„…fordítsuk szemünket […] a magyar tanár felé…”

▶︎ A pedagógusnapon átadott központi ajándékok (egy-egy gombóc fagyik, töltőtollak, füzetek) évről évre sok témát adtak nekünk, írtunk is ezekről többször, több helyen.

▶︎ Írhatnánk arról is megint, mennyire igazságtalan, hogy a pedagógusnap vasárnapra esik, hogy egyetlen szabadnapot nem érdemelnek az oktatásban dolgozók (nem csak pedagógusok), míg a köztisztviselők, az egészségügyi dolgozók hasonló ünnepein azért egy-egy szabadnap jár az ott dolgozóknak.

▶︎ Mégis, inkább arra gondoltunk, tekintsük át, hogyan alakult a pedagógusok köszöntése (később: pedagógusnap) az évek során. Valószínűleg nem okoz meglepetést, hogy minden rezsim, minden politikai irányzat a saját érdekei mentén szólította meg a pedagógusokat. Horváth Krisztián cikke azonban mégis tanulságos: a cikkben vizsgált nagyjából 130 évben a terület politikai kiszolgáltatottsága első pillantásra is átütő.

▶︎ Egyetlen pedagógusnapi kívánságunk 2024-re: végre szakmai, és ne politikai igények döntsenek az oktatáspolitika kérdéseiben.

Június első vasárnapja – kisebb megszakítással – a pedagógusok ünnepe szerte e hazában immáron 1952 óta. Az idei évforduló alkalmából a hazai sajtó pedagógusokról szóló megemlékezésekkel kapcsolatban szemezgetünk.

Ahogy azt néhány korábbi, a hazai sajtótörténetben a tanárok helyzetével foglalkozó cikkben láthattuk, a tanárok státusrendezése, fizetésének kérdése már a Monarchia idején is többszöri alkalommal foglalkoztatta a széles nagyérdeműt.

„Tanárok napja”

Ugyancsak a Monarchia idejének sajtójában találkozhatunk először ezzel a fogalommal: „tanárok napja”. Ez azonban ekkoriban még nemigen jelölt mást, mint az évenkénti, különböző felekezetek és oktatási intézmények szerinti országos vagy éppen helyi szintű tanári találkozók megjelölését. Így pl. a Friss Ujság 1898. július 5-i számában a „Tanárok napja” c. rövid tudósításban egyebek közt ezt olvashatjuk:

„A tanárok napja volt a mai a fővárosban. A polgári iskolai egyesület folytatta tegnap megkezdett közgyűlését, és a szabad játékokkal foglalkozott. Az erre vonatkozó tantervjavaslatot különben hosszas vita után elfogadták. Ezután a felekezeti tanárok kárpótlásáról tanácskoztak, megsürgetvén azt olyformán, hogy ha a felekezet meg nem tudja adni, akkor államsegélyképpen adják meg.”

Az ilyen jellegű, szakmai ülésnek tekinthető tanári napokról a századforduló után is olvashatunk, de már az olyan, kitüntetésekkel és elismerésekkel kapcsolatos híradást is találunk, ahol azonban

még nem a nemzet egyszerű napszámosait, hanem azok vezetőit köszöntik és ünneplik.

Ilyen híradást találunk Az Ujság 1905. december 31. számában, ahol az ugyancsak „Tanárok napja” című írásban ezeket olvashatjuk: „Az ország összes kereskedelmi iskoláinak képviselői megjelentek ma a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, hogy Kirchner Béla főigazgatót abból az alkalomból, hogy referensi tisztét tíz éve tölti be, üdvözöljék. Nevükben Szuppán Vilmos keresk. akad. igazgató és egyesületi elnök fejezte ki a tanárok szeretetét és háláját. A lefolyt tíz év a magyar keresk. iskolák történetében a konszolidációnak és hatalmas fejlődésnek korszaka és Kirchnernek sokat köszönhet ez az iskola, mert ő annak a központban hű gondozója, lelkes képviselője. […] Kéri az ünnepeltet, maradjon továbbra is a tanárok ügyének lelkes képviselője és érdemeik méltányolója.”

