A 800 milliárd közpénzt elnyelt MCC az állami gyógy- és fejlesztő pedagógia felszámolásához készítheti elő az ideológiai terepet

Az MCC oktatási igazgatója nem először kérdőjelezi meg azt, hogy szükség van-e ma iskolapszichológusra, gyógy- és fejlesztő pedagógusra, ifjúságvédelmi szakemberre.

Az, hogy a kompetencia nem jó, hogy a memoriter szuper, a frontális oktatás zseniális, egy okból szajkózhatja a százmilliárdokból gazdálkodó Matthias Corvinus Collegium oktatási vezetője: mert tudja, a közoktatásban ez marad a realitás. Hátha elhiszik neki. Azt is megszoktuk már, hogy a politika nem akkor megy be az intézmények falai közé, amikor a kormánypárti politikus gyerekekkel fotóztatja magát, hanem amikor a diák tüntet az utcán.

De az, ahogy a hazai gyógy- és fejlesztőpedagógiai rendszer szükségességét megkérdőjelezik, súlyos probléma: vagy valakik, valahol készülnek valamire, vagy az MCC-ben teljesen elment az eszük. Sajnos, az előbbi valószínűbb.

Az alábbiakban a „közszolgálati” M5 csatorna Ez itt a kérdés című műsorában elhangzott Visszatérés a konzervatív oktatáshoz című beszélgetés idevágó részeit ismertetjük – majd bemutatjuk, hogy az MCC saját oktatási rendszere mennyire nem azonos azzal az oktatással, amit az MCC szakértői az átlagpolgárnak ajánlanak, számára elegendőnek látnak.

A kérdés

„A nyugati világ fölénye az oktatásban is megbukni látszik” – kezdi felvezetését Horváth Szilárd, a köztévé műsorvezetője, amit az Ez itt a kérdés című vita elé írt. Ezt az állítását arra a megfigyelésre húzza fel, hogy az idei PISA-tesztek „legjobban teljesítő” első öt országa között „szinte csak” kelet-ázsiaiak szerepelnek.

„Mi a bajok eredője és mi lehet a megoldás?” – hangzik el a kérdés, egyelőre a bajok említése nélkül. „A klasszikus oktatás újjáélesztése és a reneszánsz ember eszményképe? Ez itt a kérdés” – kísérli meg már a felvezetőben megadni a választ Horváth.

A „vitában” a közpénzből óriásira hizlalt kormányzati elitképző Matthias Corvinus Collegium munkatársai csapnak össze a Matthias Corvinus Collegium munkatársaival. A képernyőn ötven percen keresztül izzasztja egymást Setényi János, az MCC Tanuláskutató Intézetének igazgatója, Székely Levente, az MCC Ifjúságkutató Intézet igazgatója, Pöltl Ákos, az MCC Ifjúságkutató Intézetének kutató-szakértője, illetve Lánczi Péter, az MCC általános főigazgató-helyettese. Ők fognak „vitatkozni” az oktatás problémáiról – no nem a kimondottan a magyar oktatásról, hanem, mint látni fogjuk, leginkább a világban tapasztalt szörnyű dolgokról.

A beszélgetést jellemzően Setényi uralja, értékelhető megállapítást jóformán csak ő tesz – a műsorvezető megjegyzései azért érdekesek, mert a szájába adott gondolatok rendszerbe illeszkednek. A beszélgetésnek nagyjából ezek a tanulságai:

1. a gyógy- és fejlesztő pedagógiának, szakszolgálatoknak nincs értelmük, zsákutca és sokba kerül az adófizetőknek – „jószülőséggel”, keményebb tanulással kellene megoldani a problémákat, diszlexiát, diszkalkuliát stb.
2. a nyugati világra a romlás vár, a keleti fejlődhet, mert ott van értéke a családnak.
3. az oktatás legnagyobb baja, hogy belefolyik az aktivizmus, az átpolitizálás, megjelennek benne az „ideológiák”.
4. A „kompetenciaalapúság” a pedagógiában a „nemtudás-alapúsággal” egyenlő.
5. Történelemoktatásban vagy az Európai Unió, vagy az Európa Tanács (nem dől el) ránk akar erőltetni valami nagyon rosszat.

