Az életre nevel?

írta: Berta Bea

Gyakran eszembe jut egy családi epizód: az egyik gyerekem iskolás korú lett, de nem fűlött a foga az iskolához – nem akart menni. Ekkor az egyik családtag motivációs beszédet tartott neki, és elhangzott ez a tökéletesen meggyőzőnek szánt mondat: „Nézz anyára (értsd: rám), hatévesen beült az iskolapadba, és azóta ki sem jött onnan, annyira szereti.” A gyereket ez a gondolatmenet nem győzte meg, nekem azonban rengetegszer eszembe jut azóta is, mert gyakorlatilag erről volt szó: hat és negyvenhat éves korom között végig iskolában voltam – vagy tanultam, vagy tanítottam, nem ritkán a kettőt párhuzamosan csináltam, de tényleg ki sem tettem a lábam onnan. Ennek azért van jelentősége, mert az iskolától – legalább szavak szintjén – azt várják, hogy az életre neveljen, de elvárható-e ez a tanároktól, akik legtöbbje egész életében ugyanúgy iskolás volt, mint sokáig én is.

Lassan két éve nem vagyok „iskolás”, és most szeretném megosztani a tapasztalataimat a „kinti” életről. Előre szólok: se nosztalgikus jellegű, se „kint” minden jobb/rosszabb tartalmú írásra ne számítson az olvasó. Igyekszem reálisan bemutatni, melyek azok a tapasztalatok, amelyeket érdemes lenne visszavinni az iskolai munkámba, ha egyszer …

Egy kis háttér a továbbiakhoz: egy nyelviskolában dolgozom, vannak óráim is, de a munkaidőm nagyobbik részében a tanár kollégák kiválasztásával, továbbképzésével és támogatásával, valamint szintfelméréssel, vizsgáztatással, képzési anyagok kidolgozásával foglalkozom. Kapcsolatban vagyok a saját tanulóimmal, a közvetlen munkatársaimmal, a nyelviskolai tanárokkal, illetve közvetve vagy közvetlenül a partnerekkel is, amelyeknél tanítunk.

Szeretném sorra venni, milyen munkahelyi tapasztalataim vannak, amelyekre igenis felkészíthetne az iskola – ha így tenne, az a munkaerőpiacnak is praktikus lenne, ugyanakkor a leendő munkavállaló (értsd: a diák) is jobban érezhetné magát az iskolában, azaz élhetne, miközben az életre készül. Ugyanígy a tanárok motivációjára is pozitívan hatnának ezek a megoldások.  

Megbecsülés

Sokszor hallottam, hogy egy tanár bezárja az ajtót, és azt csinál, amit akar, de ha az ember a „piacon” akar megélni, ott bizony a főnöke parancsol, különben könnyen az utcán találja magát. A mondat első felét most hagynám – sok évvel ezelőtt még igaz is lehetett, ma azonban már biztosan nem az. A második felét viszont, hogy a „főnök parancsol”, érdemes jobban megnézni. Friss tapasztalataim szerint a főnök jól működő céget akar – ehhez sok minden szükséges, például elégedett munkavállaló, aki lehetőség szerint sokáig a cégnél marad, mert az egyik legdrágább „luxus” pótolni egy tapasztalt, jól teljesítő munkaerőt, azaz betanítani egy újat. Az iskolai tanárok közül vajon hányan érzik úgy, hogy megbecsülik, elismerik őket, fontosnak tartják a főnökeik, hogy éppen ők maradjanak éppen abban az iskolában, mert nem pótolhatók? Nem a gyerekek szeretetéről beszélek, hanem a munkáltatói megbecsüléséről. Ja, hogy ilyen jó ideje nincs, és ezt elvárni naivitás? Szerintem nem az. Az iskolának is az a jó, ha egy régóta ott tanító, a helyi viszonyokat ismerő, a tanítványai által szeretett tanár sokáig ott marad. Esetleg „darabra” pótolható egy jó tanár, a lényeget tekintve biztosan pótolhatatlan veszteség a távozása. Viszont, ha a tanárok természetesnek tartják, hogy munkáltatói oldalról nincs megbecsülés, mitől érezné úgy a munkáltató, hogy változtatnia kell? És mit tanulnak a diákok ebből az életről?

