írta: Törley Kata
A Bibó Közéleti Társaság 2024-ben a Bibó István Demokrácia Díjat Dr. Karsai Dánielnek szavazta meg. Március 7-én posztumusz adták át a díjat. A Bibó Társaság hagyományai szerint laudációt az előző évi díjazott mondja. Ez a megtiszteltetés így most engem ért.
A legnagyobbjaink egyikéről fogalmazhattam meg gondolataimat egy héttel március 15. előtt. Szimbolikus összecsengés ez: az 1848-as forradalom ünnepe jóval több már, mint egy történelmi esemény emlékezete. Mindazokról szól, akik kiállnak a szabadságért, a jogért, s küzdenek érte a végsőkig. Karsai Dániel szó szerint a végsőkig küzdött önzetlenül és állhatatosan, s példaként áll mindannyiunk előtt, akik számára fontos a szabadság, az emberi méltóság, az önrendelkezés joga.
“Rábukkansz majd a bölcsesség oly hirdetőire is, akik szerint nem szabad erőszakot alkalmazni önnön életünk ellen, és istentelenségnek tartják, ha valaki a maga gyilkosává válik; meg kell várni a természet szabta halált. Aki így beszél, nem látja, hogy elrekeszti maga elől a szabadság útját. Semmi jobbat nem alkotott az örök törvény annál, minthogy egyetlen bejáratot adott az élethez, de számtalan kijáratot. Várjam meg hát akár a betegséget, akár az ember kegyetlenségét, noha a kínokon keresztül kijuthatok, és lerázhatom béklyóimat? Az egyetlen, amiért nem panaszkodhatunk az életre: senki sem tart vissza. Jól vannak rendezve az emberi dolgok: senki sem boldogtalan, csak saját hibájából. Ha tetszik: élj. Nem tetszik: szabadságodban áll oda visszatérni, ahonnan jöttél.”
(Lucius Annaeus Seneca)
Díjátadásra gyűltünk most össze, s a díj minden kétséget kizáróan a legmegfelelőbb személyé lesz. Ez a legmegfelelőbb személy azonban nem lehet már itt velünk. Büszkeséggel és meghatottsággal tölt el, hogy róla, neki beszélhetek, s azt remélem, hogy a díj mindenképpen célba talál. Ugyanakkor szövegem szükségszerűen a nekrológ és a laudáció között billeg. Nem tekinthetek el a tényektől, bármily fájdalmasak legyenek is. Most 2025. március 7-e van, kitörő tavasz, az élet ünnepe. S én egy halott emberről, egy halott emberhez fogok beszélni, azzal a legmélyebb meggyőződéssel, hogy mindaz, amit ő életében és betegségében megalkotott, itt van velünk, meghatározza jelenünket, párbeszédeinket, vitáinkat, legfontosabb ügyeinket. Egy halott ember fog most díjat kapni, de ez a díj mindazoké is, akik őrzik őt és ügyét a munkájukban, a mindennapjaikban, a beszélgetéseikben, a szívükben, emlékezetükben. Mindazoké, akik küzdenek az élet méltóságáért, a halál méltóságáért, magukért, hozzátartozóikért, elveikért. A kérdések, a kétely szépségéért és szabadságáért.
2024. szeptember 28-án, 47 éves korában meghalt Dr. Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász, emberjogi aktivista, aki három évig küzdött az ALS nevű gyógyíthatatlan betegséggel. Ezek a pőre tények. Amit azonban Karsai Dániel ebben az időszakban véghezvitt, az az egész magyar társadalom számára korszakos, példamutató tett: kirakta közös asztalunkra és vitára bocsájtotta azt a kérdést, az életvégi döntések kérdését, amiről szeméremből, szorongásból oly nehezen tudunk beszélni, pedig mindannyiunkat érint. Hála neki, az eutanázia kérdéskörét már nem lehet visszatuszkolni a tabusításba, ahol korábban volt.
Úgy gondolta, Isten – gondoljon erről bárki bármit – okkal adott nekünk szabad akaratot. Hogy mindenki sírva érkezik erre a világra, de lehetőségünkben áll méltósággal távozni. S hogy ez nem szégyen, nem gyávaság, nem istenkáromlás. A probléma evilági és világi. Mihez van jogunk, és mihez nincs? Mi az élet? Mi az emberi méltóság? Mi az ebből fakadó önrendelkezési jog?
Ezeket az egyszerű, univerzális kérdéseket tette fel magának és mindannyiunknak Karsai Dániel. Szelíden, megértően, elfogadóan és kérlelhetetlenül. Elképesztő bátorsággal állította e kérdések szolgálatába a saját testét, szellemét, állapotát, életét. Felmérhetetlen, mekkora erőre volt ehhez szüksége. Ez az erő a saját személyiségéből fakadt, a tanulási képességéből, illetve mindazokból, akik körülvették: a családjából, barátaiból, segítőiből.
Közüggyé tette az élet méltóságát, s erre nagyon sokféle választ kapott. Elutasítást a magyar parlamentben, meghallgatást és elutasítást az emberi jogok bírósága előtt Strasbourgban, és elképesztő figyelmet és szeretetet a nyitott fülű és nyitott szívű emberek körében, a színházban, amit meghódított a saját történetű darabjával, gondolkodó polgártársai körében, akik viszik tovább az ügyét.
Kockázat- és áldozatvállalásához, bátorságához, a gondolat, a szabad eszme és a viselkedés általa megvalósított egységéhez talán csak a kiürült Parlamentben 1956-ban a megszálló szovjet csapatokat egyedül váró Bibó Istváné mérhető az elmúlt száz évből.
Van egy szép magyar népdal azokról, akik nem jók, akik fellegajtó nyitogatók.
Vagyunk ebben az országban páran, akik több-kevesebb elszántsággal, több-kevesebb kitartással nyitogatjuk a fellegeket. Ami viszont bizonyos: Karsai Dániel kinyitott egy fellegajtót, s az ajtóban állva képviselte, és most, halálában, halála után is ott védi mindannyiunk ügyét, az életünk és a halálunk méltóságának ügyét.
Köszönjük, Ügyvéd Úr! Köszönjük, Karsai Dániel!
