Évek óta foglalkozom érdekérvényesítéssel az oktatáson belül; egy ideje a munkám részeként segítek különböző helyi kezdeményezéseket. Ha befut hozzám egy ügy, igyekszem összeszedni a legfontosabb szempontokat, amelyekkel egy csoport sikeresen képviselheti az érdekeit.
A folyamat egyik legfontosabb eleme a nyilvánosság és a legtöbb esetben rögtön itt szoktunk elakadni. Amikor elmondom, hogy miért lenne elképesztően fontos, hogy egy érintett akár név nélkül elmondja a történteket a sajtónak, a legtöbb esetben kiderül, hogy nem lesz ilyen. Az emberek jellemzően nem merik vállalni. Ugyanazért, amiért a pedagógusok többsége nem mert polgári engedetlenségben, vagy sztrájkban részt venni. Számtalan okot hallottam már, de az erővonalak mindig egy irányba mutatnak – félnek a retorziótól. Van, aki a saját megélhetését félti, van, aki a családját, van aki az osztályát vagy az iskoláját, a kollégáit vagy épp a kollégákhoz még valamelyest lojális iskolavezetést. És a végtelenségig folytathatjuk a sort, a vége a legtöbbször egyforma – félnek, hogy a tankerület, az önkormányzat, a minisztérium, vagy egyszerűen egy helyi erős ember lenyúl és a helyzet még rosszabb lesz, mint amilyen eddig volt. És persze mindannyian tudjuk, hogy ez realitás – mindenki hallott már olyanról, aki megpróbált tenni valamit és megjárta. Gondoljunk csak arra a kormánytisztviselőre, akinek az volt a bűne, hogy egy megválasztott ellenzéki EP-képvsielő felesége. Érthető, ha valaki nem akarja névvel-arccal vállalni a véleményét abban a rendszerben, amely teljes apparátust tart fenn és adott esetben a joggal is visszaél annak érdekében, hogy rendet tartson.
Az anonim módon tett nyilatkozatok nagyvárosi környezetben néha-néha működnek, vidéken viszont a legtöbbször azok sem. Félnek, mert szűkebb a közeg, ha valaki beszél a sajtóval, könnyen kiderül, ki lehet a felelős és a büntetés nem marad el. Ha esetleg nem derül ki, ki volt az, akkor is lehetőség van a kollektív büntetésre – féljen csak az egész iskola, hogy majd megvonnak bizonyos forrásokat, csökkentik az osztályok számát, nem valósulnak meg az ígért felújítások stb. A bosszúállásnak számtalan módja létezik.
A státusztörvény elfogadásával a helyzet csak romlott – olyan elemeket építettek a rendszerbe, amelyek segítségével az intézményvezető vagy a fenntartó nagyon “diszkréten” állhat bosszút, a túlórák, vagy kötelező továbbképzések elrendelésétől a teljesítményértékelésen át az átvezénylésig. Sőt, a státusztörvény lényegében a pedagógusok szólásszabadságát is korlátozza – legalábbis ezt szoktuk mondani, ha kifogást keresünk. De nézzük meg, hogy a valóságban ez mit jelent:
2. § A nevelésben-oktatásban kulcsszerepet játszó köznevelési foglalkoztatotti jogviszonyban álló feladata, hogy […] hivatását akként végezze, hogy […] ennek eredményeképpen a köznevelésbe vetett közbizalom is erősödjék.
8. § [Személyiségi jogok védelme] (2) A köznevelési foglalkoztatotti jogviszonyban álló személyiségi joga akkor korlátozható, ha a korlátozás a 2. § szerinti alapelvek érvényesülésével közvetlenül összefüggő okból feltétlenül szükséges és a cél elérésével arányos. A személyiségi jog korlátozásának módjáról, feltételeiről és várható tartamáról, továbbá szükségességét és arányosságát alátámasztó körülményekről a köznevelési foglalkoztatotti jogviszonyban állót előzetesen írásban tájékoztatni kell.
Ugyanakkor jegyezzük meg, hogy a státusztörvény azért az alábbi kitételt is tartalmazza – erről ritkábban beszélünk:
7. § [Joggal való visszaélés tilalma] (1) Tilos a joggal való visszaélés. E törvény alkalmazásában joggal való visszaélés különösen, ha az mások jogos érdekeinek csorbítására, érdekérvényesítési lehetőségeinek korlátozására, zaklatására, véleménynyilvánításának elfojtására irányul vagy ehhez vezet.
