Nenyerjünkannyit-ország nem enged
134 igen, 60 nem szavazattal, tartózkodás nélkül szavazta meg a kormánytöbbség a tanárok új életpályájáról szóló törvényjavaslat minősített többséget, 136 igen, 58 nem szavazattal, tartózkodás nélkül az egyszerű többséget igénylő részeit.
Egyetlen egyszer beszélgettem hosszasabban Orbán Viktorral. Akkor 15 éves voltam, ő a húszas évei közepén. Talán 1988-89-ben történhetett ez. Felnéztem rá: személyes hősöm volt. A többi fideszes ikon is, de ő nyilván messze a többiek fölé magasodott karizmájával, lendületes stílusával. Nagyon megmaradt bennem, ahogy arról beszélt, hogy ha valaha miniszterelnök lenne, ugyanazt szeretné csinálni, mint az akkori dán (holland?, norvég? nem emlékszem pontosan) miniszterelnök: ő is biciklivel fog majd bejárni a hivatalba, nem rendőrkonvojban. Annyira emberi volt. Hogy így gondolkodik, hogy meghallgat, ott akar lenni köztünk. Hogy nem csak meghallgatni akar, de megélni is mindent, ami velünk kapcsolatos.
Aztán jött az az Orbán Viktor, aki – még aktív miniszterelnökként – fontosnak tartotta saját családi cégük állami támogatásával kapcsolatban zárt körben, ám jól dokumentálva megjegyezni, hogy „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet.”
Nem tudom, hogy ez még az az Orbán Viktor volt-e, vagy egy még annál is újabb, aki a felcsúti kisvasúttal kapcsolatban mondta azt, hogy „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig”. Ami biztos, hogy ez már a modern, 21. századi értelemben vett Orbán Viktor. És 2023-ra ez lett az általa vezetett kormány alapállása, mottója, vezérlő elve és – persze a mindenáron győzni akaráson túl – egyetlen említésre méltó alapértéke.
A státusztörvény a közoktatás Lovasberénye. Létezésének egyetlen oka, egyben alátámasztása is, hogy támadják. Így kell lennie. Nincs kompromisszum. Lovasberény állomás.
A parlamenti többség annak ellenére fogadta el egyhangúan a státusztörvényt, hogy gyakorlatilag egyetlen oktatáspolitikai szakember sem állt mellé, sem személyesen, sem inkognitóban. Annak ellenére fogadták ezt el, hogy nem csak független, civil, de saját kormányzatközeli szakértőik is jelezték: összeomolhat a közoktatás, ha ezt a törvényt ebben a formában fogadják el. A mai napig nem hangzott el egyetlen koherens, szakmai érv sem mellette.
Lovasberény. Az egyetlen értelmezhető indoklás.
A parlamenti kormánytöbbség ma, 2023. július 4-én úgy döntött, hogy még saját gyermekeik sem igazán fontosak –
az egyetlen lényeges szempont a már-már vallásos alapelv: ha támadják, meghosszabbítjuk.
A kritika, a vita pedig támadás. Nem lehet, nem szabad eltűrni.
Nem megnyugtató az a tudat, hogy biztosak lehetünk benne: a 136 igennel szavazó évek múlva, egytől-egyig magyarázhatja majd a gyerekeinek-unokáinak, hogy mégis mi járt a fejében, amikor megnyomta azt a gombot. Nem megnyugtató, mert ez azt mutatja: elhiszik, hogy másnak nem jár beleszólás saját ügyeinkbe, elhiszik, hogy nincs szavunk, hogy senkik vagyunk – csak Ő van és Kormánya, akik ugyanilyen csökönyös daccal fogják megnyomni a gombot, akármilyen sorsdöntő ügyről is legyen szó a jövőben.
De hogyan tovább?
Természetesen a mindenkinek esélyt teremtő, modern közoktatás vágya nem érhet ma véget. Folytatni kell a harcot, szakszervezeteknek, civileknek, szülőknek és diákoknak. Nincs más választás. Abba, amit a státusztörvény előrevetít, nem szabad belenyugodni: a kiváltságosaknak kijáró magas szintű oktatás, mindenki más rohamos lecsúszása nem lehet érdeke senkinek. Még a 136 gombnyomónak sem.
Hosszabb munkára kell berendezkedni. El kell végezni sok olyan feladatot, amit a kormány nem fog. Mérni kell, dokumentálni, értékelni.
Szövetségeket kell kötni.
Jogos az igény, hogy az érdekvédelmi szervezetek meg kívánják őrizni az identitásukat – hiszen pártból is lehet sok, miért ne lehetne akkor szakszervezetből is több. Ez a plurális társadalom egyik fontos alapelve. Egyáltalán nem haszontalan, ha az érdekvédelemben is van némi verseny.
De ettől még léteznek alternatívák szorosabb, jobb koordinációra.
Nincs akadálya egy szoros szakszervezeti szövetségnek, ami tömöríti valamennyi oktatásban–nevelésben érdekelt szervezetet.
Egy ilyen szervezet hatékonyabban és gyorsabban tudná koordinálni az érdekvédelmi tevékenységet, képes lenne egyszerre több embert is megmozgatni koordinált akciók keretében. Ilyen szervezetek sikerrel működnek más ágazatokban. Tanulni kéne tőlük. Ha a kormányzat már a státusztörvényből is világosan kikövetkeztethető, egyértelmű szándéka az, hogy éket verjen e szervezetek közé, teljesen logikus lépés lenne ezek szorosabb, hatékonyabb, kreatívabb és látványosabb együttműködése.
A státusztörvény elfogadása semminek sem a vége. Nem lehetett reális elvárás, hogy az utca, a videók, az akciók, a tiltakozások majd meggyőzik Nenyerjünkannyit-ország kormányát, ha a létfontosságú uniós újjáépítési támogatás visszatartásának réme sem volt erre képes.
A kormánynak a recesszió is belefér, ha a lovasberényi viszonylatról van szó.
Az utca, videók, az akciók, a tiltakozások viszont egyáltalán nem voltak hatékonytalanok, sikertelenek, meddőek: sikerrel irányították a kérdésre a társadalom figyelmét. És ez a létező legfontosabb: mert akkor veszik el ez az ügy, ha hirtelen csönd lesz. Ezért van az, hogy a kormány minden igyekezete pont ezt célozza.
A közoktatásért folytatott küzdelem másfél éve folyamatosan zajlik. A rendszerváltás óta nem volt olyan társadalmi ügy, ami ennyi ideig fenn tudott maradni, amit ennyi ideig és ennyien támogattak volna. Ma van a napja, hogy azt is észrevegyük: hihetetlen, mennyi mindent ért el ez az összefogás.
Csak együtt fogjuk tudni legyőzni Nenyerjünkannyit-országot. Nem érvek fogják meggyőzni őket, hanem az egyre szélesebb társadalmi igény a változásra – ez fogja legyőzni ezt a dölyfös, földesúri mentalitást.