„… csak a magunk erejére támaszkodhatunk”

Az, hogy a tanítók (és tanárok) napja voltaképpen egyfajta szakmai grémium ülésezése, tendenciaként megmarad a Horthy-korszakban is. Ilyen jellegű beszámolót olvashatunk a Vasmegyei Tanítók Lapja 1925. július 1-jei számában is, „Tanítók napja Szombathelyen” című cikkében is. Itt két szervezet, a „Vasm. Ált. Tanító-Egyesület” és a „Vasm. Tanítók Háza” rendes évi üléséről olvashatunk beszámolót.

A tudósítás néhány érdekesebb gondolata az alábbiakban idézhető:

„Az egész nap a tanítói munka jegyében folyt le s bár a nehéz gazdasági viszonyok következtében nem tudtak tanítótársaink olyan impozáns számban a két gyűlésen megjelenni, amint az Vasvármegye tanítóságától az országos szövetség elnöksége méltán elvárhatta volna; lelkességben mégis méltán nevezhetjük a két gyűlés napját tanítók napjának, amelyről méltó elismeréssel emlékezhetik meg a sajtó és a társadalom.”

A „Vasm. Ált. Tanító-Egyesület” elnöke, Deák István beszédében egyebek között vázolja „az iskola feladatait a valláserkölcsös és hazafias nevelés terén s megszabja a néptanító kötelességeit, amelyeket egyre kevesebb hivatalos méltánylás becsül a kormányhatalom részéről.

Tiltakozik ellene, hogy a népiskolát kísérletezés helyévé tegyék s követeli, hogy minden iskolaügyi rendelkezés előtt hallgassák meg a tanítóság egyetemének javaslatait.”

Csaknem száz évvel ezelőtt Deák István lelkesen „hívja fel a tanítóságot a legintenzívebb iskolai és egyesületi munkára, hiszen csak a magunk erejére támaszkodhatunk.”

A szombathelyi tanítók napján természetesen sor került protokolláris eseményekre is:

„A közgyűlés a közp. választmány javaslata alapján az elnök előterjesztésére tiszteletbeli tagokká választja Kiskos István szombathelyi polgármestert, dr. Ujváry Ede tanácsost, Rákos István orsz. szöv. elnököt és Dezső Lipót kir. tanfelügyelőt, akik közül a két utóbbinak szép beszéd kíséretében nyújtja át az elnök a Pogány Aladár ornamentikájával díszített okmányokat. Az eseményen felszólalt még többek között Rákos István kir. tanácsos, akitől az alábbi gondolatokat idézzük:

„Bármily kevesen vagyunk is – úgymond –, elég sokan arra, hogy érdemes munkát végezzünk. Elszomorító, hogy a tanítói közélet máig sem alakult egységessé.”

Rákosi István kir. tanácsos így folytatja:

„Jelszavak választják szét ma az országot is. A mi legszentebb jelszavunk: Isten és Haza. Ez a kettő szent eszmény, a legszéttagoltabb erőket is összehozhatja. A pap és tanító lelkének e két eszmény benső bazilikájának kell lennie.

A magyar tanítóság lelkülete a legideálisabb lelkület, amelyet csak azok választanak szét egymástól, akiknek érdekük a mi egységünk megakadályozása.

Az egység megteremtését magunktól kell követelnünk, amíg ezt meg nem teremtjük, nem lesz foganata szavunknak.

Az Isten és Haza eszményi pillérein össze kell hoznia mindnyájunkat az egységes tanítói közszellemnek, hogy a pálytársaink és nemzetünk javára dolgozhassunk.

A nemzeti öntudatot is csak a tanítóságon keresztül lehet megteremteni. Középosztályunkat nekünk kell öntudatossá tennünk. A nemzet öntudatos nevelésének szüksége állította első vonalba a magyar népiskolát.”

