írta: Barabás Rita
A diplomám szerint 1985 nyarán lettem gyógypedagógus, én azonban úgy gondolom, valójában 1981 őszén, amikor első éves főiskolai hallgatókként az évfolyamunkkal ellátogattunk a budatétényi és a nagytétényi egészségügyi gyermekotthonba, ahol súlyosan halmozottan fogyatékos gyerekek és felnőttek éltek. Néhány évfolyamtársunk e látogatások hatására abbahagyta a főiskolát: szembesültek azzal, hogy más lesz az ő életpályájuk.
A szüleim számára már gyermekkoromban egyértelmű volt az én majdani pályaválasztásom, így ők nem lepődtek meg, amikor az érettségi évében eléjük álltam a terveimmel. Látszólag messze esett az alma a fájától, hiszen mindkét szülőm műszaki értelmiségi volt, ám úgy gondolom, testvéreimmel tőlük kaptuk azokat az emberi alapértékeket, amelyek felnőtt életünket is markánsan meghatározzák.
A főiskola negyedik évét levelező tagozaton fejeztem be. Addigra már tudni véltem, hogy a választott szakommal, a pszichopedagógiával szeretnék foglalkozni és a helyemet is megtaláltam a Fóti Gyermekvárosban. Ide először 1982 nyarán jelentkeztem nyári munkára, majd ezt megismételtem a következő évben is. Év közben is folyamatosan látogattam a csoportomat és nevelőjüket, mígnem megérkezett a felkérés: csatlakozzak a nevelői stábhoz. Ekkor még az alapító igazgató, a legendás Barna Lajos vezette az intézményt. Hálás vagyok az ott szerzett tudásért, a tapasztalatokért, a nagyszerű munkatársakért. A szakdolgozatomat is a Fóti Gyermekváros ihlette: a nevelőotthoni családgondozás szükségességéről írtam. (Az államvizsga után a főiskola pszichopedagógia tanszékének vezetője állást ajánlott a tanszéken, hogy tovább kutathassak a szakdolgozati témámban. Inkorrekt lett volna elfogadni az ajánlatot úgy, hogy én akkor már tudtam, hogy gyermeket várok.)
Jellemző arra a korra, hogy semmiféle adminisztrációs nyoma nem maradt annak, hogy én munka mellett levelezőn tanultam a főiskolán, hogy tanítási gyakorlatokra jártam. Úgy írtuk a munkabeosztást, a szabadságokat, hogy ez beleférjen. Leültünk a közvetlen munkahelyi vezetőnkkel és a nevelőtársammal megbeszélni. Segítőkészség, kölcsönös tisztelet, az „én is voltam pályakezdő” el nem felejtése mindkettejük részéről.
A fiam születése hozott el onnan 1985 őszének végén. Saját kisgyermek nevelésével nem összeegyeztethető a nevelői munkarend. Ráadásul 1987 nyarára egyedülálló szülő lettem.
Szolgálati lakásért Budapestről egy somogyi faluba költöztem a másfél éves gyermekemmel, ahol egy szegregált gyógypedagógiai iskolában kaptam munkát, a fiamra pedig az iskola egyik nagyon fiatal gyermekfelügyelője vigyázott, amíg én tanítottam. A mai eszemmel teljesen elképedek az igazgató „csalásán”, legfőképpen az akkori önmagamon, hogy én ezt elfogadtam. A kádári szociálizmus vége felé az efféle kiskirályos megoldások teljesen szokványosak voltak. Az idilli állapotnak az engem alkalmazó igazgató fél évvel későbbi váratlan halála vetett véget. Az addig meghunyászkodó igazgatóhelyettes és a kollégák fellázadtak: terror alá vették a fiamra vigyázó vétlen fiatal gyermekfelügyelőt, aki végül is felmondott. Én pedig kényszerhelyzetbe kerülvén igénybe vettem a GYES-t és hazaköltöztem a szüleimhez egy Nyugat-magyarországi megyeszékhelyre.
1988 szeptemberében már a szülővárosom szegregált gyógypedagógiai iskolájában dolgoztam napközis nevelőként. Abban az iskolában az volt a szokás, hogy a gyógypedagógusok napköziztek, a tanítói, illetve szaktanári végzettséggel rendelkezők pedig tanítottak. Ez csak amiatt nem okozott komolyabb szakmai problémát, mert az iskola akkori tanulói közösségének a 90 %-a túlkoros, valójában csak a részképességzavara miatt áthelyezett cigány gyermek volt. Számukra ideális volt a csökkentett mennyiségű tananyag lassabb ütemű szaktanári átadása.
Itt szembesültem azzal, hogy a főiskolán milyen kevés tantárgypedagógiai tudásra tettünk szert. Rengeteg hiányosságom volt, melyeket pótolni kellett. Hála és köszönet az ottani segítőkész kollégáknak. Itt kóstoltam bele az „egyéni fejlesztés” elnevezésű tanóra formába, itt tapasztaltam meg azt, hogy ez a tanítási forma közelebb áll hozzám. (A valóban értelmi fogyatékos tanulókkal ebben a formában foglalkoztak délelőttönként a délután napköziző gyógypedagógusok, hogy meglegyen a kötelező óraszámuk.)
A tantestület belterjes volt: sokan már évtizedek óta tanítottak itt, megcsontosodott rutinokkal. Nem voltak fogékonyak az új módszerekre.