Az oktatás legnagyobb baja: az átpolitizálás

„Sokáig úgy gondoltuk, a politika megáll a tantermek ajtajánál” – hangzik el a műsorvezetőtől, de vitázók szomorúan látják, hogy ez nincs így.

Bejátszás következik egy konferenciáról, amelyben egy neves szakértő, aki – meglepetésre – szintén a Matthias Corvinus Collegium munkatársa, elmondja, hogy mi az oktatás legnagyobb gondja. Ez pedig „az oktatás intézményének politikai térnyerése”. Arra gondol, hogy „az iskolákat olyan mértékben átpolitizálják, hogy a diákok úgy érzik, muszáj egyetérteniük az iskolában preferált nézetekkel”. A másik probléma, amit az MCC házikonferenciája azonosított, hogy

a gyerekeket „arra kényszerítik”, hogy „túl sokat gondolkodjanak az identitásukról”.

Szemben a sokféle identitással, mindenféle elméletekkel, ott áll a „konzervatív oktatás” a bejátszásban megszólalók szerint. A konzervatív oktatás lényege, hogy „visszatérjünk a gyökerekhez”, hogy bemutassuk, megtanítsuk, kik vagyunk, és hogy „nemzetként milyen fontos célokért fogunk össze”. A bejátszás szerint a nemzeti ideológia nyilvánvalóan nem számít ideológiának – úgy tűnik, az nem baj, ha ez az identitás kerül be az osztálytermekbe.

Más identitásokkal viszont már baj van. A stúdióban ülők számára a műsorvezető feldobja, hogy vajon a „politikai aktivizmus bekerülése az iskolákba” az maga a probléma, vagy hogy egy válságtünet-e – de ezt valamiért senki sem akarja lecsapni. Setényi János inkább másról kezd el beszélni: szerinte voltak ezoterikus, áltudományos módszerek (itt a szóképolvasást hozza fel példának), amik „jönnek-mennek”, de „ami most hatol be”, azoknak nincs pedagógiai dimenziója, azok pusztán politikai, ideológiai ügyek, ezért szerinte nagyon aggasztóak.

Gyógy- és fejlesztő pedagógia: „zsákutca”

A műsorvezető érezhetően igyekszik úgy terelni a beszélgetést, hogy kimondják, a „kompetencia” az ezeknek a veszélyes dolgoknak valamiféle ugródeszkája. Ismét a PISA-eredményekkel jön: a Távol-Keleten fegyelmezettebbek a gyerekek szerinte, ezért sokkal több az idejük a tanulásra – és hát a szünetekben sem a világhálón tapasztalt őrültségekről beszélgetnek egymással a gyerekek, fiatalok, mert nem ilyesmivel foglalkoznak. (Itt jegyezzük meg, hogy Horváth nyilván nem ismeri a japán és a dél-koreai internetes kultúrát.)

Ezzel szemben Setényi János mellbevágóbb kijelentéseket tesz. Szerinte „iparág épül ki a gyerekek pszichometrikus mérésére, repkednek az SNI-k, az ADHD-k, a diszlexiák, a diszkalkuláció és a hasonló ügyek” – mondja. Az „emberek kapkodják a fejüket”, mert „korábban is nagyon nehéz ügy volt ez a tanulás a gyerekeknek, de nem volt ez a címkézés”. Szerinte vannak már tankerületek, ahol a gyerekek hatvan-hetven százaléka „kap címkét”.

Setényi szerint

ebben a diskurzusban „nem vetődik fel az, hogy ha valaki nehézséggel küszködik, az nagyon kemény gyakorlással ezt leküzdje”.

Ehelyett – és szerinte ez egy nyugati jelenség – szakemberhez küldik, tehát „hospitalizálják, problémássá nyilvánítják”.

Setényi szerint zsákutca, hogy a gyerek és a szülő (aki ebben a helyzetben egy passzív cselekvő szerinte) ezektől a szakemberektől, a logopédustól, az iskolapszichológustól, a nevelési tanácsadótól, az „ifjúságvédelmistől és hasonlóktól, tehát a közszférának ettől a hadseregétől várja, hogy a gyereke jobban olvasson vagy számoljon”.