Rákosi István a továbbiakban még felhívja „a tanítóságot, hogy ne engedje magát a köznapi politika játékszerévé alacsonyítani.”

A Békésmegyei Közlöny c. lap 1926. március 7-i számában arról tájékoztat „Tanárok napja” című írásában, hogy Hódmezővásárhelyen is megalakult a helyi tanárkör. A cikkben egyebek közt ezeket lehet olvasni:

„Akik egész életüket és minden munkabírásukat az egymás után növő generációk testi-lelki formálásának szentelik, akik az értékes ismeretek, a jól megalapozott jellem és egészséges fizikum ígéretes fegyvereivel küldik a magyar ifjúság ezreit a nagyigényű élet küzdőtereire: azok a jobb magyar jövőt munkálják. Munkájuk nagy jelentősége, a velejáró nagy erkölcsi felelősség súlya nem a töprengő tétovázás, hanem a fokozottabb mértékű, céltudatos tevékenység irányába tereli őket; egész lélekkel, biztos kézzel, a legjobb meggyőződése parancsszavára tenni a nagy célért, melyet pillanatra sem téveszt a szeme elől egy sem. Mikor pedig a pergő élet meghozza az elhintett nemes magvak gyümölcsét, a magvetők közül egy sem jelentkezik jutalomért vagy elismerésért, hanem lelkének nagy megnyugvása derűsen tükröződik vissza arcáról, ahogy az örvendőkkel maga is örvend, az öreg Simeon késő utóda… Ez a magyar tanár!

Ezt a munkát csak anyagi gondoktól mentes egész lélekkel lehet elvégezni. És mikor a magyar tanárság anyagi érdekeiért küzd, önmagát követeli vissza egészen az iskolának. Mindenkinek, hiszen mindnyájan iskolákban nevelkedtünk és itt válik a tanárság most folyó legnagyobb küzdelme egyetemes nemzeti érdekké.

A művelődés terjesztésének halkszavú, szorgalmas munkásai, akik hivalkodás nélkül való belső és külső tevékenysége minden kulturális megmozdulás rugói között nagyfontosságú szerepet játszik, ezúttal nem húzódnak meg szerényen a háttér homályában, hanem hangos szóval hirdetik: ma a mi napunk van, meghallgatást és megértő támogatást kérünk a magunk ügyének mi, akik minden nemes ügy szolgálatában egész lelkesedésünkkel és hozzáértésünkkel az egész társadalom számára mindig készen áll.”

A cikkben megfogalmazódik annak gondolata is, hogy a hódmezővásárhelyi kerületi tanárkör megalakulásán ott van a vármegye főispánja, a város vezetése és más celebritások, de „igazán értékessé ezt a keretet úgy lehetne tenni, ha városunk társadalma szerény elismeréséül a gyermekeit nevelő iskolák nagyszerű teljesítményeivel szemben – osztatlanul az ünneplők sorába áll.”

A tanárság szerepének és teljesítményének össztársadalmi méltánylása iránti igény máshol is megfogalmazódik.

„Az ideális magyar tanárt kell őbenne ünnepelni…”

1936. május 8-án látja meg a napvilágot a 8 Órai Ujság hasábjain „A jó tanár” című írás, mely a gyereknap kapcsán elmélkedik a Horánszky utcai reáliskola egyik tanárának, Farkas Jánosnak szülői értekezleten tartott előadásáról.

Először talán a hazai újságírás történetében itt érhető tetten a hangsúlyváltás, amikor a tanárok napja, a „tanárnap” nem csupán szakmai jellegű összejövetelt jelent, hanem a tanárok munkásságának elismerését szolgáló társadalmi eseményt jelöl.

A lap így méltatja Farkas János munkásságát:

„Ő az, aki a gyermek védelmében szembeszáll az elkopott, doktriner nevelési elvekkel, aki nemcsak a tintásujjú diákot látja, akinek kalkulusokat kell adni és a körmére kell verni, de látja a kis embert is minden családi körülményével, örökölt tulajdonságaival együtt. Farkas János az, aki a saját zsebéből fizeti ki a diákjainak a tandíjat, aki a saját ruhatárából öltözteti megszorult tanítványait és mindezért csak szeretetet kér a növendékeitől.