1994 nyarán áthívtak dolgozni egy olyan szegregált gyógypedagóiai intézménybe, ahol olyan súlyosan halmozottan fogyatékos gyermekekkel foglalkoztak, akik számára addig nem volt a megyében oktatási intézmény. Működött benne logopédiai óvoda; óvodai csoport súlyosan halmozottan fogyatékos kisgyermekek számára; fejlesztő 1. osztály részképességzavarral vagy különböző „disz”-ekkel küszködő tanköteleskorúvá vált kisgyermekek számára; korai fejlesztés; logopédiai ellátás; autista csoport. Ebben az épületben kapott helyet a nevelési tanácsadó is.
A kedvenc munkahelyemmé lett ez az intézmény, 23 évig maradtam itt. Magas színvonalú szakmaiság, szakmai szabadság és úttörés, csapatmunka, közös gondolkodás és problémamegoldás. Rengeteg szakmai és pénzbeli támogatást kaptunk a fenntartónktól, a megyei tanácstól. Csupa olyan feladatellátást vállalt fel ez az intézmény, amelyre volt szülői igény. Talán egy évtizeddel korábbtól nőtt meg azoknak a szülőknek a száma, akik nem akarták bentlakásos tömegintézménybe adni eltérő fejlődésű gyermeküket. Ezek a szülők motiváltak és aktívak voltak, az intézményben dolgozók pedig teljes mértékben partnernek tekintették őket.
Kezdetben a súlyosan halmozottan fogyatékos gyermekek óvodai csoportjában dolgoztam. Hamarosan felkérést kaptam az autista csoportot vezető kollégámtól, hogy vegyem át tőle a csoportot. Olyan területére érkeztem a szakmámnak, amelyről a főiskolán a gyermekpszichiátria kurzuson egyetlen mondat hangzott el: elvétve akadnak ilyen gyerekek, egészségügyi gyermekotthonokban van a helyük, gyógypedagógusként nincs dolgunk velük. A kezdeti információs sokk után hamarosan biztos lettem abban, hogy a helyemre kerültem. Tanultam, képzésekre jártam Budapestre, olvastam, figyeltem. Ebben a munkacsoportban mindvégig megmaradt a közös gondolkodás, a csapatmunka, a problémák megoldására fókuszáló szemlélet. A köznevelésből való 2017-es távozásomig autista – mai szaknyelvi szóhasználattal élve ASD – gyerekekkel foglalkoztam. Imádtam.
Az intézmény 1989-es alapításától számítva közel másfél évtizedig tartott a korábban bemutatott nagyon innovatív időszak. Mire a második gyermekem születése után 2003 szeptemberében visszatértem szeretett munkahelyemre, intézményi szinten már más volt a légkör. A politika betette a lábát, viszályt szított, vezetői szinten korábbi barátokból ellenségek lettek, következésképpen a munkatársi közösség is polarizálódott.
Elszomorítottak ezek a változások, de szerencsére az autista csoport munkatársi közösségébe ebből szinte semmi nem szivárgott át, így ott tettük a dolgunkat tovább. Ebben a közösségben tettem szert mindarra a tudásra, amely a „védjegyemmé” lett.
Igazgatóváltás következett, a fideszes megyei vezetéstől a korábbi igazgatóhelyettesünk kapott bizalmat. Őt egyébként mindannyian szerettük: pedagógusként, emberként és vezetőként is kiváló volt. Csak ha inogni érezte maga alatt a vezetői székét, akkor vetkőzött ki magából. Politikai kapcsolatait kihasználva rengeteget tett az intézményért, a munkatársaiért, a tanítványainkért. Megbízási szerződéses munkalehetőségekhez jutottunk, továbbképzések elvégzéséhez szerezte meg a szükséges támogatásokat. (Így lettem pl. terápiás lovas oktató, valamint TSMT-terapeuta.) 2011-ben ez az igazgatónk autóbalesetben elhunyt. Az intézményi hagyományt követve az addigi igazgatóhelyettes került a helyére, aki a maga szakterületén nagy tudású szakember, ám híján volt a vezetői képességeknek.
Ekkortól datálódik az intézmény erodációja – amelyhez nagyban hozzájárultak a köznevelésben a Nemzeti Köznevelési Törvény hatályba lépését követő folyamatok: a fenntartóváltások, az előző igazgató politikai kapcsolataiból adódó kivételezettség megszűnése. Az új igazgatónk a „végrehajtó emberek” közé tartozott. 6 évig bírtam, 2017 nyarán felálltam és eljöttem.
Visszatértem pályakezdésem ágazatába, a szociális szférába, a gyermekvédelmi szakellátásba. Ha pusztán a pályám ívét nézem, mondhatnám, hogy szép: visszatérni oda, ahonnan indultam. Ám a gyermekvédelmi szakellátásban sokkal rosszabb állapotokat találtam, mint amit 32 évvel azelőtt otthagytam. Hű maradtam önmagamhoz, a hivatásomhoz a méltatlan körülmények ellenére is. A gyerekek voltak ott is az elsők számomra, megalkuvás nélkül. Velük szerettem együtt lenni. Hamar beláttam, hogy az adott körülmények között a lehető legtöbb, amit adhatok nekik, pusztán csak annyi: 30-45-60 percre tudjon önfeledten kikapcsolódni a traumáiból.
2024. június 1. óta nyugdíjas vagyok. Meggyászoltam aktív gyógypedagógusi mivoltomat – ebben segítségemre volt a Tanítanék Mozgalom veszteségfeldolgozó projektje is. Mert nagy valószínűséggel én már mindörökké passzív szakember maradok.
2024.12.18.