A gondolatmenet az, hogyha úgy nyilatkozom, hogy az a közoktatásba vetett bizalmat gyengíti, akkor törvényt szegek – ezért biztosan valami büntetés jár… Ugyanakkor a fentiek alapján kifejezetten úgy érzem, hogy a jog a mi oldalunkon áll. A törvény egyértelműen kifejezi, hogy ennek a jogszabálynak tilos a visszaélésszerű alkalmazása, ha az a véleménynyilvánítás, vagy az érdekérvényesítés korlátozásának céljával történik. Arra elég lehet a fenti megfogalmazás, hogy hivatkozzunk a szólásszabadság korlátozására, arra viszont szerintem semmiképp, hogy ennek egy bíróságon a munkáltató érvényt is szerezzen. De valójában a cél nem is ez; inkább csak az, hogy a cenzor a fejünkbe költözzön és ott kényelembe helyezze magát.
Persze az én véleményem valójában nagyon keveset számít ebben a kérdésben, de a valóság az, hogy mindenki másé is. Az egyetlen szerv, aminek szava lehet a kérdésben, a bíróság – a jogértelmezés vitás esetekben az ő feladatuk. Tudjuk, hogy a bíróság függetlenségével kapcsolatban is felmerüleltek aggályok az utóbbi időben, de számos esetet látunk, ahol azért hasonló érdekérvényesítési ügyekben kedvező ítéletet hoztak – ide tartozik a kirúgott kölcseys tanárok elsőfokú ítélete vagy a korábban ki nem fizetett helyettesítési díjak megítélése is.
A szomorú valóság ugyanakkor az, hogy az esetek túlnyomó többségében az ügyek el sem jutnak a jogvitáig. Az elnyomó rendszer legkíméletlenebb cenzorai a fejünkben laknak és nem engedik, hogy kockázatot vállaljunk, mert tudjuk mi történHET. Az összes forgatókönyv arról, hogy milyen retorzió ér bennünket, a családunkat, a kollégáinkat, az iskolát – a szűkebb, vagy tágabb közösségünket – a fejünkben létezik. És a legtöbb esetben ki sem próbáljuk, hogy történhetne-e ez másképpen. Ide kívánkozik Bibó István sokat idézett mondata, amely szerint:
“Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.”
A bíróságok és a jog, a független sajtó, a hatalmi apparátusban dolgozó emberséges tisztségviselők, az erkölcs és a közösségek megtartó ereje mind a mi szövetségeseink ezekben a küzdelmekben – itt volna az ideje, hogy ezeket is próbára tegyük. Ha nem tesszük, akkor úgy veszítjük el a versenyt, hogy rajthoz sem álltunk. Egyéni szinten érthető, ha valaki nem akarja vállalni ezeket a kockázatokat, közösségi szinten azonban kétségbeejtő, ha olyan küzdelmek eredményéből vonunk le következtetéseket, amelyeket valójában évek, évtizedek távlatában meg se vívunk. Emiatt érezhetjük igazán, hogy diktatúrában élünk – mert mi magunk válunk a diktatúra fenntartóivá azzal, hogy annak kimondott és kimondatlan feltételeit elfogadjuk.
A diktatúra elleni küzdelem nem feltétlenül egy hangos tüntetés, vagy polgári engedetlenség. A küzdelem része egy vezetői rosszallás (vagy épp tiltás) ellenére mégis megtartott iskolai fórum, egy Krétában szakszerű helyettesítésként le nem könyvelt tanóra, vagy épp egy nyilatkozat a sajtóban, ha felháborít, ami történik. És hogy a szabadság kis köreiből nem engedünk. Ha valaki úgy dönt, elkezdi lehívni a hatalmi arroganciából táplálkozó blöfföket, inspirálódhat például a nyírcsászári képviselőnő esetéből, aki miután megfenyegették, nem félt feljelentést tenni a hatalommal való visszaélés ügyében.
Annak a kockázatait gyakran mérlegeljük, mi történik, ha ellenállunk a hatalmi erőszaknak. Az ellenkezőjét viszont ritkán, hogy mit nyerhetünk: tartást, méltóságot, önbecsülést… és egy szabad, demokratikusan működő közösséget.