Az ideális magyar tanárt kell őbenne ünnepelni, most a gyermekhéten, a tanárt, akinek nem gyűjtenek, akinek nem rendeznek ’tanárnapot’, pedig sokszor nagyon rászorulna. Farkas Jánoson keresztül fordítsuk szemünket ebből az aktuális alkalomból a magyar tanár felé, aki az idegeivel és a szeretetével neveli fel azokat, akik néhány év múlva szintén gyermeknapot fognak rendezni és közben elfeledkeznek egy félórát elölteni azoknál a nevelőknél, akiknek tudásukat, a lelki habitusukat köszönhetik.”

A fenti cikk megjelenését követően alig egy héttel, 1936. május 5-én „Ilyen a ’tanárok napja’!” címmel jelenik meg egy olvasói levél a 8 Órai Ujság hasábjain, mely reflektál a fenti cikkre, s melynek aláírója „Több ’jó tanár’”:

„A 8 Órai Ujság néhány nappal ezelőtt kis cikk keretében foglalkozott a ’jó tanárral’ és többek között megemlítette, hogy a gyermeknap mintájára még soha nem rendeztek ’tanárnapot’. Ezzel szemben

eszünkbe jut, hogy minden hónap elsején van tanárnap, amely azonban korántsem ünnepélyes, mert csak azt jelenti, hogy a pedagógusok lecsökkentett fizetést kapnak,

amelyből különféle adományokat képtelenek osztogatni. Ezeknek a szomorú tanárnapokon elveszik a nevelőktől a villany- és gázkedvezményt, elveszik azt a csekély anyagi lehetőséget, amelyek a privát órák adása jelenti, de a városházára citálják be a tanárokat és tanítókat, hogy közöljék velük, hogy az ’illetékesek’ kényszernyugdíjazásra ítélték őket. Ezekután igazán nem lehet állítani, hogy nem rendeznek mostanában ’tanárnapot’.”

A második világháború után, a Rákosi-korszak idején pedig megszületik az a pedagógusnap is, amikor az oktatásban dolgozókat köszöntik.

„A pedagógus ma már nem napszámosa a nemzetnek…”

Az 1952. június 7-8-i hétvégén

megrendezésre kerül országos szinten az első pedagógusnap

– már önmagában az elnevezés is újszerű, korábban nem volt használatos. A korabeli Magyar Nemzet 1952. június 8-i számában Parragi György tollából olvashattak az akkori újságolvasók egy összefoglalást, melyből az alábbiakból idézünk.

Parragi György – újságíró, politikus és országgyűlési képviselő – „Az első pedagógusnap” c. cikkében így ír:

„A pedagógus ma már nem ’napszámosa a nemzetnek’, hanem a legelső sorban harcoló szellemi vezetője. Úgy, ahogy a földnek, a bányának, a gyárnak verejtékező és megalázott napszámosait felszabadította a szocializmust építő népi demokrácia, éppúgy felszabadította a szellemi napszámosságnak lelket-testet felvérző rabigája alól a pedagógusokat is.”

Parragi megállapítja, hogy – a tanulóközönség életkorától függetlenül – az oktatás legszélesebb palettáján dolgozó pedagógusok munkája egyaránt fontos:

„Nehéz is volna megkülönböztetni, vajjon mi a fontosabb, a hatéves kis emberpalántát ápolni, dédelgetni és emberóriássá nevelni, avagy az úton már elindult embert elsőrendű művésszé, technikussá, orvossá, pedagógussá kifejleszteni?”