Az ilyen szakemberek alkalmazása egy nyilvánvaló zsákutca és nagyon sokba is kerül az adófizetőknek

– fejti ki a közel ezermilliárdos adófizetői pénzből összegründolt elitképző oktatási igazgatója.

A műsorvezető keretezi Setényi kedvéért a témát: nem gyógyítás, nem fejlesztés folyik, nem eredményeket ér el ez a hadseregnyi drága közalkalmazott, hanem engedményeket tesz, kivételezésről szóló papírokat oszt. Setényi ezzel sietve egyet is ért: szerinte a cégvezetők egyre szomorúbban veszik tudomásul, hogy az alkalmazottak nem köteleződnek el hosszabb távon. Jobban nem fejti ki, hogy ennek a véletlenszerűnek tűnő tapasztalásnak mi köze lenne az imént ostorozott gyógypedagógiához.

Csatlakozva Setényihez, Lánczi is azon a véleményen van, hogy

a sok szakértő „magabizonytalanságot” kelt a szülőkben.

Pedig ha a szülők „elég jók”, van mit mesélniük, az bőven elegendő. Persze, mindig lehet jobban csinálni, „de ha már jó, az bőségesen elegendő ahhoz, hogy egy társadalom egészségesen tudjon felnőni”.

Setényi szerint is rettentően fontos, ha kétszülős családban, viszonylagos létbiztonságban nő fel a gyerek, mert ettől jobb eredményeket fog elérni. Szerinte ma már „nem annyira a klasszikus egyenlőtlenségi problémák” dominálják az oktatást, hanem inkább „ez a történet, hogy kikkel lakik otthon, és azok hogy nevelik őt”.

Annak a tudatosítása, hogy az „ép család és a nevelt gyermek a sikernek a központi eleme”, még elmaradt Setényi szerint.

Setényi érintőlegesen kritizálja a „fejlesztés” kifejezést is: elítélően nyilatkozik a fejlesztő játékokról. Szerinte az „elég jó szülő” és a „bejáratott ősi ügyek” (értsd: játék, lehetőleg a természetben) elegendő ahhoz, hogy a gyerek fejlődjön. Szerinte a „lelki terhet”, amit a „biznisz” tesz rá a családokra, le kell róluk venni – a szülői értekezletek helyett pedig jó szülőséget kell tanítani a szülőknek. Példát is mond: írassák meg a házi feladatot a gyerekekkel.

Setényi szerint a német (és a svéd) PISA-eredmények romlásának a bevándorlók az okai. A svédek csalni is próbáltak, mert „hazaküldték pihenni azokat, akik nem teljesítettek volna jól az iskolákban”, de a finnek lebuktatták őket. (Setényi mondandója magyar szempontból is izgalmas, mert épp Nahalka István oktatáskutató mutatott rá, hogy Magyarországon a gyerekek 12-15%-a „maradt véletlenül otthon” a 2019-es mérés alkalmával.)

Setényi szerint a nyugati rossz PISA-eredményekért a digitális kultúra és a „kultúrának az összeomlása” okolhatóak, no és

a „nemtudás-alapú tantervek”, amit meg is magyaráz: a kompetenciaalapú tantervek ezek.

A beszélgetésben előkerül az is, hogy a lexikális tudás mennyire fontos: Székely Levente szerint

a lexikális tudás a kreativitást is fejleszti.

Erről igen hosszan beszélnek, előkerülnek a memoriterek, amik szerintük igen fontosak. A „svédek” gyakran felbukkannak, mint elrettentő példa. Némi logikai zavar: a lexikális tudás fontosságát, a memorizálást azzal próbálják alátámasztani, hogy a svéd oktatási miniszter állítólag beismerte, nem jó dolog, hogy nincs papíralapú könyve a gyerekeknek, nem jó csak digitális eszközökkel, tabletekből tanulni. Hogy a két témának – a lexikális tudás/hagyományos oktatás és a digitális/papíralapú tankönyvek – mégis mi köze lehet egymáshoz egyáltalán, meg sem kísérlik megmagyarázni.

Setényi is megkísérli a memoriter fontosságát kiemelni egy fura gondolatmenettel: az információ, a hiperhulladék, amiből rengeteg van a neten, az nem tudás, mondja. E fölött van a tudás, a fölött pedig a műveltség, legfölül pedig a bölcsesség. Szerinte az internet a fecsegő felszín, és a konzervatív nem enged a „fecsegő felszín csáberejének”, hanem „figyelünk a mélyre, ami néha kevésbé látványos”. Ennél bővebben nem derül ki, hogy miért is jó nekünk a memoriter.

Az MCC-ben más a helyzet

Ezek a kijelentések legalábbis magyarázatra szorulnak attól a Setényitől, aki annak a Matthias Corvinus Collegiumnak az oktatási vezetője, amelynek a nevelési programja olyan (Setényi szavaival) „nemtudás-alapú” kitételeket tartalmaz, mint a „kiscsoportos, személyre szabott oktatási formák”, a mentoráció, az „egyéni, páros, csoportos munka, projektmunka, disputa”, a „gyakorlatalapú szemlélet”. Ahol leírják, hogy „céljuk az egyéni képességekkel legjobban harmonizáló tanítás- és tanulásmódszertani stratégiák megtalálása és alkalmazásának elősegítése a hallgatóknál”, illetve olyan kiemelten nyugatias dolgokat olvasni, mint a „képzésben részt vevő csoportok karakteréhez illeszkedő didaktikai módszerek hatékony használata”.

A nevelési program leírja, hogy a „kontaktalkalmak elsősorban a szemléletformálást, a készségfejlesztést és kooperációs technikák elsajátítását valósítják meg” – emellett „adaptív és motiváló oktatási környezetről” írnak, olyan „rugalmas pedagógiai keretrendszerről”, amely „egyszerre fókuszál a hallgatói igényekre, a nemzetközi oktatási trendekre” és a „a kurzusok közéleti, illetve mindennapi érintkezési pontjaira” – nyilván az MCC szigorúan ideológiasemleges szemlélete miatt, gondolnánk a beszélgetésben elhangzottak alapján. Az MCC nevelési programja tutoriális tanítási rendszert ajánl, no és egy igazán a hanyatló Nyugat fülledt pedagógiai álmaira hajazó „személyközpontú és sokoldalú teljesítményértékelési rendszert”, ahol a hallgatók részére „minden képzési szinten” az egyes „kurzusokhoz kapcsolódó szummatív értékelésen túl személyes fejlődésükre reflektáló írásos és szóbeli” visszajelzés történik.

Azt írják, hogy diákjaik „előrehaladását, személyiségfejlődését nyomon követő készségfejlesztő rendszerük” segítségével a teljes MCC-s képzési ívről személyes fejlődési portfóliót tudnak alkotni, így monitorozva és megfelelő pontokon segítve a tehetségterületek kibontakoztatását. „A Vezetőképző Program pedig a pszichometriai módszereken túlmutatóan neurofiziológiai felmérésekkel is támogatja az egyénre szabott fejlődés nyomon követését” – írják.

Azaz az MCC nevelési programjából nem az a kép rajzolódik ki, amit a beszélgetők és Setényi felvázoltak a többségnek járó – nem elit – oktatás számára.

Hogy, hogy nem: az MCC nevelési programja nem a memoriterek fontosságáról, a frontális oktatás uralmáról szól.

Egyáltalán nem tűnik úgy, mintha az MCC programja az lenne, hogy az „elég jó szülő” és a „bejáratott ősi ügyek” segítik diákjaikat a tanulásban. Fura, miért van szükségük készségfejlesztésre, személyközpontú és „adaptív és motiváló” oktatási környezetre, amikor szerintük a memoriter fejleszti legjobban a kreativitást. És amikor szerintük a kompetenciaalapúság egyenlő a „nemtudás-alapúsággal”.

Pedig mennyit lehetne spórolni az MCC-n: ahelyett, hogy nyolcszázmilliárd forintot költenénk rá az adónkból, miért „nem vetődik fel az” hogy „nagyon kemény gyakorlással”, sok memoriterrel készüljenek fel a mentorált diákjaik? Miért mennek világkörüli tanulmányutakra a mentoráltjaik, amikor ezzel a nyolcszázmilliárddal akár a teljes oktatási rendszert is szanálni lehetne?

