március 3-20. Középiskolai szóbeli felvételik
A Tanítanék Mozgalom hírfelülete
március 3-20. Középiskolai szóbeli felvételik
A Tanítanék Mozgalom hírfelülete
március 3-20. Középiskolai szóbeli felvételik
írta: Talyigás Anikó
Megtiszteltetésként ért a Tanítanék felkérésére, hogy írjak számukra pár személyes gondolatot… Úgy gondolom, az első írásom akkor hiteles, ha rólam szól.
Gimnáziumi tanár vagyok, több mint 22 éve ugyanabban az iskolában tanítok. Azért választottam ezt a szakmát, mert nagyon szeretek együtt lenni ezzel a korosztállyal és végigkísérni őket azon az úton, ahogy 14 éves kiskamaszból 19-20 éves felnőtté válnak. Megtiszteltetés részt venni ebben a folyamatban, és még inkább az, ha a diákok tanácsot is kérnek, akár megfogadják, akár csak átgondolják azt. Jó pár éve tanítottam már, amikor rádöbbentem a felelősségére is. Az első matematikából érettségiző csoportomból volt egy fiú, aki tőlem szerette volna a választ arra a kérdésre, hogy melyik irányt válassza a továbbtanulásban. Ennek 14 éve, azóta a harmadik osztályomat vállaltam el, és a felelősségem tudatában igyekszem segíteni a pályaválasztáson túl az életben való eligazodásban is a fiatalokat. A munkámra az igazi visszajelzés, amikor személyes üzeneteket kapok arról, hogy miben segítettem, amikor egy mosolyt kapok a folyosón, vagy megosztják velem az érzéseiket.
Sokan bírálják azokat, akik a tanári pályán maradtak az elmúlt évek viszontagságai után. Rólam sok minden elmondható, de az nem, hogy csendben maradtam volna, vagy ne álltam volna ki a jobb oktatási rendszer érdekében. Az elmúlt, lassan három évben rengeteg embert ismertem meg, akikkel együtt próbáltunk hangot adni a problémáknak kisebb-nagyobb sikerrel. Arról, hogy én miben látom a sikert, talán a következő alkalommal írok. Most a maradásról szeretnék szólni. A kirúgások után majd’ két hétig folyamatos, aztán többször még egy-egy napig tartó polgári engedetlenséggel adtam az emberek tudtára, hogy nem tudok azonosulni a sztrájktörvénnyel, és felháborító a megtorlás, ami történt. A majd 60 óra dacára engem nem rúgtak ki. Majd megszavazták a státusztörvényt. Döbbenettel látom most, hogy már ennek hatálya alatt vagyunk, hogy mennyi kolléga nincs tisztában azzal, mi mindent tartalmaz ez a törvény. Nekem kb. július 4-től szeptember 1-ig tartott az az állandó harc az agyamban, hogy menjek vagy maradjak. Pro és kontra sorakoztattam az érveket a fejemben. Attól kezdve, hogy tükörbe tudok-e nézni, ha maradok, odáig, hogy ki mindenkit hagyok cserben, ha elmegyek, sok mindenen gondolkodtam. Mondhatnám a maradás fő indokaként a végzős osztályomat, és nyilván szerepet játszottak abban, hogy maradok, de akkor a következő év végén elmehettem volna velük együtt. A végső döntéshez az a nagyon erős érzés és tudat vezetett, hogy én ezt szeretem csinálni és itt, ebben az iskolában, ahol képes arra a tanári kar, hogy a legnagyobb bajban is összekapaszkodjon, ahol a legfontosabb érték a gyerekek szeretete és ezen keresztül a nevelésük. Ha úgy döntök, elmegyek, nem hiszem, hogy tudtam volna máshol tanítani. A maradásom oka a közösség és a tanítás szeretete. Lehet ezért megalkuvónak, gyávának, bárminek nevezni, de én nem érzem annak magam. Ha kell, kinyitom a szám, elmondom a véleményem. Továbbra is kiállok azok mellett a pontok mellett, amelyeket a 9 pontban együtt megfogalmaztunk, a szabad tankönyvválasztástól a tanárok megbecsüléséig. Azt is gondolom, hogy szükség van még ránk, azokra a tanárokra, akik kritikus gondolkodásra és emberi értékekere nevelik a gyerekeket.
Azt gondolom, hogy ahogy a mozgalom idején a polgári engedetlenségben való részvételt, a sztrájkot vagy csak a szolidaritás kifejezését is mindenki annyira vállalta be, amennyire az a saját értékrendszerébe belefért; azt hogy valaki marad vagy felmond szintén nem ítélhetjük meg kívülről. Mindenkinek a saját élete, értékei alapján kell ezt eldöntenie. Akiknek fontos, a saját eszközeikkel akár kívülről, akár belülről, de küzdeni fognak egy jobb oktatási rendszerért.
A Tanítanék Mozgalom hírfelülete