Parragi visszatekint a múltba: elemzi a korábbi korok pedagógusainak helyzetét is:

„Régebben, amikor a pedagógus szó felmerült valamely társaságban, akkor a legtöbben iskolapadokra, tintás katedrákra, olimposzi magasságokban trónoló egyetemi tanszékekre gondoltak, és nem emberekre. Maguk a pedagógusok – ha ugyan ki merték fejezni belső meggyőződésüket, latin nyelven, hogy ne mindenki érthesse meg, azt mormolták maguk elé: ’Akiket az istenek gyűlöltek, pedagógusokká tették meg’.” Ma, az első pedagógusnapon nem az iskolai rekvizítumokra, a szigorú osztálykönyvre, de legkevésbé a falusi iskolákban még nem is olyan régen használt mogyoró-, vagy somfapálcákra gondolunk, hanem arra a szeretetre, amellyel a magyar nevelésügy dolgozói fejtik ki művelődésüket. Ma már nem a régi társadalom legmegalázottabb szellemi helótáit látjuk a pedagógusokban, hanem

az új társadalom felszabadult építőit, akik nemcsak önmagukat szabadították fel a régi béklyók alól, hanem akik felszabadítják a nevelésükre bízott gyermekeket, ifjakat is az előítéletek pányváiból.”

A múlt keserű állapotain elmélkedve Parragi megjegyzi:

„A vidéki városok társadalmi ranglétráin a pedagógus a legalsó fokon állt.”

1945 után azonban – ez derül ki Parragi cikkéből – radikális változás jellemzi a hazai pedagógusok helyzetét: új helyzetük pedig új feladatokkal is jár.

„Nekik jut osztályrészül elsősorban az a megtisztelő feladat, hogy a közösség tudatára ébresszék a családi kör meleg, de szűk köréből kikerült gyermekeket. Nekik jut osztályrészül az a dicsőséges feladat, hogy

az új honfoglalás szellemi vezérkarához tartozva, ennek a honfoglalásnak, a szocialista haza szeretetének érzéseit fakasszák a gyermekekben és ifjakban

úgy, ahogy a tavaszi napsugár életre hívja az erdők lombjait, a kertek virágait, a mezők vetéseit.”

Új idők, új szellemi táplálék a pedagógusok számára is – Parragi cikkében az alábbi iránymutatással találkozhatunk:

„Pedagógusaink ma már nem emberi megaláztatásuk, anyagi nyomorúságuk, örökre elsüllyedt szigete után néznek vissza a múltba, hanem

a nagy nemzeti hagyományok tanításait közvetítik ebből a múltból úgy, ahogy azt Rákosi Mátyás, a magyar pedagógusok legnagyobb barátja – aki egyben magyar népünk legnagyobb pedagógusa, bölcs tanítója – következő mondataival, minden magyar hazafi és elsősorban a magyar hazafiak számára kijelölte:

’Most, amikor visszanyertük nemzeti függetlenségünket, most még sokkal inkább mint eddig, elérkezett az ideje, hogy visszanyúljunk Hunyadi, Rákóczi, Kossuth, Petőfi éltető és erőt adó hagyományaihoz. E hagyományok azt hirdetik, hogy hazánk akkor volt erős, megbecsült és független, amikor sorsát a nemzetközi haladással kötötte össze.’

Rákosi Mátyás szavainak szellemében neveljék pedagógusaink tovább is ifjúságunkat nemzeti hagyományaink tiszteletére, a szocializmus építésére, az egész haladó emberiséget összekovácsoló nagy nemzetközi eszmének, a békének szeretetére.”

A Rákosi-korszak személyi kultusza után a Kádár-rendszerben tovább folytatódik és újabb árnyalatokat kap a pedagógusnap.