Az, ahogyan Setényi a közoktatásról beszél, a képmutatás maga, hiszen a saját intézményében aztán egyáltalán nem a magyar átlagpolgár gyerekének ajánlott poroszos puritánság a jellemző.

Gátlástalan és szégyentelen, de nem céltalan

Setényi János és a Matthias Corvinus Collegium egyes szakértőinek közelmúltbeli megnyilatkozásai nem csak azért bizarrak, mert szerintük csak nekik járnak a modern módszertanok, értékelési rendszerek és a súlyos százmilliárdok, míg a többségnek maradnak a „jó szülők” és a „bejáratott ősi ügyek”, ha meg valami gond van, akkor az „ép család”, meg a „még keményebb tanulás”, no és a memoriterek.

Setényi és az MCC vezetése valószínűleg küldetést teljesít.

Az, hogy beállnak az épcsaládozós, homofób vonalba, az szinte elvárás, már szinte nem is említésre méltó, nem újdonság.

Ha abban gondolkodunk, hogy Setényiék megbízást teljesítenek, az is érthető valahol, ahogy a memoriterek, a lexikális tudás fontossága mellett érvelnek. A közoktatás rendszerére nem kívánnak költeni, a legegyszerűbb mindent hagyni úgy, ahogy most van – ebben pedig segít, ha azt hitetik el a propagandatévét nézőkkel, hogy a memoritertől lesz szép az ember bőre, csillog a haja, és a kreativitása is csodálatos lesz. (Persze, Setényiből egy pillanatra azért kibújt a szunnyadó kutató, és váratlanul jogos kritikával illette a kizárólag lexikális tudásra épülő „műveltségi” vetélkedőket, de aztán gyorsan kivágta magát.)

Ami az újdonság erejével hat, az a szakszolgálatok, az iskolapszichológusok, a fejlesztő és gyógypedagógiai szakemberek munkájának, egyáltalán, e szolgáltatások értelmének teljes megkérdőjelezése.

Ezek azok a szolgáltatások, amelyekkel kapcsolatban már rengetegszer megírtuk, hogy óriási szakemberhiány van, hogy nincs elég erőforrás, hogy nem jutnak be fejlesztésre a rászoruló gyerekek.

Setényiék műsora egy dologra jó: egy olyan döntés kommunikációs előkészítésére, amelyben az állam elengedi ezt a területet. A produkció célja, hogy a felszínen a kormány komolyan vegye az MCC „szakembereit”, és rájuk hallgatva visszavágja ezeket a szolgáltatásokat. És Setényi ezt a teljes diszciplínákat megkérdőjelező szövegét már nem először mondja el.

Akinek ma Magyarországon van tanulási problémával küzdő, speciális nevelési igényű, fejlesztést igénylő gyermeke pontosan tudja, milyen lehetetlen helyzet uralkodik a területen.

Azt javasolni ezeknek a szülőknek, hogy fejlesztés helyett „keményebben tanuljon a gyerek” minősíthetetlenül könnyelmű, felelőtlen.

Pláne akkor, ha a témához laikusként szól hozzá az ember: hiszen a műsorban megszólalók egyike sem szakértő ezen a területen.

Setényi János kijelentései, ami szerint a „szakemberek” a „logopédusok, az iskolapszichológusok, a nevelési tanácsadók” alkalmazása „nyilvánvaló zsákutca és nagyon sokba is kerül az adófizetőknek” jó eséllyel előrejelezhetik tehát a rendszer átalakítását, amelyben a rászorulók még kevesebb állami segítséghez férhetnek majd hozzá. Ezt a feltételezést erősíti, hogy nehéz elképzelni, hogy egy Setényi János-kaliberű kutató ne lenne tisztában saját kompetenciáival: a kutató olyan embertípus, aki ezekre a határokra kínosan ügyel.

Mi mindenesetre levélben érdeklődtünk a Belügyminisztériumnál arról, tervezik-e a szakszolgálati rendszer, a gyógy- és fejlesztőpedagógiai rendszer közeljövőben történő átalakítását.

Nem jutunk el hozzád – mert nincsenek millióink a FB-posztokra. Ezért iratkozz fel a hírlevelünkre, most, itt: