Pedig én tanár akartam lenni…

Tóth Bence írása

Tóth Bence kisfilmjében így ajánlja a SzaVont

Nagyon nehezen szántam rá magam a következő sorok megírására. Azt hiszem, még gyászolok. Kamaszként eldöntöttem, hogy a tanári hivatásnak szentelem az életemet annak minden nehézsége ellenére – majd másfél évtizeddel később arra jutottam, hogy erre egyszerűen képtelen vagyok. Írásomban arra vállalkozom, hogy összeszedjem ennek a másfél évtizednek a legfontosabb mérföldköveit.

Tizenhat éves koromban határoztam el, hogy tanítani akarok – gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Szerencsés voltam, kiváló gimnáziumba jártam – a kamaszkoromat nagyszerű, inspiráló tanáregyéniségek kezei alatt töltöttem szakkörről szakörre és táborból táborba járva. Már tizennégy éves koromtól kezdve nyári táborokban önkénteskedtem, így alkalmam nyílt kipróbálni magam gyerekek között – együtt játszani, tapasztalni, tanulni és a siker kirobbanó volt. Soha semmiben nem éreztem magam annyira a helyemen azóta sem. Így döntöttem el, hogy ez az én utam.

Biológia és kémia szakra készültem. Utólag belegondolva, azt hiszem mindegy lett volna – szívesen tanítanék magyart, történelmet, vagy matekot is, de a valóság már ekkor is közbeszólt. Fiatal tanáraimon már akkor láttam, hogy egy tanári fizetésből egyszerűen nem lehet megélni. Tudtam tehát, hogy megkönnyítem a dolgomat, ha olyan szakot választok, amelyből egyrészt nagyobb a hiány, másrészt pedig mindig lesznek lelkes, orvosnak, állatorvosnak, gyógyszerésznek készülő magántantanítványok keresetkiegészítésként – így lettem biológia és kémia tanári szakos egyetemista. (Persze a korrektség jegyében hozzá kell tennem, ezeket a tárgyakat szerettem a legjobban és ezekből is voltam a legjobb.)

Az egyetemi évek alatt tört meg először a tizenévesen megszerzett lendületem. Amellett, hogy sok inspirációt és fontos embereket ismertem meg, az egyetem számomra valóságos kálvária volt. Elég, ha annyit mondok, hogy a rektifikáló oszlop elméleti tányérszámának meghatározását meg kellett tanulnom a növények fenoloid bioszintézisével együtt, arról viszont a teljes egyetemi képzésem alatt egy szó sem esett, hogy mi a teendő, ha egy diák papírgalacsinokkal dobál, elsírja magát egy rosszul sikerült dolgozat láttán, vagy ha az osztályomba járó arab és roma tanulók kölcsönösen arabnak és romának (na jó, cigánynak) nevezik egymást a szünetben, majd emiatt összeverekednek. Hagyok egy kis időt megtippelni, hogy melyikre hányszor volt (illetve lett volna) szükségem ötéves tanári pályafutásom alatt.

Minden esetre átestem egy diplomán (kanyaró ellen szerencsére oltva vagyok) és elkezdhettem egy jó földrajzi fekvésű budapesti iskolában dolgozni, ami általános iskola és gimnázium is egyben. Azt a tényt, hogy két esti munkarendű gimnáziumban is dolgozom részállásban – drága az albérlet – meglepően derűsen fogadta az új igazgatónőm; úgy tűnt, ez nem lesz gond és oktatás terén is szabad kezet kapok. Ez nem csoda, ugyanis addigra minden kémiát tanító kolléga távozott az intézményből, így én pályakezdőként kaptam meg minden kémiaórát a hetediktől a tizenkettedik évfolyamig – jóformán segítség és támogatás nélkül. Aztán a második évemben át kellett vennem egy távozó kolléga hetedik osztályát osztályfőnökként – itt kezdődött az a periódus, amikor az órára készülés luxusát kénytelen voltam felfüggeszteni. Ez az a feladat, amit senki sem ellenőriz (miért is számítana, hogy az ember milyen órákat tart?), ezért ezt építettem le először. Igényem ugyan lett volna a kreativitásra, de időm és kapacitásom nem volt. Aztán néhány év után arra lettem figyelmes, hogy azokban az osztályokban, ahol heti egy órában tanítok, még az év végi jegybeíráskor sem tudom a tanulók nevét. (Sebaj, jövőre két óránk lesz hetente. Majd akkor megtanulom!) Egy ponton az iskola 800 tanulójából 420-at tanítottam – összesen 14 osztályt. (Plusz az estisek.) Ekkor már a folyosón a szembejövő gyerekekről se tudtam biztosan megmondani, hogy tanítom-e őket… Nem segített az önbecsülésemen, de itt már nem voltam hajlandó többet áldozni az alvásidőmből.

Ebben az állapotban ért el a 2022-ben eszkalálódó oktatási mozgalom. Természetesen fejest ugrottam – majdhogynem azonnal sztrájk és polgári engedetlenség szervezésébe kezdtem az iskolámban, majd később tankerületi és országos szinten is. Akciókat és ellenállási mozgalmat kezdtem szervezni – ekkor már főleg a magánéletem és az alvásidőm rovására. Ennek egyrészt azért éreztem szükségét, mert végtelenül igazságtalannak gondoltam, hogy egy végletekig elavult és kivéreztetett oktatási rendszer szereplői ezek között a körülmények között vegetálnak. Másrészt pedig azért, mert minden tudatosságom, elképzelésem és ambícióm ellenére én is biorobottá silányultam; éreztem, hogy a helyzet tarthatatlan. Tudtam, hogy ha nem változnak hamarosan a körülmények, úgyis elhagyom a pályát, mert nem vagyok hajlandó ebben tönkremenni. A választás, amit magam előtt éreztem: vagy felülírom a lelkiismeretem és a szakmai elképzeléseimet, alig-alig látom el a feladatom (de empatikus vagyok és nem teszem tönkre a rám bízott gyerekeket, ami szinte már eredmény!) és túlélek, vagy megpróbálok mindent teljesíteni és akkor elfelejthetem a magánéletet és az alvást, és szépen belepusztulok. (Amíg dolgoztam, az elsőt választottam egyébként.)

Amikor Törley Kata kirúgásáról döntött a hatalom (és vele távoznia kellett többeknek a Kölcseyből, majd más iskolákból is), akkor vált számomra egyértelművé, hogy ennek biztosan vége lesz – ehhez az aljassághoz már nem vagyok hajlandó asszisztálni. Tűrhetetlen, hogy azonnali elbocsátás a “jutalma” annak, hogy valaki éveken át kitartóan küzd egy jobb, modernebb, igazságosabb oktatási rendszerért. A státusztörvény elfogadása (és a béremelés ígérete) megadta a keretet a döntésem időzítéséhez is. Úgy kértem a felmentésem a tankerülettől, hogy akkor már egy tizenkettedikes osztály osztályfőnöke voltam. Életem legnehezebb döntése volt azt mondani, hogy otthagyom a világ legjobb osztályát az érettségi küszöbén, mégis megtettem, mert úgy éreztem, hogy ha elfogadom a státusztörvényt, onnan nincs visszaút. Nem mintha bármit változtatna egy törvény szövege  a napi munkámon – ugyanakkor vannak döntések az ember életében, amelyek identitásformálónak bizonyulnak. Ez persze csak jóval később derül ki, de ezt az egyet tudtam biztosan: ha én az életem hátralévő részében hasonló, égbekiáltó igazságtalansággal találkozom, teljes magabiztossággal szeretném azt mondani, hogy ezt velem nem lehet megtenni. (Az, hogy nem engem rúgtak ki, mellékes körülmény – én is lehettem volna.) Ha valami formálja az önképem – ez legyen az.

Nagyon igyekeztem, hogy kirúgjanak. Azzal vigasztaltam magam, hogy akkor majd nem kell magamat okolnom azért, amiért otthagyom a gyerekeimet és azt a hivatást, ami a Napnál világossabban rajzolódott ki előttem 16 évesen. Amiért végigküzdöttem az egyetemet, amiért bevállaltam a második és harmadik állást, a magántanítást, az éjjeli, hajnali és hétvégi dolgozatjavításokat és a pálya minden gyötrelmét.

Nem így alakult – magamtól kellett távoznom. Meg kellett hoznom ezt a precedensértékű döntést. Most gyászolok és csak remélni merem, hogy ez a példa számít valamit azoknak a diákoknak, akikkel az utolsó egy évükben nem lehettem ott.

Most a Tanítanék Mozgalom munkatársaként – szép gyászmunka, nem? – annyit tehetek, hogy küzdök azért, hogy másoknak soha többé ne kelljen ehhez hasonló döntést meghoznia.