„Tanárnak soha, senki nem ment azért, hogy meggazdagodjék”

A Magyar Nemzet 1963. június 2-i vezércikkében Gábor István Pedagógusnapra c. cikkében így elmélkedik:

„A mai pedagógusnap, amely szám szerint a tizenkettedik, bizonyos összegzésre készteti a nevelőket köszöntő vezércikket. S ha összegezzük e napok történetét, emlékezzünk azokra a kezdeti időkre, amikor a pedagógusnap a nevelőknek adott munkát, mert neki kellett gondoskodni az ünnepi szónoklat megírásáról, a versek kiválasztásáról, a dekorációról és a helyi tisztségviselők meghívásáról. Aztán traktálássá alakul át ez a nap: a társadalom képviselői, a szülői munkaközösségek ebéden, vacsorán látták vendégül a ’szegény tanítót’, aki jobb ügyhöz méltó buzgalommal viselte azt a nem is nagyon megtisztelő szerepet, hogy az év egy napján ne a saját, hanem a mások pénzén lakjék jól.

Szerencsére ez a korszak is múlóban van; ma, június első vasárnapja, a pedagógusok ünnepe az értékelés és számvetés idejévé vált.”

A szerző ezek után a pedagógusoknak a társadalmat átalakító szerepéről értekezik, majd később így folytatja:

„Az összegzés, melyre a mai pedagógusnap szinte felszólít bennünket, arra is kötelez, hogy őszintén kérdezzük: értjük-e,

eléggé megbecsüljük-e a pedagógusoknak ezt az erjesztő szerepét társadalmunkban?

És nem elsősorban a szokásos, beszédekben és kitüntetésekben kifejeződő megbecsülésre gondolok, s még csak nem is az anyagi elismerésre, amellyel, mint tudjuk, részben még adósai vagyunk a nevelőknek. Arra gondolok, hogy látjuk-e már világosan jelentőségüket mindennapi életünkben, egy új társadalmi rend küzdelmében? Számolunk-e azzal, hogy ez a társadalmi rend kevesebb tudással, alacsonyabb kultúrával, kisebb termelékenységgel nehezebben formálódnék? Márpedig ki adja a magasabb tudást, a több kultúrát, és ki vezet rá bennünket az ismeretek kimeríthetetlen kincsestárával arra az útra, mely a nagyobb termelékenységhez, a gazdagabb élethez vezet?”

Tíz évvel később, az iskolák államosításának 25. évfordulóján ugyanaz a Gábor István szintén a Magyar Nemzet hasábjain ismét a pedagógusnapról ír vezércikket. 1973. június 3-án megjelent, „Új feladatok előtt” c. vezércikkében az új tanévtől életbe lépő új iskolai rendtartás miatt a pedagógusokra háruló újabb feladatokról is ír:

„Azt kívánjuk az idei pedagógusnapon minden magyar nevelőnek – amikor tisztelettel és őszinte megbecsüléssel köszöntjük őket –, hogy a várhatóan növekvő feladatokhoz megértő támogatást kapjanak mindazoktól, akik felelősek az iskolán túl a jövő társadalmáért is. Ezt a segítséget mindenekelőtt a szülőktől, azok képviselőitől, a szülői munkaközösségektől kérjük, hiszen az ő legközvetlenebb érdekük, hogy gyermekük szellemileg értékes, jóra fogékony, testileg erős, hazáját, népét, családját szerető felnőtté váljon.”

1985. június 1-jén Szunyogh Szabolcs újságíró a Népszava „Pedagógusnap” c. vezércikkében egyebek közt így ír:

„Tanárnak soha, senki nem ment azért, hogy meggazdagodjék.

Soha, senki nem vállalta azért a tanári hivatást, mert anyagi szempontok hajtották. És mindenki, aki erre a munkára vállalkozott és vállalkozik, tisztában van azzal, hogy nem lesz könnyű élete: hogy mások gondját, más családok problémáit; mások gyerekeinek nevelését vállalja, (ha nem is teljes mértékben) magára.”