Autonómia és bizalom

„Ha nem tetszenek az iskolai szabályok, el lehet menni máshová, ott majd ennyire sem csinálhatod azt, amit szeretnél.” Ezt is sokszor hallottam. Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy a munkáltatóm igyekszik pontosan felmérni, miben vagyok jó, miben kevésbé, ezzel párhuzamosan mi az, amiben muszáj fejlődnöm, mert a feladataim megkívánják, és mik azok, amikben maradhatok „gyengébb láncszem”, mert a csapatban vannak olyanok, akik viszont ebben jók. És a feladatokat is így kapom: van, amit muszáj megcsinálni, mert a mindennapi munkám része. Ez természetes. Ugyanakkor vannak olyan feladatok, amelyek közül választhatok, aszerint, mihez van jobban kedvem. (Amikor először kaptam egy ilyen kérdést, mármint, hogy melyiket választom a három feladat közül, visszakérdeztem, hogy ez beugratós kérdés-e. Mondták, hogy nem az, de mindhármat úgysem csinálhatom én, mert nem fér bele a munkaidőmbe (!!!), hát válasszam azt, amelyiket a legszívesebben csinálnám.) Van olyan feladat is, amely új a cég életében, és azt mondja a főnököm, azért kapom én, mert szerinte az ilyen, olyan, és amolyan képességeim, készségeim engem erre alkalmassá tesznek. Mert figyel arra, hogy én miben vagyok jó – persze, hogy figyel, ez az üzleti érdeke, ugyanakkor én is jól járok, hiszen testhezálló feladatot kapok, amihez viszont önállóság is jár: ez a feladat, csináljam, ahogy szeretném, a lényeg az eredményesség. Ha nem megy, szabad segítséget kérni – felelősségem van, de tudok hova fordulni, ha elakadtam. A motiváció megőrzésében ez kulcskérdés – így van (lenne) ez az iskolában is, diák és tanár estében egyaránt.

A tanulási folyamat szervezése

A közoktatással kapcsolatban nekem az egyik legnagyobb problémám, hogy úgy érzem, a gyerek „tégla a falban” (Pink Floyd: Another Brick in the Wall). Van egy központilag meghatározott elvárási rendszer, ehhez vannak engedélyezett tankönyvek, minden ki van találva, lehet csinálni. Nincs központi igény arra vonatkozóan, hogy diák és tanár jól érezze magát az iskolában (ami egyben a motiváció alapja is lenne), elég, ha a munka „el van végezve”, számokban kifejezhető eredmények vannak (értsd: jegyek, központi mérések eredményei). Ez elég gyorsan kiöli a motivációt. Az én tanítási gyakorlatom most úgy működik, hogy van egy használandó tananyag, ezt hosszas elemzés után választotta ki a nyelviskola, figyelembe véve a tartalom és a kivitel korszerűségét. Tehát jó (!!!) a tananyag. Emellett használhatok bármit, ami a csoport közös igényeinek megfelel – ezeket az extrákat mindig a közös célok alapján választom ki. Tehát van egy „központilag” meghatározott irány, ez a minőségbiztosítás alapja, de van idő és leginkább tér arra, hogy egyénileg is alakítsuk a közös tanulási folyamatunkat. Ez időről időre lehetőséget ad arra, hogy közösen ránézzük, hol tartunk, mi változott, miben fejlődtünk és miben kellene még fejlődnünk. Mindez csoport szinten is működik – a tanulók érzik, hogy nem lehetséges minden egyéni igényt teljesíteni, ugyanakkor lehet közös célokat találni, és azokért együtt dolgozni. Így megmarad – mindig újjáéled – a motiváció, ugyanakkor tanári oldalról a kreativitás és a szakmaiság is fontos eleme maradhat a munkának.

Együttműködés

Az egyik legnagyobb céges élményem a csapatmunka, illetve az együttműködés, és talán ez az egyik legfontosabb kompetencia, amelyet az iskolában könnyen lehetne fejleszteni, hiszen napi 6-9 órában össze van zárva egy csapat diák, és persze ott vannak a tanáraik is. Egy példa: írnom kellett egy tájékoztató levelet a nyelviskolai tanároknak egy új fejlesztésről. Többen ültük körül az asztalt az irodában: rajtam kívül volt egy marketinges kolléga, egy másik munkatárs a fejlesztői csapatból, illetve egy hozzám hasonló feladatkörű kolléga. Megírtam a levelet, megosztottam a dokumentumot az asztal körül ülőkkel, és mindenki hozzátette a magáét. A fejlesztési csapat tagja három pontban elmagyarázta az új funkció lényegét, a hasonló munkakörű kollégával egyeztettem a levél terjedelméről, a marketinges pedig mondta, hogy két szót cseréljek ki/alakítsak át, és sokkal barátságosabb lesz a levél hangvétele. Aztán csinált valami grafikai varázslatot is, hogy jobban nézzen ki az űrlap, amit kiküldök a levéllel. Nem, nincs szükség minden levél megírásához egy csapatra. De ez egy fontos levél volt, és megnyugtatott, hogy csapatban csináljuk, mindenki hozzátehette, amihez ért. Milyen jó lenne, ha az iskolákban is általános gyakorlat lenne az, hogy rendszeres időközönként projekteken dolgoznak a gyerekek, és mindenki megtapasztalhatná, miben jó, illetve segítséget kaphatna abban, amiben kevésbé jó. Ha természetes lenne, hogy nem kell mindenben jónak lenni, viszont amiben jók vagyunk, azzal az egész projekt sikeréhez pótolhatatlanul járulunk hozzá.

Visszajelzés és elismerés

A céges rutinnak a része a rendszeres visszajelzés (a „teljesítményértékelés” szót félve írom le, de igen, ilyen is van – és lehet építő módon is csinálni). Nem az „ügyes vagy” típusú, komolyan nem igazán vehető közlések, hanem a „köszönöm, hogy mindig megnevettetsz”, a „köszönöm, hogy segítesz, mert ez most egyedül nem menne”, a „mindig jó veled átnézni a lépéseket”, „megnyugtató, hogy bízhatok benned”, „rengeteg munkát spóroltál meg nekem”, az „ehhez a te határozottságod/kreativitásod, kedvességed/lényeglátásod stb. kell”. Szeretem, hogy nem vesszük természetesnek, hogy valaki jól, pontosan, kedvesen, figyelmesen dolgozik, hanem visszajelzünk egymásnak, személyre szólóan. Ismét az jut az eszembe, milyen jó lenne az iskolákban is mindennapos gyakorlattá tenni a személyes visszajelzést, és azt a szemléletet, hogy nem magától értetődő, ha valaki lelkiismeretesen végzi el a munkáját (a tanulás is munka). Értékes ez a csapatszellem szempontjából, de az önbecsülés miatt is: mennyivel kevesebb önbizalomhiányos vagy alacsony önértékelésű ember lenne, ha az iskolai évek alatt megtanulnánk visszajelezni mások erőfeszítéseit, illetve észrevenni és értékelni a saját erősségeinket is.

Az egyik fejlesztendő tulajdonságom a tömörítés képessége – ez a cikk sem lett rövid. Ugyanakkor bízom benne, hogy sikerült bemutatnom néhány szükséges szempontot ahhoz, hogy az iskola (egyszer talán) valóban az életre neveljen.