-utóbb lecsapódik az összeszerelő-üzemekben is, és akkor ezek a gyárak felhúzzák a horgonyt, és egy kontinenssel odébb folytatják azt, amit itt abbahagytak, akár egy nap termelési kiesés nélkül. Az összeszerelő-üzemek olyanok, mint a kanárik a szénbányákban: azonnal megérzik, ha baj van — csak míg a kanári lefordul a kalitkában a rúdról, ha megcsapja a metán szaga, addig az összeszerelő üzem villámgyorsan megpucol, ha az izommunkára beállított munkások óradíjai megugranak, vagy ha egy nagyobb fizetésemelési hullám van kilátásban.
És itt szorul be a magyar állam. A konjunktúrakormányzáshoz szokott kormány a pénzeső közben elhibázott döntései miatt ma már nem is tud mást tenni, csak a rövidtávú céljait kergetni. Abban érdekelt, hogy a közoktatásban ne változzon semmi. Sőt
Kimondatlan célja, hogy minél fiatalabban kerüljenek ki a gyerekek a munkaerőpiacra, ösztönzőt vezet be: elengedi a személyi jövedelemadót 25 év alatt – hiszen aki 16 évesen dolgozni kezd, az a statisztikák szerint is élete végéig megbízható töltelék lesz az összeszerelő-üzemekben.
Ha mégis beruházna a közoktatásba, ha hirtelen minőségi, tájékozott állampolgárokat kívánna kinevelni, akikre összetettebb feladatokat is lehet bízni, akkor arra pénzt kellene költenie. Csakhogy a kormányzaton belül – részben a miniszterelnök kádereit egymásnak feszítő, „versenyeztető” vezetési stílusa, részben nettó emberi kapzsiság miatt – teljesen más a program: az örökkétharmad relatív szélcsendjében, a demokráciadeficitnek köszönhetően csak egymással kell birkózzanak a felkapaszkodottak az oktatás és más közszolgálatok egy-egy zsírosabbnak ígérkező szeletéért, egyszer egyik miniszterhez, másszor a másikhoz csapva a közoktatás fejésre váró darabkáit. Ez a tevékenység nagyságrendekkel fontosabbnak tűnik a prioritási sorrendben, mint valamiféle pedagógiai irányvonal – és ha ez nem lenne elég, a konjunktúrának is vége, pénz pedig már alig akad.
Mivel a kormánynak pénze nincs, mert ész nélkül verte el a magyar történelem legnagyobb pénzbeáramlását, az uniós támogatásokat (ebben persze kisebb részben a többi kormány is teljes mértékben felelős), azokból zavaros ideológiai célokkal magyarázva tömte tele barátai zsebét, nem marad neki más, csak az összeszerelő-üzemek idecsábítása, az üzemek által biztosított gyors adóbevétel-realizálás.
Ugye, megtetted már?
Ha már erre jársz, arra kérünk, légy szíves, kövess bennünket a Facebookon is, és a YouTube csatornánkon is, hogy könnyebben eljuthassunk hozzád. Nagyon szeretnénk még sok jó cikket írni itt, a szavon.hu oldalain – ehhez viszont magunknak kell előteremtenünk a feltételeket. Arra is kérünk itt, ha megteheted, támogasd a munkánkat az erre a linkre kattintva megnyíló támogatói oldalon! Köszönjük!Mivel egyre nehezebb ezeket az üzemeket meggyőzni arról, hogy ide települjenek, amikor más, kevésbé szerencsés helyeken kevesebbért is dolgozhatnak betanított munkások, a kormány most már olyan iparágakra lő, ahol nem csak az olcsó munkaerő a szempont: olyan iparágakat keres, ahol valami járulékos nehézséggel is meg kell birkózniuk a befektetőknek. Olyan befektetéseket keres, akiket Európa más országaiban nem feltétlenül látnak szívesen. A kormány úgy okoskodik, hogy az akkumulátorgyáraknak például nem lesz annyira egyszerű odébbállniuk, mert környezetvédelmileg problémásak, mert iszonyatos mennyiségű ivóvizet fogyasztanak – így hát nem lesz elég egyszerűen újra felhúzni az üzemcsarnok mását ötezer kilométerrel arrébb. Azaz már nem csak a munkavállalók olcsóságával, hanem a saját természeti erőforrásaink egy részének beáldozásával versenyez.
Ennek a folyamatnak az alternatívája, az oktatás felfejlesztése költséges, és csak hosszútávon hoz eredményeket. Márpedig itt négyéves ciklusokban gondolkodunk. Négy év alatt pedig semmilyen hatással nem lesz az, ha a magyar iskolarendszer esetleg feléled, ha a pedagógusi hivatás legalább annyira vonzóvá válik, mint a vízvezeték-szerelői.
Ezért tárgyalásképtelen a kormányzat. Ha leülne, hogy őszintén átbeszélje az oktatás helyzetét, kénytelen lenne beismerni, hogy kényszerpályán van. Ezt nem engedheti meg, ezért nem vitázik. Gondosan elzárja magát a párbeszéd minden formájától. Miniszterei, államtitkárai nem vitatkoznak, nem szabad nekik – amúgy is egymást aprítják. Ezért nincsenek igazán érvek, ezért tart fenn a kormányzó párt havonta adópénz-tízmilliárdokat felemésztő dezinformációs sajtóhálózatot, hogy a kérdésekre, kritikákra ne kelljen válaszolnia, hogy árulózással, gurulódollározással, sorosozással etesse meg az egyre szerényebb körülmények között tengődő tömegeket.
Ironikus, hogy Magyarország egy olyan brutális méretű pénzbeáramlás után van ebben a helyzetben, ami arra szolgált volna, hogy az ország strukturálisan erősödjön meg.
Jobb oktatás
Mi, itt a Szabad Vonalzón viszont úgy gondoljuk, hogy fontos lenne tisztán látni a kérdésben: hiszen a magyar oktatási rendszer jövője, fejlődési pályája az ország jövőjét, lakóinak jólétét is befolyásolják. Ezért a Jobb oktatás menüpont alatt olyan cikkeket, videókat gyűjtünk, amelyek az oktatás reformjával, a jelenlegi helyzet elemzésével foglalkoznak.
Feltett szándékunk, hogy szóra bírjuk a kormányzatot is – éppen ezért keressük annak módját, hogy az oktatásirányítás vezetőit, a kormányzó – és persze az ellenzéki – pártokat is kérdőre vonjuk terveikkel kapcsolatban. Hiszen ez a célunk. A jobb oktatás.