A szerző, miután a vezércikkben számos tanári feladatot felsorol, így folytatja:

„És a jó tanárnak nem jut eszébe, hogy ezt a munkát méricskélje, és számolgassa, napi hány órát dolgozott ingyen; kiszámolták már azt a kutatók régen, hogy egy magyartanárnak, ha legalább három osztályban tanít, csak a dolgozatjavításokra egy teljes szabadságnyi ideje megy el. A jó tanár tudja, hogy sokkal magasabb fizetést érdemelne – nem jutalomból, vagy köszönetképpen, hanem társadalmi érdekből, hiszen a jó tanárok

a megélhetésért kényszerűségből vállat túlórák miatt

a kelleténél sokkal hamarabb kimerülnek, összetörnek, s ez nemcsak nekik, hanem nekünk, szülőknek és diákoknak, az egész társadalomnak veszteség – a jó tanár mégsem a fizetésért dolgozik.

Mert pedagógusként, jó pedagógusként csak hivatásból dolgozik az ember. S ezt a hivatástudatot köszönik meg a mostani virágcsokrok.”

A lap ugyanazon számában, „A pedagógus legyen megbecsült tagja a szocialista társadalomnak” című cikkben Köpeczi Béla, akkor oktatási miniszter szavait is olvashatjuk a pedagógusnap kapcsán:

„Sok tennivaló van még. Főleg

a pályakezdők gondjainak megoldásánál, a lakás biztosításában és más gazdasági kérdésekben.

A pedagógushiány felszámolását előkészítjük azzal, hogy növeljük a pedagógusképző intézményekben a felvételi létszámot, hogy javítjuk az élet- és munkakörülményeket, hogy a pedagógus megbecsülésére szólítjuk fel a társadalmat, többek között úgy is, hogy adminisztratív terheit igyekszünk csökkenteni. Javítani akarjuk a pedagógusok felkészítését, a jövő tanévtől kezdve bevezetjük a rendszeres továbbképzést.”

Így érkezünk el a sajtószemlével 1989-ig, a rendszerváltás évéig. Egy évvel korábban, 1988-ban látott napvilágot Bárdos Jenő Nyelvtanítás: múlt és jelen c. kötete, melyben a szerző a nyelvtanítás történetét kíséri nyomon. A kötet 203-204. oldalán a tanár személyével kapcsolatban az alábbiakat olvashatjuk:

„Tanárnő-e az a művész, aki évek óta feledtetni képes a hatodik órákat, a fűtés, a világítás, a bútorzat hiányosságait, aki megbékéltet kudarcot és sikert, hátrányos helyzetet és gazdasági komplexust, vagy csak egyik cigarettáról a másikra gyújtó, megszállott és vibráló csődtömeg, akit elnyel a folyosó? Lehet-e tanár az, aki jobban szereti tantárgyát, mint a diákot? Ott keringenek ők mind tantestületi intrikák és rivalizálások, lelkesedés és féltékenység között, hálásan vagy megbántottan az iskolai élet melodramatikus hömpölygésében, amely céljához és a munkafolyamat tárgyához képest elképesztően és elkeserítően kisstílű.

Gyermekgondozó, vagy monológokat előadó színész, államhivatalnok, vagy össznépi bűnbak, szakszervezeti aktivista, vagy nemzet napszámosa:

ezek azok a szerepek, amelyek között öntudatlanul vagy kétségbeesetten a tantestületek immár túlnyomó részét alkotó nők vergődnek.

Vajon miért nem érezhetik azt, hogy egy jól körülírható értelmiségi szakterület szakemberei?”

Csupán remélhetjük, hogy a rendszerváltás után a 21. század előttünk álló része ad majd valamilyen – pozitív kicsengésű – választ Bárdos tanár úr kérdésére.

▶︎ A Vonalzó szerkesztősége mindenesetre boldog pedagógusnapot kíván – 2024-ből.

Borítóképünkhöz a Fortepan képét használtuk fel, amelyen a Budapest, III. kerületi a Pais Dezső Általános Iskola udvara látható, egy 1982-es – egyébként úttörőavatási – ünnepély során. Adományozó: Fortepan. A Fortepan nélkülözhetetlen munkáját ezen a linken tudod támogatni.

Nem jutunk el hozzád – mert nincsenek millióink a FB-posztokra. Ezért iratkozz fel a hírlevelünkre, most, itt: